1. Station – Vinales: Wir beschlossen, über Las Terrazas nach Vinales zu fahren. Die Wanderung bei Las Terrazas war richtig schön. Keine Menschenseele unterwegs und so konnte man in Ruhe Schmetterlinge, Geier und anderes Getier beobachten. Eigentlich wollten wir durch das Naturschutzgebiet durchfahren, um nach Vinales zu kommen, aber die Straße war durch einen Erdrutsch an einer Stelle komplett weg – worauf man natürlich nicht hingewiesen wurde. Also fuhren wir außen herum. Der Zwischenstopp in Pinar del Rio wurde uns vermiest durch diverse Fahrradterroristen, die durch geschicktes Abdrängen versuchen, die Besucher zu dem von ihnen gewünschten Ziel zu lenken. Außerdem hielt uns gleich zu Beginn der Stadt Michael Jordan auf (er hat sich so vorgestellt), der uns einen Parkplatz organisieren wollte, weil Salsafestival war – wie in jeder Stadt, nur man sieht leider nie etwas davon. Also direkt weiter nach Vinales. Wir nahmen hier eine Lehrerin mit. In Vinales angekommen, gingen wir in eine Casa Particular (die wurde auch in Lonely Planet beschrieben) – aber wie es sich herausstellte, es war ganz und gar nicht eine gute Wahl – sie versuchten uns ständig und überall zu betrügen und auszunutzen. Der Abend endete mit Spaziergang und einem derart üppigen Mahl, von dem locker 6 Leute satt geworden wären.
Schon im Vorfeld hatten wir gehört – passt nur auf Vinales auf, die Hähne krähen dort furchtbar, sucht euch einen Platz weit außerhalb des Dorfes. Papperlapp, wir waren uns einig, dass wie die dörfliche Atmosphäre lieben. Unsere Nacht war ab ca. 4 Uhr zu Ende. Es war wirklich wahr, so viele Hähne, die so falsch und laut krähten, habe ich noch nie gehört. Aber das störte nicht, wir wollten sowieso früh raus und den Sonnenaufgang beobachten, der mit dem Morgennebel bezaubernde Bilder ergibt. Der Nebel blieb aus, aber der Blick ins Tal vom Hotel Los Jazmines aus gesehen, war trotzdem phantastisch. Da wir jetzt einen Tag im Plus waren, konnten wir einen Ausflug ans nahe gelegene Meer machen. Am Nachmittag bezogen wir dann unsere nächste Unterkunft im Hotel La Ermita, genau im Eckzimmer – der nächste Morgen konnte kommen, ohne dass wir nur einen Meter fahren mussten.
Am Vormittag fuhren wir zu Playa Jutias – ca. 2 Std. Autofahrt. Ein kleiner bezaubernder weißer Strand (ist wirklich Geheimtipp für individuall Reisende – allerdings mussten wir unterwegs viele Anhalter mitnehmen, um den Weg finden zu können, denn Beschilderung war kaum vorhanden.
Da wir am Nachmittag noch etwas Zeit hatten und von anderen gehört hatten, dass man auch einen Ausritt zwischen den Karstbergen machen kann, nutzen wir diese Gelegenheit. War toll, die Berge, die Tabakfelder und -hütten, die rote Erde. Unser Endziel war eine versteckte Tropfsteinhöhle, die wir mit Taschenlampen besichtigen durften. Mal davon abgesehen, dass uns der Führer noch etwas abzocken wollte und zwar derart dreist und ungefragt, dass wir den Ausritt sofort beendeten.
2. Station – Playa Larga (Schweinebucht): Der Morgen war schön – eine leichte Dunstschicht schwebte über dem Dorf und ich musste mich nur auf den Balkon begeben, um alles zu fotografieren. Während sich unten auf dem Rasen die Fotografen versammelten, standen wir bequem in unserem Logenplatz auf dem Balkon.
Heute stand die längste Etappe auf dem Programm. Wir kamen am späten Nachmittag in Playa Larga an und liefen nur noch etwas am Strand entlang, der komplett menschenleer war. Es war auch ziemlich windig und selbst das Sonnen war recht frisch. Das Abendessen war ziemlich mager, wir waren fast die einzigen Gäste. Es spielte abends noch eine Kombo, die dann mit Hut herumlief, um Almosen zu kassieren und das nach jedem zweiten Song.
3. Station – Cienfuegos: Nach einem schlechten Frühstück verließen schnell die Schweinebucht. Wir fuhren am Playa Giron vorbei, wo uns die ganze Zeit ein armer alter, verlauster Köter verfolgte. Auch hier alles wie ausgestorben – der Strand ist nicht schön, alles ähnelt an einen Betonbunker.
Unterwegs sahen wir noch Bananenplantagen. Noch nie zuvor habe ich natürlich wachsende Bananenstauden gesehen und schon garnicht, die Blüte, die unten dran wächst. Wir bezogen das Hotel in Cienfuegos und konnten von dort aus prima die Ruine des Prototyps eines kubanischen Atomkraftwerks, sowie die Ölraffinerie sehen. Das Hotel lag ziemlich außerhalb und so fuhren wir mit einer Kutsche wieder ins Zentrum, liefen dort ein wenig umher, aßen ein Eis in einer Eisdiele mit einer unglaublich faulen Bedienung und später noch eine Pizza, bevor wir wieder zurück zum Hotel liefen. Insgesamt wirkte die Stadt wie komplett erneuert. Alles war frisch gestrichen und vergleichsweise sehr ordentlich.
4. Station – Trinidad: Die Fahrt nach Trinidad war abwechslungsreich: Mangobäume, Maisfelder, Wälder, Buchten usw. Trinidad war merkwürdig, überall Bettler und das in einer Stadt, die angeblich Weltkulturerbe war. Weltkulturerbe hieß für Kubaner offensichtlich, dass man nichts machen durfte – schon garnicht an den Straßen. Denn die waren in einem katastrophalen Zustand. Kopfsteinpflaster mit riesigen Steinen, von denen einige fehlten. Zum Glück musste man nicht weit auf diesen Wegen fahren. Wir wurden unterwegs mehrfach nach alten Sachen, Stiften und Bonbons angesprochen und verteilten unsere Mitbringsel. Aber als die gleiche Frau, die von uns schon was bekommen hatte, uns nochmal ansprach, wussten wir, das hier was faul ist. Dann wurden wir auch noch bis ans Auto verfolgt und man begann schon in unseren Sachen im Kofferraum zu wühlen und feilschte, was man davon bekommen kann.
Da es unsagbar heiß an dem Tag war, fuhren wir noch zum Playa Ancon und konnten dort einige Parkgebühren sparen, indem wir den Parkplatzwächter und seinen Kumpel ein Stück mitnahmen. Unsere Unterkunft Maria Dolores war etwas außerhalb von Trinidad und hatte wohl die ausgelegensten Betten in diesem Universum. Man spürte schon die Federn im Rücken drücken.
5. Station – Santa Clara: Auf dem Weg nach Santa Clara machten wir vorher den Umweg über das Valle de los Ingenios. Hier waren früher die Zuckerrohrplantagen, wo die Sklaven von einem Aussichtsturm beobachtet wurden. Wir kletterten auf den Turm, um die Umgebung zu fotografieren.
In Santa Clara angekommen, wurden wir sofort wieder von Fahrradterroristen belästigt, die uns den besten Weg zum Che-Mausoleum zeigen wollten, natürlich mit einem Parkplatz den sie kennen. Nichts da – es gab einen öffentlichen Parkplatz und beim Erscheinen der Polizei waren sie ganz schnell verschwunden. Das Museum war eine pure Enttäuschung und außerdem kamen uns mache Besucher sehr suspekt vor, die mehr Augen für unsere Handtaschen hatten, wie für die Exponate. Also schnell weg ins La Granjita, unsere Unterkunft für diese Nacht. Es gab ein paar Probleme mit der Klimaanlage, die nur eiskalte Luft blies und bei der die Fernbedienung abhanden gekommen war. Es war an dem Abend Unterhaltungsprogramm angesagt und wir genossen die Show. Nur die Mücken waren etwas lästig.
6. Station – Jibacoa: Abschluss unserer Rundreise hieß – wir mussten das Auto bis 12 Uhr ab in Havanna abgeben. Es war relativ knapp, da wir auf der Autobahn nicht so schnell vorwärts kamen. Also konnten wir die Abgabe am Flughafen getrost vergessen und beschlossen das Auto wieder im Hotel Plaza abzugeben. Zum Glück lief alles ohne Probleme. Wir machten noch einen kleinen Spaziergang durch Chinatown in Havanna, das überhaupt nicht mit China gemein hatte, außer dem Namen. Wir buchten einen organisierten Transfer nach Jibacoa zum Hotel Breezes Jibacoa bringen – andere Möglichkeit gibt es leider nicht. Wenn man nach Varadero oder nach Jibacoa will, muss man einen Transfer beim Reisebüro buchen, individuell geht hier gar nichts. Und natürlich kostet das ewig viel Geld.
Um 16 Uhr sollte der Transfer am Flughafen nach Jibacoa starten. Wir standen mit dem Gepäck da. Es stellte sich heraus, dass wir in Varadero erwartet wurden und der Bus schon weg war. Kein Problem, warten sie bitte! Die Beauftragte des Busunternehmens hatte erstmal Pause. Danach begann ein kleiner Bürokratiekrieg – es wurden etliche Formulare ausgefüllt, einem Taxifahrer übergeben, der uns dann höchstpersönlich nach Jibacoa fuhr. Unterwegs wurde uns schon Angst und Bange, eine Ölpumpe reihte sich an die nächste, Raffinerien und ähnliche Betonklötze wechselten sich ab. Aber das Hotel war traumhaft gelegen, abgeschottet durch eine Hügelkette, lag hier ein kleines Paradies.
Die paar Tage vergingen wie im Flug. Auf dem Programm standen: tägliche Katamaranfahrten, schnorchelten am Ufer, oder man fuhr mit dem Tretboot raus und schnorchelte dort, morgens Fitnessstudio, Sonnen und natürlich Genießen der All-Inclusive-Verpflegung… bis es dann wieder zurück nach Havanna ging.
1. állomás– Vinales: Úgy döntöttünk, hogy Las Terrazas-on keresztül megyünk Vinales-be. A kirándulás Las Terrazas-nál tényleg jól sikerült (habár egykori rabszolgatartó tanyát meglátogatni nem szép élmény), de sok pillangót, érdekes növényt és madarat láttunk. Tulajdonképpen a természetvédelmi területen keresztül akartunk Vinales-be jutni, de egyszer csak minden előrejelzés nélkül eltűnt az út (elmosta az utolsó hurrikán), így kénytelenek voltunk visszafordulni és az „autópályán“ Pinar del Rio-ig menni. Azt terveztük, hogy sétálunk egyet a szép színes belvárosi épületek között és meglátogatjuk a szivargyárat. Ám a város bejáratánál egy integető férfi állta utunkat. Bemutatkozott – Michael Jordan-nek hívták (nevetett a saját viccén), és elmondta, hogy aznap pont salsa-fesztivál van a városban, így a parkolók tele vannak, majd ő mutat nekünk egy parkolót. Itt már piros szirénák jelentek meg a fejünkben, az autókölcsönzőben elmondták, hogy a kubaiak egyik jól jövedelmező üzletága a bérautók szétszedése nem őrzött parkolókban. Megköszöntük az ajánlatot (hál ég, elállt az autó elöl) és mentünk tovább. Pár méter után észrevettük, hogy biciklisek követnek minket, kereszteződéseknél megállnak mellettünk és integetnek, hogy tekerjük le az ablakot. Ez így ment, amíg beértünk a belvárosba, itt bekeményítettek és versengve előttünk bicikliztek, le-le fékezve hirtelen, amitől mi is hirtelen fékezésre kényszerültünk. Ennek fele se tréfa!! – gondoltuk – az útikönyv egyértelműen óv ilyen helyzetektől, mert a kubaik másik kedves tevékenysége a balesetek okozása, hogy kártérítést követelhessenek. Imádkozva kerestük a kiutat a város sok egyirányú utcácskái között (semmilyen útjelző tábla nem létezik – és salsa-fesztiválnak sem volt nyoma). Izzadva értük el megint az autópályát, ahol egyenesen Vinalesnek vettük az utat. Az első faluban felvettük az első stopposunkat, egy fiatal nőt, akiről kiderült, hogy tanár néni. Vinales-be megérkezve egyből egy Lonely Planet által ajánlott casa-ba vettük az irányt, szabad volt a szoba. Mint később kiderült, rengeteg jobb helyet találhattunk volna – pech.
Este sétáltunk egyet a faluban, majd egy kb. 5-6 személyre készült vacsorát kaptunk. (a maradékot a háziak ették meg…)
Már az úton Vinales felé hallottuk egy másik pártól, hogy inkább a falun kívül keressünk szállást, mert a kakasok nagyon hangosak tudnak lenni. Kinevettük őket titkon, gondolván voltunk mi már falun, és egy kukorékolós romantika meg se kottyan.
Reggel 3-tól kezdve szünet nélkül több száz kakas kukorékolt – az ablakunk alatt is volt két rekedt hangú akik versenyben nyomták! Ilyet még nem éltünk meg, semmit nem tudtunk aludni.
De így legalább időben útra tudtunk kelni a közeli szálloda teraszára, ahonnan a legszebb látvány nyílt a mészkőhegyekre – amikor reggel oszlik a köd és kel fel a nap. Tényleg szép volt:
Délután a „házibácsink“ ajánlatát követve 2 órát kocsikázva a Playa Jutias (strandot) kerestük föl. Soha nem érkeztünk volna meg oda és vissza, ha nem viszünk magunkkal stopposokat, mert semmi útjelző tábla nem volt. A strand fehér homokkal tényleg egy nagyon jó tipp volt, alig voltak rajtunk kívül. (kiegészítésként elmondanám, hogy fizettünk úthasználati díjat az utolsó 1km-ért, fizettünk a parkolóban a rendőrnek állítólagos parkolási díjat, majd a strandon a nyugágyért kértek pénzt, és alig akarták megengedni, hogy fizetés nélkül a homokban a törölközőnkön feküdjünk) Ott a strandon beszélgettünk egy párral, akik nagyon dícsérték a lovaglótúrát a mészkőhegyek közt egy eldugott cseppkőbarlanghoz. Így időben visszatértünk a „házibácsinkhoz“, aki rögtön telefonált egy srácnak. Az megjelent egy rozzant biciklin cowboykalapban, megbeszéltük a részleteket. Egy lerobbant tanyánál volt a találkozó, felnyergeltek nekünk két lovat (hát nem a lipicai ménesből származtak a testalkatuk alapján – így túl nagyot nem eshettünk. Az én lovamat Munecanak, vagyis hóembernek hívták) és már indultunk is. A táj tényleg gyönyörű volt – a vörös föld a közeledő napnyugtával még vörösebbnek tűnt. Megnéztük a dohányt, hogyan van fölakasztgatva fészerekben, ahogy szárad. Kb. 1 óra lovaglás után elértük a cseppkőbarlangot – voltak ott más kisebb csoportok is, ez a környék túristaatrakciója a lovaglótúráknál. Zseblámpával világították nekünk az utat – tényleg nagy élmény volt, nagyon nagy cseppkövek voltak a barlangban, mi meg mint valami összenőtt százlábú egymásba kapaszkodva követtük egymást. Itt adnunk kellett pénzt a lámpatartónak, a hídörzőnek, a létratartónak – vagyis támogattuk az egész környéket. Elindultunk visszafelé. Kb. 2,5 órája voltunk úton, amikor másfelé kezdtünk el menni, egy kis kunyhó felé vettük az irányt. Már messziről láttam, hogy fiatalok ülnek benne és valami digitális fényképezőgéppel játszottak. Kérdeztem a vezető srácunkat, hogy hová megyünk? Mondta, ahhoz a kunyhóhoz, kapunk cukornádlevet vagy kókuszdiótejet, meg bepillantást nyerünk a helyiek életébe. Itt??? Ebben a kis kunyhóban a fiataloktól márkás ruhában? Hát ez tuti ilyen „vetessünk meg minden szart a turistákkal“-buli, amihez nem volt kedvünk. Nem voltunk hajlandóak leszállni a lóról, mondtuk fáradtak vagyunk, vissza akarunk menni. A gyerek győzködött minket, hogy nem tart sokáig, így meg úgy, de mi kemények maradtunk. Erre bedühödött (persze így nem kap jutalékot) és mérgesen mondta, hogy akkor azonnal visszamegyünk a kiindulóponthoz, pedig még 1 óra hiányzik a 4 órás túrából és a pénzt sem kapjuk vissza. Mondtuk rendben – és elég gyorsan visszalovagoltunk a tanyához. (kocsi még épen és egészségesen megvolt). Nem volt baj, már úgyis fájt a hátsó felünk.
2. állomás– Playa Larga (Disznóöböl): Ezt az éjszakát a La Ermita Hotelban töltöttük. Kicsit dumáltam a recepcióssal és egy sarokszobát kaptunk a legjobb kilátással a völgybe! Így reggel alsónadrágban lehetett a napfelkeltét fényképezni.
A mai útvonal volt a leghosszabb a körúton. Amikor a Playa Larga-ra megérkeztünk, senkit nem lehetett látni. Bejelentkeztünk a szállóba (bungalows) majd napoztunk kicsit és nézegettük a rákokat. A vacsora nagyon drága és kevés volt, de játszott egy Kombo, ami kicsit emelte a hangulatot.
3. állomás– Cienfuegos: Egy nagyon rossz reggeli után villámgyorsan elhagytuk a Disznóöblöt. A Playa Giron felé vettük az irányt, gondoltuk, itt nagyon szép lesz a strand, kicsit pihizünk. Hát egy elhagyatott szálloda, bungalow-kempinget találtunk. A part ki volt építve betonbunkerként és egész idő alatt egy kiéhezett szerencsétlen kutya kísért minket. Szóval innen is gyorsan tovább álltunk.
Banánültetvények mellett haladtunk, még soha nem láttunk eddig banánvirágot. Már dél körül Cienfuegos-ban voltunk, ahol a szállodából nagyon jól rá lehetett látni egy tervezett atomerőmű romjaira ill. egy hatalmas olajfinomítóra. Mivel a Hotel Jagua a városcentrumon kívül volt, egy lovaskocsival vitettük be magunkat. A városközpontot nemrég újították fel, sok épület újra volt festve. Itt ettünk fagyit először úgy, hogy a nemzeti pénzzel fizettünk, nem a drága CUC-val. A poén az volt, hogy beültünk egy pizzeriába, ettünk egy pizzát. Közben a pincérlány gondolt egyet és bezárta az ajtót (nyitva tartás kellős közepén), majd leült egy székre a sarokban és pihizett egyet – közben kopoghatott bárki. Hát igen… ilyen az, amikor az embert nem motiválja a kereset a munkára.
4. állomás– Trinidad: A Trinidad-be vezető út volt a legváltozatosabb: Mango-ültetvények (vettünk is útközben egy árustól), kukoricamező, erdők és sok tengerparti öböl mentén haladtunk el. Trinidad óvárosa furcsa volt – a világörökség része, mégis kolduló emberek jöttek-mentek a turisták között. Ezzel ellentétben a város másik részében (ahová a turistákat már nem viszik) minden vidámabb, modernebb, tisztább, kiegyensúlyozottabb volt, és koldusok nélkül. Itt történt megérkezésünkkor az az eset, hogy kolduló asszonyoknak ruhákat osztogattunk – mire ők azt akarták, ami rajtunk volt. Aztán fél órával később meg se ismerve minket, újból jöttek és kéregettek. Gondoljon bárki bármit, de azt kell mondanunk, hogy ez nekünk nagyon szervezett koldulásnak tűnt.
Nagyon meleg volt aznap, így kimentünk a Playa Ancon strandra. Itt volt szerencsére őrzött parkoló, így nyugodtan kifeküdhettük a végre tényleg szép strandra. Visszafelé visszakaptuk a parkolási díjat, mert az őrt és a haverját bevittük a városba. A szállásunk aznap a Maria Dolores nevű bungalowpark volt, ami a városon kívül esik, így nem lett semmi a tervezett esti sétánkból. Ezzel szemben élvezhettük hobbifakírként a matrac minden egyes rugóját.
5. állomás– Santa Clara: Másnap Santa Clara volt programon. Odafelé tettünk egy kitérőt egy egykori rabszolgatartó farmra, ahol föl lehetett menni a kilátótoronyba ill. cukornádlevet próbálni. Épp akkor érkezett meg a nosztalgia vonat sok turistával. Egy zenés-táncos bemutatóval várták őket.
Be akartunk menni Santa Clara belvárosába, így a város bejáratánál fölvettünk egy fiatal lányt. Kiderült, hogy a város turisztikai irodájában dolgozik és feltétlen angolul, nem spanyolul akart velünk beszélni. Mondtuk, hogy meg akarjuk nézni a szivargyárat. Válaszolta, hogy nem gond. Benavigált minket a belváros legbelsőbb utcájába, itt mondott valamit egy öregembernek (aki nem nagyon tűnt úgy, hogy megértette volna mit mondtak neki), és bizonygatta, hogy az öreg vigyázni fog a kocsira, menjünk gyugodtan a szivargyárba. A szivargyárban közölték velünk, hogy nincs látogatás, csak ha a jegyet előre megvesszük a túrisztikai hivatalban. Na, erre már nem tudtunk mondani semmit – a túrisztikai hivatalban dolgozó csaj küldött minket ide!!! Lemondtunk a gyárról. Kimentünk a Che Guevara múzeumhoz. Furcsa volt, egész úton egy helybéli jött mögöttünk és állandóan a táskánkat bámulta lopva… mikor végeztünk, a parkoló tele volt ilyen alakokkal, de amikor megjelent a rendőrség eloldalogtak. Végül elindultunk megkeresni a szállónkat. Alig indultunk el, megint bicikliterroristák zsongtak körül minket. A La Granjita a városon kívül volt, és majd megfagytunk a jéghideg klímától. Itt sok turistacsoport volt, így este bő vacsorát, zenét, sőt még egy folklor előadást is élvezhettünk.
6. állomás– Jibacoa: Az autót 12 óráig kellet leadnunk, így nagyon korán indultunk. Mivel az autópálya tele volt lyukakkal, nem haladtunk túl gyorsan, és úgy döntöttünk nem a reptérre, hanem a szállodához visszük vissza a kocsit. Elmondtunk egy imát, mire szerencsésen megérkeztünk és leadtuk a kocsit az összes tükörrel, márkajelzéssel és karcolás nélkül. A következő 6 napot egy szállodában a tengerparton akartuk eltölteni. Már otthon lefoglaltuk a transzfert, mert beláttuk, hogy nincs tömegközlekedési lehetőség oda. (áldottuk is utólag az eszünket) Próbáltuk a transzfert a szállodából megszervezni, de a cég nem volt kooperatív, így kénytelenek voltunk egy Lada taxival kimenni a reptérre. Itt kb. órába telt mire megszervezték nekünk a transzfert (senki nem tudott róla semmit). De minden jó, ha jó a vége: egy saját taxival vittek ki minket a több mint 1 órával távolabb lévő szállodába.
Jibacoa-át választottuk célként, mert a híres Varadero-félsziget az nekünk túl zsúfoltnak tűnt – egyik szálloda a másik után. Itt meg csak egy szálloda volt, a Jibacoa Breezes egy dombbal körülzárva egy csendes öbölben. Sajnos az odafelé úton nagyon sok olajfinomító és pumpa mellett haladtunk el, és félni kezdtünk, de aztán mégis kellő távolságba kerültünk: egy igazi kis paradicsomba. Itt nem kértek tőlünk lépten- nyomon valamiért pénzt.
Pihengettünk, katamaránnal kimentünk minden nap a tengerre, sokat snorriztunk (kimentünk vizibiciklivel kicsit beljebb a tengerbe – hatalmas nagy korallszigetek voltak), reggelente fitnesstudio, ja és élveztük az All Inclusive ellátást.
