Már fél 8-kor elindultunk, hogy az EXPO előtt még megnézhessük a Jade Buddha templomot. Kint már ekkor 25 fok volt. De a metróban úgyis lefagyasztják az embert. Egyébként a metróban is minden tele van reklámplakátokkal, reklámfilmek mennek a monitorokon. Ekkor megállapítottuk, ami eddig nem jutott el a tudatunkig: itt tényleg csak egy gyerek van a kínai minta reklám családban.
Útközben a templomhoz láthattuk Shanghai valódi arcát. Ugyanis elsétáltunk az Intercontinental szálloda felhőkarcolója mellett. Alig 200 m-re tőle ugyanabban az utcában egy teljesen másik világba csöppentünk: hirtelen csirkék rohangásztak az út mellett, emberek jöttek ki az alacsony, kis házakból és mostak arcot az egyetlen vízvezetéknél: az utcai csapnál. A szomszédasszony épp egy csirkét vágott a ház előtt az aszfalton (úttesten). Megint arrébb vödörből árulnak halat és kígyót, kosárból zöldséget stb. Egy teljesen más világ. De alig mentünk megint 400 métert, hirtelen egy teljesen beépítetlen terület volt – mint amit letakarítottak. Igen, igen, legkésőbb 1-2 év múlva ebből az – eredeti – szegény lakónegyedből már nem lesz semmi – hiszen csak rontja Shanghai modern arcképét. Ugyanúgy a földdel lesz egyenlővé téve, mint már a mellette lévő negyed lett. A lakosokat meg kiköltöztetik a város szélére hatalmas, nagy emeletes lakótömbökbe, egy egyszobás lakásba (egy családnak 25 négyzetmétert adnak, hallottuk egy tv-adásban).
A templom, az nagy csalódás – ezt azért tartják fönn, hogy a csak Shanghai-ba látogató turisták is láthassanak egy templomot. (Aki Kínában már volt egy másik templomban, ezt nyugodtan kihagyhatja.) Egyébként is, a bejárat előtt parkoló hatalmas Lexus és az abból kiszálló szerzetes egyből elárulták, hogy itt bizony nem igazi (tehát a pseudo lámához kapcsolódó) szerzetesekről van szó. Ráadásul Jade Buddhának hívják. Az ember kifizeti a belépőt, bent meg kiderül, hogy a Jade Buddháért még külön kellene fizetni. Menekülve hagytuk el az egészet.
Szerencsére a közelben volt egy utcai árus, ahol vettünk dumpling-ot reggelire. Ezeket azonban csak kicsit később ettük meg, miután elmetróztunk a város másik pontjára: a Pearl tv-torony lábához, ahol beláthattuk a Jin Mao tornyot és az üvegnyitót is.
10 óra körül ismét a vadiúj metróban ültünk és mentünk az Expo 7-es kapujához. Izgatott voltam, mert a hostelben azt mondták, hogy nehezen lehet jegyhez jutni, és vehettünk volna 180Y-ért 160Y helyett ott jegyeket. Az eszünk azt mondta, ne vegyük meg. Persze a város telis tele van Expo-info-asztalokkal, ahol azt mondták, hogy lehet kapni jegyet ott (de ezek a hölgyek sem tűntek nagyon jólinformáltnak). Szóval vártam hogy kiderüljön az igazság. Közben Jan a monitorra koncentrált, ahol éppen kiírták, hogy több mint 250 ezer látogató van ma az Expón. Nem akartuk elhinni, azt hittük valami reklámfogás. Főleg, mikor a jegypénztáraknál sem állt senki, na ekkor tényleg nevettem.
Ahogy ezen a középső bejáraton bementünk, minden tiszta üresnek tűnt … De aztán, elérve az első pavilonokat …, rádöbbentünk, hogy a monitorok igazat mondtak. Csodával határos módon a magyar pavilonba 10 perc alatt bejutottunk – itt még azt gondoltuk, hogy ó a francba várnunk kell – de csak ezután láttuk meg az összes többi pavilont ahol legalább 2-3 óra volt a várakozási idő… de a legtöbbnél inkább 4-5.
Egyébként a magyar pavilonban is csak kínai hostess van. Amikor megkérdeztem, hogy lehet-e souvenirként „gömböcöt” venni, lehívták az egyetlen magyar embert, aki elég arrogánsan közölte velem, hogy hát az még korai, a vám az eltart egy ideig, majd később lehet venni (szóval, hogy menjek vissza pár hét múlva…). „Meg egyébként is a gyártás is sokáig tart – folytatta – a gömböcöt nagyon pontos CNC-marással lehet csak elkészíteni, ezért Németországban gyártják őket.“ – Aha, köszönjük szépen ezt a reklámot Magyarország számára, jó tudni, hogy a magyarok már precíz munkára sem képesek.
A német pavilon is megközelíthetetlen volt, a hátsó kijáratnál megkérdeztünk egy német hostesst, azt mondta, semmi esély hogy bejussunk, mindig ez a bolondok háza van és hogy inkább este 8 után próbálkozzunk.
Így aztán a 35 fokos kánikulában kívülről nézegettük a pavilonokat. Volt a Közép-Amerikai országoknak egy közös pavilonjuk – itt nem volt olyan sok ember, ide be tudtunk menni – de hát itt nem is volt semmi kiállítva – a vitrinek üresek voltak, csak minden országnak volt egy színes paravánja. Minek is bármit kiállítani, úgysem érdekli őket. Jamaicánál megálltunk és szájtátva néztük az őrületet, ahogy a kínaiak sorban állva nyomják szegény jamaicai hostess orra alá a kincsüket: az EXPO-útlevelet. Ezt a kiállításon vették, és az a lényege, hogy ki tud több országtól pecsétet szerezni. Nagyon úgy tűnt, hogy a kínai emberek sokaságának az EXPO csak erről szólt. Az izraeliek kiállították Einstein kéziratát – be lehetett látni a pavilonba, ahogy csoportonként beengedték a látogatókat – a pecsételő asztal rögtön a bejárat mögött volt – senki, de senki nem ment tovább, hogy induljon megnézni a lényeget – nem, először mindenki megállt az asztalnál pecsételtetni. Szóval pár percig néztük az idő közben pecsételéstől izmos karúvá vált jamaicai hostesst, aki mikor meglátott minket nevetve kiabált nekünk: Segítség, mentsetek meg, ez őrület itt!
Na igen, Izraelt csak megpróbáltuk, de 20 perc múlva ott is beláttuk, hogy legjobb esetben is 3 órába telt volna bejutni. Az ottani hostess is szomorúan búcsúzott el tőlünk. Látszott, hogy örült volna, ha végre egy érdeklődő ember is bejut végre hozzájuk.
Még soha nem voltam negyed millió emberrel egy területen … hát most már tudom, milyen az. De az Expo tényleg nagyon szép képet mutat. Végül este 7-kor hagytuk el, mégpedig hajón a belváros felé. Nagyon megérte 60Y-ért a másfélórás út. Láttuk az EXPO-t kivilágítva és Shanghai központjában is a kivilágított skyline várt ránk.
Ez a plusz éjszakánk Shanghai-ban csak Xian-ban lett eltervezve, és így nem kaptunk rendes szobát előfoglalásra. Mivel az első éjszakánk a társasági szobában egész ok volt, így ott aludtunk ugyanabban az emeletes ágyban. Szerencsétlenségünkre azonban ekkor egy kínai ember is aludt velünk – ez volt a leghangosabb horkolás, amit valaha megéltem, ekkor volt, hogy még Guns n’ Roses sem segített…
