6 órakor jöttek értünk minibusszal a hostelhez. De kiderült, hogy még jó sok helyen megálltunk a városban és vártunk utasokra, míg végül menetrend szerint a vasútállomásról 630-kor elindultunk. Szóval nyugodtan beszállhattunk volna fél órával később ott is – megint 3Y tanulópénzt fizettünk. 🙂
Huang Shan hegyéhez indultunk, amihez Tangkou volt a kiindulási falu. Egyszer csak szóltak nekünk kettőnknek, hogy szálljunk ki. Tartott pár percig, mire ki tudtuk deríteni, hogy hol is vagyunk. Szerencsénkre nem Tangkou faluban, hanem pontosan a transzferbusz parkolójában raktak le minket. Megvettük a jegyeket Yuping-ba, mert a hegy nyugati részét akartuk bejárni. 830-kor már a felvonónál voltunk, így nem a rendszerint 2-3 órát kellett kivárnunk, hanem szerencsére csak 15 percet. Napsütés várt minket, melyben a gránitsziklák szép rózsaszínt kaptak.
Először a Heavenly Sea (Mennyei tó) felé indultunk, ami egy 4 km-es utat jelentett. De itt nem olyan kirándulóösvények vannak, mint ahogy mi ismerjük őket. Nem, itt mindenhol lépcsős utak vannak… az ember itt csak lépcsőkön közlekedik. A gond főként az, hogy ezek a lépcsők nem a mi lábméretünkhöz és végképp nem a lépéseinkhez vannak méretezve. Minden túl kicsi, túl rövid. Így az egész megerőltetőbb, mint azt egy „hosszúorrú” várná.
Egy szűk, meredek helyen meg akartunk előzni egy iskolai csoportot, akik állandóan csak pózolással és fényképezéssel voltak elfoglalva. Egyszer csak egy lány mellé kerültem, aki szinte remegett a félelemtől. Megfogtam a kezét és felhúztam magammal a lépcsőkön, 10 percen keresztül. Mikor felértünk a szakasz végére köszönetképpen feltétlenül le akarta fényképeztetni magát velem. Aztán a barátnője. Aztán Jan-nal. Aztán a barátnője Jan-nal… aztán megragadva az alkalmat, jött az összes többi… de mi mentünk tovább 🙂
Szóval nagyon sokszor észrevettük, hogy lefényképeznek minket, mint valami csodabogarakat. Voltak, akik nyíltan, voltak, akik csak lopva.
Miután megérkeztünk a célunkhoz, és át tudtunk látni a keleti oldalra, megfordultunk és visszaindultunk, hogy a legmagasabb csúcsot, a Lotus csúcsot (1864 m) vegyük célba. Ekkorra már rendesen éreztük a fájdalmat combunkban, de a kilátás a hegycsúcsokra körös-körül gyönyörű volt.
Fölérve készíttettünk magunknak aranyérmet a teljesítményünkért – belevésték a nevünket és a dátumot.(10Y)
Ettől kezdve már csak lefelé gyalogoltunk, mégpedig 800 métert le 6km alatt. Inkább nem írok a vádli-görcseinkről… Útközben sok tábla tiltotta a majmok etetését – sajnos nem láttunk egyet sem, pedig tuti nem etettem volna őket 🙁
A bejárathoz leérve szinte beugrottunk a transzferbuszba és irány lefelé. (Először gyalog akartunk menni tovább Tangkou faluig, hogy megspóroljuk a transzferbuszt… de a bejárathoz leérve egy másodpercet sem vesztegettünk erre az öngyilkos gondolatra.)
A transzferbuszból mégis kiszálltunk Tangkou közepén, hogy innen menjünk vissza a minibusszal Tunxiba. Egyébként ettől kezdve tudtuk, hogy hogyan is működik vidéken a buszozás. Szóval, ezekben a minibuszokban kb. 10-14 ülés van, de elöl van még hely pár embernek a padlódeszkákon, pótkeréken vagy kisszéken ülve. A sofőr csak az útra figyel (hál’ ég a kínai vezetési stílus és útviszonyok figyelembevételével). Minden buszhoz tartozik egy hostess, egy utasmotiváló-pénzbeszedő nő (minél magasabb sarkú cipőben lehetőleg, hogy nehezebb legyen állva maradni a zötykölődő buszon!!! 🙂 Egyébként nem viselnek egyenruhát. Felismerni azonban könnyű őket: állandóan kiabálnak az ablakból, ajtóból, a buszmegállóban vagy menet közben – mindenkit hívnak, hogy szálljanak be. Ez nem úgy van ám ott, hogy azt mondom, most el akarok menni XY városba, ezért kiállok a buszmegállóba ill. annak hiányában az úttest szélére. Nem. Ez inkább úgy néz ki, hogy a busz először lassan elindul, csigatempóban kerül 1-2 kört a kiindulási faluban/városban, miközben a hostess állandóan szólítgatja az embereket, integet és a célváros nevét kiabálja. Ez tényleg úgy néz ki, mintha az éppen arra járóknak hirtelen eszükbe jutott volna, hogy “Ó, hát itt van a busz XY-ba, akkor most elmegyek oda”. Vagy, mintha sétálás közben elfelejtették volna hová is indultak, és hála az égnek, a kiabáló hölgy most eszükbe jutatta. Egyszerűen hihetetlen!!! S mindez teljes lelki nyugalommal.
Visszaérve a hostelbe először aludtunk egyet, majd bementünk a városba megint ugyanabba az étterembe vacsorázni.
