Előző este befizettünk egy kirándulásra (180Y), hogy meglátogathassunk két kis eredeti falut: Huangcun-t és Xidi-t. Reggel 8-ra megérkezett értünk az autóbusz. Először nagy SOKK: elég kicsi a busz, tele kínai turistával. A kínai idegenvezető természetesen nem tud angolul és már csak 4 szabad hely volt – kettőnknek és az izraeli párnak. Mi a teljesen hátul lévő helyre ültünk, így aztán 1 órán keresztül a nyakunkban volt a lábunk. Ezek a kínai buszok egyszerűen nem 160 cm fölötti embernek vannak méretezve. A távolság az ülések között olyan kicsi, hogy nem fér be a lábunk. Ezt már sokszor tapasztaltuk, de ez itt még különösebb helyzet volt.
1,5 órát kaptunk Huangcun bejárására. Egész idő alatt csepergett vagy szitált az eső, de olyan fülledt volt az idő, hogy nem lehetett széldzsekit felvenni, rögtön izzadtunk. Mindkét falu UNESCO védelem alatt áll. A ruhákat még mindig a falu tavaiban mossák, meg persze a zöldségeket is a főzéshez. A régi épületeknek inkább penészes kisugárzása van, sajnos csak kevés érdekes eldugott sarkot találtunk. De lehet, csak azért nem győzött meg minket a falu a szépségéről, mert valahogy itt tényleg minden szürke volt, hiányzott a megszokott kínai színesség.
Xidi-be érkezés után először ebédeltünk. Mint mindig, a „hosszúorrúak” egy asztalhoz ültek (volt ott egy másik csoport is). Tulajdonképpen csak tojásos leves (kb. 1 tojással 8 személyre), rizs és zöldség volt. Mindegyik nagyon íztelen. Azt hiszem, ez a kaja nyerte meg a “legrosszabb étel Kínában” kitüntetést utunk során. Ezért venni akartam valamit egy utcai árusnál, de csak kínai édesség volt (KIZÁRT!) vagy jégkrém. Úgy látszott, ezen a vidéken többször van áramszünet, mert mindegyik látszólag már legalább egyszer felolvadt – így jégkrémet sem tudtam enni. Gyakorlatilag éhen maradtunk és korgó gyomorral sétálgattunk ebben a már kedvesebbnek mondható – sok helyen mohával benőtt faluban. Xidi jobban tetszett, eleve ahogy a völgyben elterül a falu, bizonyos kisugárzást adott neki.
Visszafelé gyorsan lefoglaltunk magunknak 2 középső helyet, hogy azért valamelyest kényelmesebben üljünk.
Most az idegenvezető egész úton képes volt megállás nélkül beszélni az emberekhez. A végén még találós kérdéseket is tett fel, de a legjobb az volt, amikor elkezdett énekelni.
Tunxiba visszaérve először egy souvenir boltnál álltunk meg. Tulajdonképpen érdekes volt; a környék specialitásait lehetett kóstolni (és újra kiköpni – sajnálom, ez az igazság). Mert ugye itt is, ami édesnek nézett ki, az sós is volt vagy semmilyen íze nem volt, mint a gyökérből készült zselatinnak. A szárított tengeri herkentyűket nem próbáltuk.
Ezután egy nagy selyemboltba szállítottak, de ezt már nem néztük végig. Szedtük a sátorfánkat és irány a legelső buszmegálló (sajnos itt egy nő először rossz irányba küldött minket), de a második busszal már pontosan a városközpontba jutottunk, ahol egyből a megszokott éttermünkbe rohantunk farkaséhesen, hogy végre együnk valamit.
A vonatunk 23 órakor indult Guilinba, és szakadó esőben voltunk kénytelenek a hostelből a vasútállomásra gyalogolni – de teli gyomorral ez sem volt gond 🙂
