A recepciós hölgy a hostelben feltétlenül meg akart győzni minket arról, hogy a longsheng-i rizsföldeket (sárkánygerincnek is nevezik) csak szervezett kirándulással lehet megnézni. De nem hallgattunk rá, magunk akartuk bejárni a területet. Így leraktuk a hátizsákokat a megőrző szobába és elindultunk a buszpályaudvarra. Útközben finomat reggeliztünk (rizskását, krumpli-golyókat, sült rizst hússal). A buszok óránként indultak Longsheng-be, mi az express-buszra (nem áll meg minden fánál) vettünk (hely)jegyet, és kb. 2 óra alatt odaértünk.
A rizsföldekhez eljutni két lehetőségünk volt; vagy Ping’An vagy Dázhái felől. Az útikönyv szerint Ping’An-t időközben már jól kiépítették a turisták számára, így mi egyértelműen Dazhai-t vettük célba. Ahogy kiszálltunk a Guilin-i buszból, a Ping An-ba menő busz hostesse azt állította nekünk, hogy nem létezik busz Dazhai-ba. Tehát feltétlenül Ping An-ba kell mennünk. Volt időnk bőven, így körülnéztünk, és meg is találtuk a várakozó minibuszt Dazhai jelével a szélvédőn, de akkorra már jött a hostess is. 3 asszony ült már a buszon, az egyik egy népviseletbe öltözött yao nő volt. Meg is szólított minket, és pár betanult szóval elmondta, hogy Tiántóuzhái-ban (a falu Dazhai fölött – elvileg ide akartunk úgyis menni) van egy szállója, és ideadta a névjegykártyáját. Megköszöntük, és nem ígértünk semmit, de tetszett, hogy nem volt erőszakos.
Az út Dazhai-ba bonyolultabb volt, mint gondoltuk. Szokás szerint párszor megálltunk és hívogattuk beszállásra az embereket. Aztán kb. 20 perc múlva egy faluba megérkezve szólt a hostess, hogy szálljunk ki. A yao asszony mutatta: itt át kell szállni másik buszba. De milyenbe? Egy félig földutas falu közepén álltunk, sehol semmi buszmegálló tábla. Megtanultuk már: nyugalom, majd lesz valami. Először elmentünk a yao asszonnyal egy utcai kifőzdébe és ettünk egy tésztalevest. Hát igen! Mire visszaértünk, már több másik busz is érkezett, emberek szálltak ki-be, át, össze-vissza. Meg is találtuk azt, amelyiken Dazhai jele volt rajta, és tényleg, a yao asszony is arra szállt fel. Ültünk még egy darabig a buszban, és néztük, ahogy a buszsofőr néhány busz-hostessel kínai kártyával játszott – halvány fogalmunk sem volt, milyen szabályok szerint…
Egyszer csak hirtelen felálltak és elindultunk. A további 1 órás úton jól összezötykölődtünk. Sok idevalósi szállt be és ki. Volt egy asszony is köztük, aki bevásárolni volt a völgyben és vitte haza a finom, még élő varangyokat haza vacsorára.
Félúton megállt a busz, és jegyárusok léptek be, hogy meg lehessen venni a belépőjegyet.
A busz a nemzeti park bejáratánál állt meg. Ellenőrizték a jegyeinket, mi pedig mutattuk a yao asszonynak, hogy vele szeretnénk menni. Elindultunk hegynek fölfelé, először Dazhai falu házai között. Lépten-nyomon népviseletbe öltözött asszonyok akarták a hátizsákjainkat cipelni. Nemet mondtunk, mert tényleg csak a kis hátizsákok voltak nálunk. De azért furcsa érzés volt. Ezek az asszonyok (mind 40-60 éves) cipelik fel a turisták 25-30 kg-os csomagjait a fonott háti-kosarukban. Nehéz ekkora terhet átadni egy kis vékony öregasszonynak – másrészről ők ebből élnek.
Talán 1 óra gyaloglás után – hegynek fölfelé – elértük Tiántóuzhai házait. Szinte teljesen a falu végén állt a fából épült szálló, a legszebb kilátással a völgybe és a rizsföldekre :-). Az asszonyt másnap egyébként megint Langsheng-ben láttuk ugyanúgy a dazhai minibuszban – már lenn a városban próbálta a vendégeket a szállóba hozni. Érthető, ugyanis a falu elején időközben számos új faszálló épült, a konkurenciaharc nagy, és az ő szállója van a legmesszebb. Egy kedves, de egyszerű szobát kaptunk természetesen gyönyörű kilátással a völgybe.
Sötétedésig még volt időnk felmenni a 2-es számú kilátóponthoz. Az emberek a rizsteraszokon mindenhol az ültetéshez készítették elő a teraszokat (medencéket) és gyomláltak. Sajnos még nem volt minden medence megtöltve vízzel, de már így is szép volt. A kilátópontnál találkoztunk egy csoport kínai hobby-fényképésszel – szörnyűek mind. Mindig csoportosan járnak, bérelnek egy „céltárgyat“, és azt fényképezik 1 órán keresztül (Mint itt pl. egy népviseletbe öltözött lányt, vagy egy kormoránhalászt, stb.) – és természetesen egyiknek nagyobb és drágább a gépe, mint a másiknak – a csúcs pedig, hogy mindig tartó állványokkal járkálnak. Ennek már semmi köze a hobbyfényképészethez, ez felvágás.
Ezután jött a 2. legjobb étel az utunkon: disznóhús kukoricával és sok fokhagymával sütve. Jan sült tofut evett babbal, az meg a 3. legfinomabb volt. 🙂 Ezt, a háziasszonyunk veje főzte nekünk.
Még kicsit nézelődtünk, fényképeztük a helybélieket, aztán 2030-kor hulla fáradtan beestünk az ágyba, és a romantikus béka-kuruttyolásra rögtön el is aludtunk volna,… ha a takaró nem lett volna túl nehéz és meleg – nélküle meg túl hideg. Mint írtam, egy teljesen fából készült épületről volt szó, a szomszéd szobában lakók minden lépését hallottuk, meg úgy jó kínai szokás szerint bömböltették a tévét.
Kb. 3 óra forgolódás, megint elalvás után hirtelen mindketten arra ébredtünk, hogy a szomszéd ember (kínai) nem csak szidja a feleségét, hanem üti is, pofozza. Kopogtunk a falon – semmi javulás. Pár perc múlva lementem a szállodás családhoz és kértem, hogy csináljanak valamit. Először hülyén néztek rám, hogy mi közük nekik ehhez, de aztán felmentek, kopogtattak, beszéltek pár szót az emberrel, és tanácstalanul nézve el volt intézve a dolog számukra. Eközben az ajtó mögött tovább ment a kiabálás, rugdosás, verés – a férfi szidta a nőt, a nő sírt, jajgatott és a hangok alapján ítélve menekülni akart. A család felkínált nekünk egy másik szobát, a folyosó másik végén. De mi 1: nem akartunk szobát váltani és ezzel lemondani a napfelkeltés fényképről és a franciaágyról); 2: nem hagyhattuk, hogy a pasi tovább üsse-verje a nőt. Mondtuk, hogy akkor most már hívjuk a rendőrséget. Nagyon rossz ötlet volt a reakciókból ítélve, erőteljesen csóválták a fejüket. Egyszer csak ki tudta nyitni a nő az ajtót és kirohant, egy sarokba menekült, ahol összegörnyedve sírt. A férfi be akarta ráncigálni a szobába, de a nő védekezett. Ekkor mi felszólítottuk, hogy menjen le a földszintre, és ne menjen a nő közelébe. Szemmel láthatóan meg volt rökönyödve rajta, hogy én nőként kiabálok vele és parancsolgatok. Elkezdet bocsánatot kérni tőlem, meg mondani, hogy ez az ő dolga, ez az ő családja. Egyébként az alkoholszaga mindent elárult. Épp azt magyaráztuk a szállodásoknak, hogy tegyék külön szobába a nőt, mikor az sírva elrohant, ki az utcára. A pasi utána. A következő szálló előtt már el is kapta, és elkezdte visszafelé vonszolni-ráncigálni. Ekkor Jan utánuk ment és rákiáltott, hogy hagyja abba. Erre kijött a másik szállóból a főnök és kérdezte Jan-t (!!! a verekedő párt figyelmen kívül hagyva), hogy minden rendben van-e, mert elég késő van, és jobb lenne, ha aludni menne, mert a vendégei panaszkodnak a lárma miatt… ELÉG VOLT! – utolsó csepp a pohárban – akkor üssétek agyon egymást gondoltuk, és teljesen megbotránkozva visszamentünk a szobánkba. Még hallottunk egyszer-kétszer végigmenni embereket a folyosón, de aztán minden elcsendesült és végül ugyan nehezen, de csak el tudtunk aludni. Kínában mindenki azt tesz a családján belül, amit akar – senkire nem tartozik – még az erőszak sem. A rendőrségtől is nagyon félnek, semmi esetre sem akarják hívni őket.
