Hát az éjszaka nem sok alvás jutott ki nekünk: ajtócsapkodás, hangos beszélgetés és nevetés ébresztett folyton. Ha 4 órát aludtunk, akkor sokat mondok. Mivel a szobánk ablaka a meleg miatt nyitva kellett hogy legyen és az ablak a belső udvarra nyílt, így mindent jól hallottunk. Kifüggesztett táblák figyelmeztetnek, hogy este 10 után ne üldögéljenek a folyosón a székeken és mindig legyenek csendben – hát ezt a kínai fiatalságnak nem sikerült betartani. Egyértelműen kialakult az a fiatal kínai réteg, aki az országon belül utazgat és ők a jó minőségű olcsó hosteleket választják éjszakázásra. Így minden hostel teli van velük, és hiába látszik, hogy műveltebb emberek, – akkor is mindenhol mindig nagy zajt csapnak és nem figyelnek másokra.
A legjobb azonban az ébresztésünk volt: Pontosan 6 órakor hangos csámcsogásra és szürcsölésre ébredtünk – pont az ablakunk előtt reggeliztek tésztalevest – pedig ugye külön étkező volt erre a célra. De itt a szürcsögés és csámcsogás egyáltalán nem illetlen, teljesen normális. Dehát hogy is tudna az ember levest pálcikával enni!? Be kell, hogy valljuk, erre ott hamar rászokik az ember.
Reggelizni egy pékségbe mentünk egy nagy bevásárlóközponthoz. (Mert ott akartuk megnézni az objektívek meg a netbook-ok árát.). Itt cukrászda is üzemelt, így reggeli közben azt néztük, hogyan díszíti a szájmaszkos cukrász a tortát földieperrel, uborkával és petrezselyemmel … hmm 🙂
A nagy mecsetet csak Jan nézte meg, én inkább a bazárban vettem egy-két selyemkendőt. Minden eladó kínálja a selyemkendőket – de ha megnézi az ember, az emblémán „100% Polyester“ áll.
Ebédelni egy hatalmas „tésztakajáldába” mentünk (The first noodle under the sun – volt a neve), itt isteni tésztalevest ettünk (kb. 1m hosszú tésztával). Ezen a helyen láttam legelőször teknősbékát az étlapon…. pfffuj
Délután kb. 35 fokban kibuszoztunk a Nagy Libapagodához.
Nagy tér és park veszi körül, így szombat lévén voltak egynéhányan rajtunk kívül… Itt is történt valami érdekes. Ültünk egy padon az árnyékban, egyszer csak megjelent 2 lány, és eléggé tört angollal megkértek, hogy hagy fényképezhessék le magukat velünk, mert ez nekik a házi feladat. A végén egy füzetet is odatartottak, hogy írjuk le a nevünket és hogy honnan jöttünk. Alig telt el pár perc, megint jött két lány ugyanezzel a kéréssel. Hogy tényleg egy ártatlan házi feladat volt-e, vagy a kínai állam akart statisztikát arról, hogy mennyi és milyen külföldi jön ebbe a parkba… azt nem tudtuk meg 🙂
Végül a fél órás szökőkút-show-t élvezhettük. Részben mi jól le lettünk hűtve, a fényképezőgépek pedig megmosva. 🙂 De az érdekes az volt, hogy a zenei aláfestés csak európai klasszikus zenét tartalmazott: Kék Duna keringő, Radeczky induló, stb.
A reptérre este 17 órakor nyilvános Airport-busszal mentünk – annak ellenére, hogy néhány taxisofőr meg is próbálta a hátizsákjainkat bepakoláskor megkaparintani és meggyőzni minket arról, hogy a busz majd csak 2 óra múlva fog elindulni, és biztos, hogy nem érjük el a gépünket. Miután 10 perc múlva elindult a busz, szemtanúi lettünk az egyetlen koccanásos balesetnek egész utunk során – és ezt azért írom le, mert ez egy csoda – olyan vezetési stílus és szokások mellett mint ahogy ott vannak … de erről később.
A repülőnk Shanghaiba (Shanghai Airlines-t nagyon tudjuk ajánlani) 2 óra késéssel 23 órakor indult, mert a légtér túl volt terhelve. Úgy vettük észre, a repülőgép késések rendszeresek. Hajnal 1 órakor landoltunk, ami azért volt gond, mert tömegközlekedés a Pudong reptérről Shanghai belvárosába csak 23 óráig jár. Így csak taxi maradt volna (kb. 250Y), de mázlink volt és ment még egyetlen egy éjszakai transzferjárat a másik reptérre. Nagy nehezen kisilabizáltuk merre is megy, és hogy kb. melyik megállónál kell a hostelünkhöz kiszállnunk.
Végül rámutattunk a plakáton az utcanévre, a vezető bólintott és berakva a csomagjainkat már indultunk is, ugyanis a közepes méretű busz tömve volt, mi az ajtónál álltunk. (25Y) De ez az út is egy szuper példa arra, hogy a legtöbben nem hagynak minket, hosszúorrúakat elveszni! A sofőr szinte egész idő alatt szemkontaktust tartott, és amikor a mi megállónkhoz érkeztünk intett nekünk. Csak 2 percre voltunk a Phönix Hostel-ünktöl. De sajnos a nap nem ezzel az örvendetes ténnyel zárult. Amikor bementünk, egy álmos recepciós lány fogadott minket, hogy már azt hitte nem jövünk, és így kiadta a szobánkat. AAAAAHHHHHH, ez nem lehet igaz gondoltuk, hiszen direkt még irtunk is nekik, hogy később érkezünk (már elővigyázatosságból), mire visszaírták, hogy nem gond; a recepció 24-órás. Egyetlen lehetőség egy társasági hálószoba volt – amit azért rákérdezésre 80 helyett 50-ért kaptunk meg. A 4 db emeleteságy közül mi kaptuk meg az utolsó szabad ágyat. Ugyan az ágynemű tiszta volt, a berendezés szinte új, a légkondi működött (én mondjuk, örültem, hogy a másik sarokban aludtunk), szóval végül is minden oké volt, de annyira felidegesítettük a történeten magunkat, hogy csak nehezen tudtunk elaludni.
