Reggel 4.45-kor csörög az óra. Hogy miért ilyen korán? Mert tulajdonképpen a környék legnagyobb látnivalója, a napfelkelte a 3100-m magas Poon Hill pontról, ahol elvileg gyönyörű látvány tárul mind az Annapurna mind a Dhaulagiri csoportra.
Az esőfelhők mind eltűntek, csillagok ragyognak az égen. Melegen öltözök föl – sajnos túl melegen, mint majd ki fog derülni.
Már a lépcsőházban érezzük a combunk minden izomszálát, de nem segít semmi, 6.15-re ott kell lennünk, mert csak egyszer vagyunk itt!! Bányászlámpánkkal felszerelkezve indulunk neki a 300 magaslati méternek. Az út lépcsőként van kövekből kiépítve – borzalom. Ez szörnyű a lábunknak. Én félúton lelassulok, nagyon kell levegőért kapkodnom, de Jant küldöm előre. Ekkorra már elég fény van ahhoz, hogy lássam az utat. Ebben az 1 órában jobban szenvedtem, mint előző nap a 7 órát, de megcsináltam, pontosan 6.15-kor fenn voltam.
Egyébként nagy tömeg van fönn minden reggel, szóval semmi egyedüllét. De akkor is romantikus volt, ahogy ott álltunk egymás mellett és néztük, ahogy minden havas hegycsúcs egyre rózsaszínűbb lesz, még végül az első közvetlen napsugarak elérik őket. Közben a nap hatására az utolsó kis felhőcafatok is eltűnnek a csúcsok környékéről.
Tényleg nagyon szép élmény volt. 7-kor azonban újra lefelé indultunk, hogy reggelizzünk egy jót. A lefelé lépcsőzés a combunknak még fájdalmasabb volt, mint a fölfelé menetelés.
8 órakor újra úton vagyunk Tadapani/Ghandruk felé. Itt újból fel kell kapaszkodnunk 2700m-ről 3100 m-ig. Mit is mondtam, hogy a tegnapi nap volt a legrosszabb? Hát nem! Izomlázzal hegyet mászni – ez az igazán fájdalmas és fárasztó. A legmagasabb pontra felérve gyönyörű látvány tárult elénk – a poén az volt, hogy ugyanaz a körkép tárult elénk mint reggel – sőt szebb nézetből.
Szóval egy tipp azoknak, akik ezt a túraútvonalat szeretnék bejárni: felejtsétek el a Poon Hill-t. Igen tudom, hogy ez a híres hely, amiért minden turista idejön. De felesleges felmászni oda 300 m-t, aztán lemenni és a másik irányban ugyanúgy megint felmászni 300 m-t. Egyszerűbb reggel 5-kor egyből Ghandruk irányába elindulni és itt ezen a ponton a napfelkeltét élvezni.
Innentől kezdve tulajdonképpen végig lefelé haladtunk – a túrázók rémálmait éltük át, mindenhol lépcsők voltak. Sajnos itt kilátás sem volt, végig erdőben haladtunk. Mire Tadapanit ismét egy emelkedős szakasz után elértük, már eléggé megcsappant erőforrásunk.
Tadapanit elhagyva egy kapu és egy tábla várt minket:
Már majd 1 órája egy idősebb német hölggyel és a nepáli túravezető nőjével (!) haladtunk. Ők a faluban megálltak inni egy teát, így a táblát olvasva (és mert a térképen is az állt, hogy csak csoportoknak ajánlják) megvártuk őket. Így 4-en vágtunk neki a dzsungelnek. Én azt hittem, hogy a tábla az állatok védelmében volt kitéve, de a túravezető azt mondta, hogy ezen kívül azért is, mert itt történt már 1-2-szer, hogy turistákat kiraboltak (ezt nehezen tudom elképzelni – sehol semmilyen ilyen információt nem találtam az interneten).
Minden mohával van benőve, kicsit félelmetes. Ez a dzsungel teljesen más mint Chitwan-ban.
Egyszer csak hirtelen megállt a vezető, előttünk egy kis tisztáson egy nagy langur ült. Szinte teljesen közel tudtunk menni, mire felszaladt egy fára a fejünk fölé a társaihoz. Kicsit később őzeket is láttunk.
Majd 3 órán keresztül haladtunk lefelé, míg elértük Ghandrukot. Közben az Annapurna csúcsai időről-időre kikukkantottak a felhők mögül.
A Buddha Hotel-ben kaptunk szállást – egy eldugott fogadó, mert a többi már mind foglalt volt. De ez volt a mi szerencsénk: innen ( a többi szállóval ellentétben) gyönyörű kilátás nyílt a templomra, a rizsföldekre, a játszótérre és magára az Annapurna csúcsaira is. Nagyon megragadott a falu hangulata.
A megerőltető nap után szinte 4 ember adagját ettük meg 🙂
