Rosszul aludtam az éjszaka, éreztem, hogy a gyomrommal nincs valami rendben. Ébredés után első utam a WC-re vezetett, ahol elvégezve a dolgomat megkönnyebbültem, de már éreztem is, hogy fel kell ugranom és megfordulnom … és igen, még egyszer megláttam a vacsorámat…
Olvastunk elég rémtörténetet indiai ételmérgezésekről, de valahogy tudtam, hogy egyszerűen csak túl nehéz volt a vacsora számomra. Jan rendelt nekem teát – amit nem lehetett meginni, annyira erős volt – 1,5 dl vízben kb. 3-4 filter fekete tea. Ezt tényleg csak chai-ként, tejjel lehet meginni. Csak vizet tudtam inni, és 1 órát még pihengettem.
De belül hajtott a kíváncsiság; délelőtt ki akartunk menni a 10 km távoli Amber-ba, ahol az egykori királyi palotát akartuk megnézni. 9-kor aztán elindultunk megkeresni a helyi 5-ös buszjárat megállóját (a recepciós srác mondta, hogy azzal is ill. ugye taxival lehet kijutni oda). Ugyan a táblán 6-os állt, de jött az 5-ös busz is, amin 7 Rp-ás jegyet váltottunk Amber-ig (nevetséges ) A buszon sokan kíváncsian nézegettek minket, a nők kedvesen el is mosolyodtak ránk.
40 perc múlva megláttuk az úticélunkat, a hatalmas erődítményt a hegytetőn és a palotát alatta. Mint a helybéliek, hangosan dörömböltünk 2-szer a busz oldalán, mire megállt a busz és mi kiszálltunk. A nyugati turistákat elefántokkal vitték föl a palotáig, mi gyalog élveztük a látványt körös-körül.
A palota szinte egy labirintus, és lépten-nyomon elkápráztatott. Mivel még nem éreztem magam teljesen jól, sokat pihengettünk és figyeltük a játszó majmokat.
A hátsó kijáraton keresztül hagytuk el a palotát, mert szét akartunk nézni a faluban; egy kis templom keltette fel az érdeklődésünket föntről.
Visszafelé sem kellett sokat várni az 5-ös buszra, de most fel kellett ugrani, a sofőrök általában nem állnak meg. Reggel láttuk azt a vízi palotát, amit előző nap az “idegenvezető” a képeslapon mutatott. Ott leszálltunk a buszról, hogy fényképeket készítsünk. Egyik útikönyben sem említik, és nem is lehet sajnos odajutni. Állítólag az alsó 4 emelet víz alatt van.
A vízpart szinte csak szemétből állt. Árus gyerekek és koldulók hada várta ott a turistabuszokat, amelyekből tényleg csak 5 percre – egy fénykép erejéig engedték ki a turistákat. Miután csináltunk pár képet, leültünk a buszmegállóban és vártuk az 5-öst. Minket már meg sem szólítottak az árusok vagy a koldusok, rajtunk látszott, hogy belőlünk nem lehet pénzt kicsikarni. Figyeltük, ahogy megszállják a turistabuszokat, alighogy kilépnek az emberek a kezükbe nyomnak valami árut, vagy visszafelé amikor beszállnak. Aztán kezdődik a veszekedés, vissza akarják kapni az árut, de a buszba nem szállhatnak be, a turista nem is akarja megvenni, de ők nem akarják az árut visszavenni, hanem a pénzt. Ez így megy pár percig, mire aztán a rendőrség pár fütyüléssel rendezi a helyzetet. Volt ott egy kolduló asszony egy iskolás korú (már ő is teljes beleéléssel koldult) és egy pici lánnyal. Csak amíg ott voltunk és 5-6 percig vártunk, kapott legalább 2-3 dollárt az egyik buszból kiszállóktól. Tehát ilyen rövid idő alatt keresett annyit, mint más 2-3 napi munkával … nem csoda, ha ennyire terjed a koldulás az ilyen turistákkal teli környéken – és a kislány se megy iskolába, mert ez itt jobban megéri. Most ne értsen félre senki, mi is adtunk, ha például nyomorék kért tőlünk pénzt, de nagyon kell vigyázni, mert nagyon sok szervezett koldulás van, legfőképp a gyerekek. lásd Slumdog Millionaire.
Még egyszer kiszálltunk a Szelek Palotájánál és bámészkodtunk a belvárosban. Aztán újból felszálltunk az 5-ösre (nem is értem miért tuk-tukkal mentünk előző nap) és visszamentünk a szállásra, ahol ettünk és kipihentük magunkat.
Este 5-kor indult a vonatunk Agra-ba. Éppen kiértünk az állomásra, amikor elkezdett esni az eső – és szinte egész úton esett. Ezúttal csak 2 osztály volt a vonaton: a normális ülős vagy a mi 1 vagonunk, a légkondicionált (chair car) ülős. Szóval a “luxus”osztályon ültünk. Sok nyugati turista utazott velünk, de voltak indiai családok is. Ahol a családfők azzal töltötték szabad perceiket, hogy a mobiljukon mutogattak hindi videoklippeket vagy Bollywood filmeket – természetes teljes hangerővel, mert csak így lehetett a másikat lepipálni. Nem kell mondanom, milyen boldog voltam mikor 1 órás késéssel (természetesen) 21.30-kor megérkeztünk Agra Fort állomására. Egy-két tuk-tuk-os már jött is elénk, és kínálta fel szolgáltatásait: 150 Rp-t akartak a Taj Mahal nyugati kapujához. Ugyanis itt volt a Siddharta Hostel, a szállásunk. Mi inkább a nyugodtan, háttérben várakozó tuk-tuk-osokhoz mentünk. Leszólítottunk egyet, de kiderült nem tud angolul és hívta egy kollégáját. Aki aztán 100-ért felajánlotta, hogy elvisz.
A szállás tiszta volt és nyugodt. Még felszaladtunk a tetőre, hátha ki van világítva a Taj Mahal és megláthatjuk. De természetesen nem volt – azonban így is láttuk, és örültünk, hogy másnap a napfelkeltében élvezhetjük a látványt.
