Reggel zajra ébredtünk. Ez a zaj a tetőről jött, mintha valaki rohangált volna fenn. Mivel 6 óra volt, felkeltünk, hisz látni akartuk a Taj Mahal-t a felkelő nap fényénél. Felmentünk és rájöttünk, hogy titkos „rémálmunk“ vált valóra: a szmog. Vagyis a felkelő nap nem fog semmit sem rózsaszínen megvilágítani. Mégis ott álltunk és vártuk a napfelkeltét. A tetőkön rohangászó és randalírozó majmok szórakoztattak minket: elállították a parabola antennákat, elhordták a kinnfelejtett száradó ruhákat és ugye ők keltettek minket azzal, hogy a tetőteraszon álló műanyag székeket feldöntögették. Jókat nevettünk rajtuk.
Elmentünk bankot keresni, mert a Taj Mahal-ba 750 Rp fejenként a belépő (indiaiaknak 20 Rp). Azt útikönyvek azt írták, hogy hangulatos a Taj Mahal környéke a kis utcáival… hát mi csak szemetet láttunk, a nyitott csatornába kis és nagy dolgukat intéző embereket, egész disznócsaládok vonultak végig az utcán stb. Ja, és sok kis étterembe invitáltak minket reggelire. Erről egy történet jutott eszünkbe, amit mindkét útikönyvünk leírt: pár évvel ezelőtt nagy botrány volt, mert sok étteremben itt a környéken megmérgezték a vendégeket. Már el sem tudták hagyni az éttermet, rosszul lettek, mire az étteremtulajdonos kedvesen egy riksával egy orvoshoz vitette őket, aztán ott napokig kapták a gyógyszert és csak sokára jöttek rendbe… – mert az orvos ist természetesen benne volt a buliban, és minden nap még rosszullétet okozó gyógyszert adott a betegeknek – és a végén természetesen egy szaftos számla várta a turistákat a gondoskodó orvostól. Mondjuk, mi nem voltunk ráutalva arra, hogy máshol együnk, mert a hosztelünkben isteni banános palacsintát sütöttek.
Végre eljött a várva várt pillanat, két üveg ajándék ásványvízzel és a cipőre ráhúzható két piros védőzacskóval átléptünk a Taj Mahal kapuján. A Taj Mahal a köztudatban a szerelem jelképeként él, hisz egy férfi építtette elhunyt felesége síremlékeként. Aki picit többet akar róla tudni a wikipedia-n elolvashatja. Sok időt töltöttünk sétálgatással, tényleg magával ragad a kisugárzása.
Miután elhoztuk a csomagunkat a hostelből, kerestünk egy postát, bélyeget venni – amit azért említek meg, mert 4-szer kellett megkérdezni, hogy hol van, mire kiderült, hogy a Taj Mahal kapuin belül. Ezért be kellett kéredzkednem az őröktől. Aztán elsétáltunk a Vörös Erődhöz. Ami a nevéhez hűen vörös – terrakotta színű. Innen nézte a maharadzsa napról napra a felesége sírját – és halt meg alkohol/ópium mámorban egy orgia közben.
Mint eddig minden építmény, ez is csodálatos volt. Minden apró részlet kidolgozott. Itt sokáig üldögéltünk, vártuk a naplementét – habár ugye tudtuk, hogy a szmog miatt ezt sem fogjuk jól látni. De elnézegettük a zöld papagájokat, a chipmunk-okat és a majmokat.
Tuk-tukkal mentünk ki Agra Cant pályaudvarára, 19 órakor indult a vonatunk vissza Delhibe. Ezúttal tényleg fapados osztályon utaztunk. 3 fő fér el egymás mellett (tehát úgy mint a magyar 2. osztályú vonatokon, csak itt egy olyan széles ülésre 3 ember kell, hogy férjen), azok pedig akik nem kaptak helyjegyet mindenhol próbáltak állóhelyet ill. a földön egy ülőhelyet találni. Ez ismét egy hihetetlen látvány, hogy amikor megáll a vonat egy állomáson (ill. még meg sem állt) már ugrálnak befelé az emberek, leszállni lehetetlenség, mert már mindenki száll felfelé.
Meg kell mondani, nem csak kéregetők és árusok szólítottak meg minket úton-útfélen Indiában, hanem egyszerű hétköznapi emberek is, akik csak kedvesek akartak lenni (ha mertek) és szerették volna kipróbálni angoltudásukat. Sok ilyen kis beszélgetést folytattunk, mert egyszerűen jó volt látni a szemükben, hogy boldoggá tettük őket ezzel a kis csevejjel. Lehet, hülyén hangzik, de ez így van. Pedig mindig ugyanúgy zajlott: Honnan jöttünk? Mit dolgozunk? Hová megyünk Indiában? Tetszik-e India?
A vonatban is feltűnést keltettünk, nem értették, hogy külföldiek miért ülnek a fapados osztályon? Kíváncsian, de mosolyogva néztek ránk. A kettőnk jegye nem egymás mellé szólt, de ők rögtön felajánlották, hogy cserélnek, hogy egymás mellé ülhessünk. Aztán pár perc múlva egy fiatal srác (egész modernül és jól öltözött) elkezdett beszélgetni velünk, amibe még egy apuka is betársult, aki felváltva fogta a karjában alvó kislányait … és több mint 3 órán keresztül faggattak minket, amiért mi hálásak voltunk, mert sokmindent megtudtunk. No, meg jobban is telt az idő…
Jitendar egy 27 éves fiatalember, aki elég modern felfogású volt. Elmondta, hogy a szülei már 5 feleséget ajánlottak neki, de neki szüksége van még egy kis szabad életre, és ezért elköltözött Agrába, és biztosítási ügynökként dolgozik. De tudja, hogy pár év múlva az lesz a dolga, hogy elvegyen az 5 lányból egyet. Megtudtuk, hogy igenis, legtöbbjük a szülők által kiválasztott párjához megy hozzá, és esküvő szerelemből nem nagyon létezik. Ezért is szeretik nézni a Bollywood filmeket… mindenki jól érzi magát abban a meseszerű, szerelmes hangulatban. Jitendar szerint igenis van értelme az ilyen megszervezett házasságnak, mert akkor biztos, hogy az a két személy ugyanúgy ápolja majd a hagyományokat, meg a hitvallást mint a családjuk, és ez jó a gyerekeknek is. (Jitendar is hindu vallású) Azt olvastuk az egyik útikönyvben, hogy indiaiaknak jobb nem mondani, ha az ember ateista, vagy bevallani, hogy egy pár házasság nélkül kettesben utazik. Kipróbáltuk. Mondtuk Jitendarnak, hogy mi sem keresztények, sem másmilyen valláshoz tartozóak nem vagyunk. Erre nagyot nézett, de mondta, hogy nem is az számít, hogy milyen vallású az ember, hanem hogy tisztaszívű legyen. Aztán mondtuk neki, hogy mi nem vagyunk házasok. Nevetett, mondta, hogy ő tudja, hogy nyugaton ez normális dolog, de nagyon sok ember van – akár ott a vonaton is – aki ezt nem értené meg. Suttogva hozzátette, hogy neki is van egy lány, akivel elmegy néha moziba. A legjobb az volt, amikor mondtuk, hogy mi nem vagyunk vegetáriánusok, ne erre az egész körülöttünk lévő sereg felnézett és nevetett, nagyon csodálkoztak. Végül Jitendar kérte, hogy hadd fényképezhessen le minket, és elkérte az email címünket. (Időközben már írt is, és mi válaszolunk neki.)
40 perces késéssel 21.45-kor érkeztünk meg Delhi Nizamuddin pályaudvarára, ahol már várt ránk a sofőrünk. A Hotel Ajantában megint megállapodtunk egy olcsó szoba árában inklusive, hogy eljönnek értünk. Útközben láttuk az India Gate-et, de már nem volt kivilágítva.
Letusoltunk, elpusztítottunk egy csomag chipset a minibárból és behúztuk a szundit.
