Ist noch nicht ins Deutsche übersetzt … sorry…
Reggel 6.30-kor a szomszéd templomból szóló imádkozási zenére ébredtünk – vagy nem tudom minek nevezzem azt, amikor 10 percig cintányérokat ütnek össze.
Felöltöztünk, és mivel a reggeli a szállodában drága volt, elindultunk valami ehetőt keresni. Ami aztán szinte kilátástalannak bizonyult és megelégedtünk egy-egy francia pirítóssal méregdrága áron.
Aztán fogtunk egy tuk-tuk-ot és irány a nagy mecset, a Jama Masjid. A tuk-tuk-on volt taxaméter ami működött, így fellélegeztem, hogy végre nem kell cirkuszolni. Útközben észrevettem, hogy direkt nagy körrel megyünk oda, de mindegy volt. Amikor aztán megérkeztünk, a taxaméter 40-et mutatott. Amikor fizetni akartam, előszedett valami cetlit, amin egy kézzel írt táblázat volt és elkezdte mondani, hogy az nem érvényes amit a taxaméter mutat, nekünk 60-at kell fizetni. Fellázadtam, kitört a veszekedés, mire a Jama Masjid bejáratánál álló rendőr odalépett. Ebben a pillanatban a sofőr villámgyorsan kinullázta a kijelzőt. Addig-addig, amíg elegem lett és odaadtam neki egy 50-et és kiszálltunk.
A mecset bejárata előtt levettük a cipőnket és indultunk volna be, merthogy itt nem kell belépőt fizetni, csak ha fényképezni akar valaki, akkor kell 250 Rp-t fizetni. De egy ember (egyenruha vagy névkitűző nélkül), megállított minket és mondta, hogy akkor 250 Rp – De mi nem akarunk fényképezni!!! Nem érdekes, mondta, akkor is 250 Rp, mert biztos van nálunk fényképezőgép. De mi nem akarunk fényképezni!!! Mondta volna tovább, de ebben a pillanatban betelt a pohár és már vettük is vissza a cipőnket. Tulajdonképpen azért jöttünk ide, hogy megnézzük a mecsetet és mert a toronyból innen rá lehet látni a Vörös Erődre. De akkora volt a szmog, hogy még a mecset belső terén keresztül a másik kapuig sem láttunk el rendesen. Akkor az Erődig végképp nem fogunk.
Eldöntöttük, hogy visszamegyünk a szállodába, mert úgyis már csak 1 óránk van, mire indulni kell a reptérre.
Következő kihívás: keresni egy tuk-tuk-ot vissza a szálloda közeléhez (vagyis a Delhi pályaudvarig). Az első azt mondta 100 Rp (de hát már az előző 40-ért is hatalmas kerülővel hozott minket!), az 50-nél csóválta a fejét. Aztán jött egy következő tuk-tuk, az is mondta hogy 100 Rp, mire én hátat fordítottam és menni készültem, ő meg 60-at kiálltott utánam. Ok, mindegy gondoltuk, csak gyerünk innen, és beszálltunk. Ebben a pillanatban egy turbános-szakállas, szigorú szemű rendőr lépett oda hozzánk, és kérdezett engem, hogy hova akarunk menni és mennyit akart a tuk-tuk-os – aki időközben icipici lett az első ülésen. Én nem akartam semmi kellemetlenséget neki, így csak azt mondtam, hogy a pályaudvarhoz, de árat nem. Hangos vita tört ki kettőjük között, mire a rendőr odaszólt hozzánk, hogy az alig több mint 2 km, és nem fog a taxaméter 20-nál többet mutatni, és intett, hogy induljunk. Mikor kitett minket, tényleg 20-at mutatott. Én hülye, gondoltam – mivel tényleg a legrövidebb úton ment, – 30-at adok neki. Erre elkezdett kiabálni, hogy 50-et akar…. szóval nem éri meg jótékonykodni velük, mert még neki áll följebb. Kiszálltunk és mentünk utunkra.
Soha, de soha többet nem fogunk Delhibe jönni! Vagy ha jövünk is, akkor még aznap egy vonatra szállunk és elhagyjuk a várost.
Egy kívánságunk volt, minél gyorsabban a reptérre jutni. A prepaid taxi, amit a szálloda intézett 550 Rp. Fél óra volt az út, pár lámpánál kolduló gyerekek kopogtattak az autó ablakain. De aztán biztonságban voltunk… becsekkoltunk. A gépünk 13.30-kor indult volna, de kiderült, hogy 14.30-kor indulunk majd. Aztán már a fedélzeten ültünk, amikor bemondták, hogy két utas ugyan becsekkolt, de nem jelentek meg a gépen. Így újra ki kellett pakolni a gépből a csomagokat és azt a kettőt eltávolítani. Szóval majdnem 17 óra volt, mire elindultunk a szinte üres géppel.
Mellettünk egy indiai kutató orvos ült, aki először indult külföldi útra, Berlinbe egy tuberkolózis konferenciára. Beszélgettünk vele, amíg át nem ült egy szabad sorba. Kérdezte, hogy milyennek találtuk Indiát? Mondtuk, hogy tényleg olyannak, mint ahogy az India reklám mondja: Incredible, India! Vagyis: Hihetetlen, India! Egyik pillanatban csóváljuk a fejünket és azt mondjuk: Hihetetlen, ilyen nincs, ilyen nem létezik (a sok szemét, a hosszú várakozási idők, az alkudozások, a becsapások). De a másik pillanatban ott állunk egy építmény előtt, mint az Amber Palota vagy a Taj Mahal és felcsillanó szemmel ismételgetjük: Hihetetlen, ez egyszerűen gyönyörű!
Végül mondtuk neki, hogy mi Indiát eléggé zajosnak, hangosnak találtuk. Mire elmosolyodott, és azt válaszolta, hogy azt hallotta, Németországban 20 óra után már a mosógépet sem lehet bekapcsolni, és ezt ő el sem tudja képzelni 🙂
1 órás késéssel 19.30-kor hagytuk el Frankfurt repterét jéghideg szélben… és egy autó sem dudált ránk, amíg beraktuk a csomagjainkat és beszálltunk az úttesten várakozó autóba…
Biztos, hogy vissza szeretnénk menni Indiába, mert tényleg hihetetlen az az ország és mi még nem sokat láttunk belőle… de már tudjuk, hogy pár nap után tényleg szükség lesz egy nyaralásra is 🙂
