Korán keltünk, mert elvileg 6.20-ra jönnek értünk és elvisznek minket a buszig, ami a rafting túrához (vadvízi evezés) szállít minket. 6.35-kor kezdtem ideges lenni. Végül 6.45-kor megjelent egy szaladó ember egy biciklis riksával és kiabált, hogy siessünk, mert „you are late“. Szóval, hogy mi vagyunk késésben. Beültettek minket a riksába (mi ketten, meg ölünkben a két 15kg-os hátizsák) és így kezdte tekerni a biciklijét Kathmandu út nélküli mellékutcáin. Minden egyes kátyúnál megköszöntem, hogy a kerék ill. a tengely nem most tört szét.
Több busz is várakozott, minket beültettek az egyikbe és már indultunk is. Azt mondták, hogy kb. 3 óra az út a rafting túra kiindulási pontjáig. Mikor Kathmandu határában megálltunk és onnan kezdve már csak pár métert haladtunk negyed óránként, tudtuk, hogy ez tovább fog tartani.
Nagyon nagy dugó volt. Ez egy szerpentines hegyi út volt, és több felfelé haladó teherautó tönkrement és mivel nagyon szűk út volt, nehezen lehetett őket megelőzni. Mindez állandó fullasztó porfelhőben – a buszban több ablak is nyitva volt.
Végül is 13 óra elmúlt, mire egyszer csak megállt a busz, és mondták, hogy szálljunk ki. Pár srác várt ránk és néhány turista álldogált már ott. A hátizsákjaink le lettek dobva az út szélére (ne felejtsük el, ugyan a fővárost már elhagytuk, de itt is volt még bőven szemét, hisz ha kukák nem léteznek, akkor hová dobják azokat). Mi csak a pénzünket, igazolványainkat és kis fényképezőgépet vihettünk magunkkal, a nagyobb hátizsákjainkat majd hozzák kocsival utánunk. Lementünk a folyópartra. A legnagyobb félelmem szertefoszlott, a folyó és a közvetlen partja tiszta volt, nem úszott sehol sem szemét. (A Trisuli nem Kathmanduból jön.) Beöltöztünk mellénybe meg sisakba és végighallgattuk a bevezetést, megtanultuk a vezetőnk parancsszavait (előre, hátra, gyorsabban, stb.) De már indulni is kellett, mert ugye késésben voltunk és az ebéd várt ránk 1 óra evezés után.
Nagy móka volt a rafting! A folyónak ez a szakasza egész nyugis volt, de a gyorsabb részeknél azért rendesen vizesek lettünk tetőtől-talpig. De a legjobb az egészben az volt, hogy így teljes bepillantást nyerhettünk a gyönyörű tájba: minden zöld – rizsföldek, erdők és mindenhol különféle pillangók röpködnek. A falusi emberek függőhidakon járnak át a folyón és mindig integetnek nekünk.
Az ebéd egy kis parti étteremben volt, de fél óra múlva már indultunk is tovább, mert lehetett érezni, hogyha eltűnik a nap a hegyek mögött, akkor hűvös lesz a vizes ruhákban.
Meg egy órát eveztünk, mire a napi szakasz végéhez értünk. Az út szélén kellett ruhát váltanunk, mert vizesben már túl hideg volt, a nap lement. Az árban ugye a transzport is benne volt. Ez mint kiderült, nem jelent mást, minthogy a srácok kiállnak az útra és megpróbálnak egy buszt leinteni, amin van hely. A többi turista 1 napos túrát vett, így vissza kellett jutniuk Kathmanduba vagy tovább Pokharába. Nekünk a táborba kellett eljutni. A srácoknak a csónakokat össze kellett pakolni, így nekünk egy teherautót intettek le. A Nepálban közlekedő teherautók Indiából származnak, mind ki van szépen díszítve.
Kb. 10 km után le is tettek minket a táborhelynél. Már várt ott pár turista, akikkel majd a második napot evezzük végig, és teát ittak az út melletti „kunyhó“ előtt, ami annak a családnak volt a lakóhelye aki ránk főzött. Rizst, sültkrumplit, lencselevest és currys zöldséget kaptunk. Mint kiderült, több rafting szolgáltatónak volt ez a közös telephelye.
A túravezető srácok mind velünk táboroztak a parton. Először 1000 Rp-t akartak egy tábortűzért, mire kinevettük őket. Végül fejenként 100 Rp-ban állapodtunk meg. Hát igen, ebből finanszírozzák az esti ivászatukat és drogjukat – nem volt semmi, ahogy kiütötték magukat este.
A tábortűzhöz hordtak össze nekünk fát (a parton természetesen minden fa nedves volt valamennyire). Csináltak egy máglyaszerűséget, de úgy, hogy a tetején gyújtották meg a sok aprófát, alul üres volt a rakás. Hogy biztos sikere legyen a meggyújtásnak, még pár műanyag kolásüveget is dobtak a tetejére. Mi mondtuk nekik, hogy a műanyag nem jó és eltávolítottuk azokat. Megmondtuk, hogy a tüzet alulról és nem a tetején kell meggyújtani. Elkezdtük a saját máglyánkat építeni, ausztrál-amerikai-kanadai-india-német-magyar közös cserkész ismeretekkel. Nehéz volt a nedves fával, de alakult, amikor is megjelentek egy kanna gázolajjal és hiába kiabáltunk mindnyájan, hogy rá ne öntsék, már annyira részegek voltak, hogy nem törödve vele ráöntötték a saját tűzrakásukra és meggyújtották …. és mi itt Európában odavagyunk a környezetszennyezéstől… hát mostmár el kéne kezdeni inkább ezekben az országokban is felvilágosítani a népet és elkezdeni tenni valamit ellene.
Szép csillagos éjszaka volt, még hullócsillagokat is láttunk – de a ruháink olyan büdösek lettek, hogy még mosás után is bűzlöttek.
A sátorban volt polyfom, mi vittünk hálózsákot (amit adtak volna, az már rettentően dohos volt) és azért egész jót aludtunk éjszaka.
