A változatosság kedvéért ismét 6 előtt keltünk, mert 6-kor indult a Bird-Watching, vagyis madárles, ami egyébként a madarakért nem igazán érdeklődők számára is egy gyönyörű szép reggeli séta. Usa egy vastag könyvvel a kezében várt ránk a kijáratnál: Nepál madarai. A folyó partján haladtunk, a nap első sugarai mindent sárgásra festettek, a vízből mindenhol köd, pára szállt fel.
A magasabb fűben a sok pókhálót a vízcseppek tették láthatóvá, ahogy pedig rájuk sütött a nap, csillogtak. Sok madár keringett körülöttünk, vagy szállt le a vízpart környékén. Ilyenkor Usa elővette a könyvét és a sok száz oldalból fellapozta a látott madarat. Mindeközben elefántok jelentek meg a ködből és siettek el mellettünk fűvel megrakodva a táboruk felé.
A 1,5 órás séta után jót reggeliztünk, összepakoltunk, és 9 órakor már vittek is minket a turistabusz parkolóba, ahol még az ülésünkhöz is kísértek minket. A Tiger Camp-el nagyon meg voltunk elégedve, ilyen kedves személyzettel (csak fiúk) még soha sem találkoztunk. Egy pillanatig sem éreztük azt, hogy csak azért kedvesek, mert pénzt akartak. Ezért aztán kaptak is borravalót.
Hát a szépen kidíszített és kifestett turistabusz kényelmetlenebb volt mint a közbusz, amivel Chitwanba mentünk. Már 1 óra után alig éreztük a hátsó felünket. Ráadásul egy drága helyen álltunk meg ebédelni, ahol 350 Rp-t fizettünk egy ebédért, mert kétszer kérdeztük meg mennyibe kerül és mindkétszer mind a ketten 150-t értettünk. (Tényleg nagyon szörnyű, ahogy a számokat angolul kiejtik. A legrosszabb mindig a 20 és a 30 – egyszerűen nem megkülönböztethető.)
A táj gyönyörű volt, sok rizsföld és egyre több hegycsúcs, ahogy egyre fentebb és fentebb haladtunk a hegyekben.
Aztán a 4 órás út utolsó 1 órájában a zötykölődés úgy felzargatta a drága kaját a gyomrunkban, hogy áldás volt megérkezni Pokhara buszállomására. Ahol aztán a szokásos őrület kezdődött: 100 szállásközvetítő és 50 taxis ugrik rá egyszerre az emberre, dollárjelekkel a szemükben … boldog voltam, hogy foglaltunk szállást. De mikor elutasítottuk őket, és nem hagytuk becsapni magunkat, hogy a mi szállásunk nem is jó helyen van, hanem a város másik végén stb. sőt közöltük, hogy taxi sem kell, hanem gyalog fogjuk megtenni a kb. 600 m-t, erre nagyon bemérgesedtek és szidtak minket. Ezt nem szívesen írom le, mert ez Nepálra nem annyira jellemző, Nepálban soha nem rontottak ránk árusok mint más országokban. Ezek itt már nagyon benne voltak az üzletben, már nagyon megízlelték a pénz ízét.
Amikor megérkeztünk a foglalt szállásra, kiderült, hogy tele van. Először mérges lettem és féltem, hogy valami másodrendűt kapunk, de 3 házzal arrébb kísértek minket a New Annapurna Guest House-ba, és fellélegeztem, mert egy nagyon szép, tiszta, rendes, csendes házban kötöttünk ki. Az erkélyről szép látvány tárult elénk a hegycsúcsokra. A kertben lehetett üldögélni,és melegvíz is volt. (Ezt alá kell húzni, sok helyen nincsen).
De egyébként a félelmem természetesen hülyeség volt, mert Pokhara ebből él, egyik vendégház követi a másikat. Esetleg azt lehet hátránynak mondani, hogy a Lake Side (tehát a tó melletti főutca, vagyok Pokhara belvárosa) elején található. Már itt is voltak üzletek, éttermek, utazási irodák, internetcafék, de azért egy jó km-t kellett a központi részig sétálni. Mondjuk ez nekünk inkább előny volt, mert nekünk a központi rész az már túl zajos volt.
Egyébként a tó tényleg nagyon szép, főleg a hegyekkel a háttérben.
Vettünk egy hamisított The North Face hátizsákot, mert eldöntöttük, hogy csak a legszükségesebbet visszük magunkkal a hegyekbe és csak a két kis hátizsákot, és nem a nagyot.
Vacsorára csak péksütit ettünk, mert a felrázódott drága kaja (még mindig dühös vagyok miatta) még nem nyugodott le … de lehet kicsit izgultunk is a másnap reggel miatt…
