Reggel 5.30-kor kopogtattak az ajtónkon: „Good Morning!“. Eljött hát a várva várt nap – hiába volt érdekes Kathmanduban, izgalmas a vadvízi evezésnél és gyönyörű a dzsungelben – egész idő alatt erre a napra vártunk, hogy elindulhassunk túrázni a Himalájába. Mint már írtam, Kathmanduban vettünk egy repülőjegyet Pokharából Jomsomba. Innen akartunk 6-7 nap alatt legyalogolni Birethantiba, a túrák kiindulópontjához, ahonnan busszal jutunk majd vissza Pokharába. Mivel ugye a turisták 90%-a ide vezetővel jön, kicsit izgatottak voltunk, hogy mi is vár ott fönn ránk.
Csak a legszükségesebbet vittük magunkkal, úgy hogy minden beleférjen Jan fotós- és az én új hamisított 30 l-es hátizsákomba. Ez állt fejenként a következőkből: Hálózsák, selyem inlet, törölköző, fogkefe és fogkrém, tusfürdő, gyógyszerek, naptej, 3 póló, flip-flop (papucs), túrabakancs, 1 vékony nadrág, 1 pulóver, baseballsapka, kendő, 1 túranadrág, 1 softshell fölső és a dzseki. Ennek a nagyrésze ugye rajtunk volt. (hozzá kell tennem, a cuccok legtöbbje ugye marha drága modern túraszerkó, amik csak feleakkora helyet foglalanak, gyorsan száradnak és nagyon könnyűek – azt kell mondjam megérik az árukat)
Ja és egy üveg ásványvíz, amit gond nélkül átvittünk a biztonsági ellenőrzésen. Ebből az üvegből ittunk 1 héten keresztül. Ugyanis gondolni kell a környezetvédelemre is – ha már Kathmandu főutcáján, ahol hemzsegnek a nyugati turisták egy kuka sincsen, akkor fönn a hegyekben végképp nincs. Ugyan felhordják a vizet a turistáknak, de mi történik az üvegekkel? Hát vagy visszahordják azokat a völgybe ahol aztán úgyis az út szélén kötnek ki, vagy ott fönn gyűjtik őket a hátsóudvarukban, halmokban, míg a műanyag mindenféle mérget lead a természetben. Mivel a víz sehol sem biztonságos, így mindig megtöltöttük az üvegünket a szálláson a csapból, és dobtunk bele egy fertőtlenítő tablettát. Ettől ugyan olyan íze lett, mintha az úszómedencében nyeltük volna a vizet, de másrészről ha az ember ki van merülve, még jól is esett, hogy a víznek volt valami íze.
Szóval 5.45-kor megettük a reggeli banános palacsintánkat, és 6-kor jött értünk a taxi. 6.10-kor a reptéren voltunk (még a miklósi vasútállomásnál is kisebb), kifizettük a 170 Rp illetéket, feladtuk a hátizsákomat, átmentünk a biztonsági ellenőrzésen. Leültünk, felkészülve rá, hogy akkor 7.30-ig, amíg indulunk még várnunk kell több mint egy órát. De 6.20-kor egyszer csak kiabáltak, hogy mindenki aki Jomsomba megy, jöjjön. És nem volt gond, hogy mi nem a 6.30-as gépre vettük a jegyet, mehettünk. Így történt, hogy rekordot állítottunk fel, pontosan 1 órával azután, hogy felébredtünk, már startoltunk is egy géppel az ég felé. 18 fős volt a gép. Nagyon szép látvány nyílt egész idő alatt a hegyekre, és 20 perc múlva már landoltunk is. Hál ég tiszta, szép idő volt, még picit sem rázkódott a propelleres.
Itt nem számít a menetrend, itt csak az időjárás számít! A gépek csak délelőtt repülnek. Reggel megkezdik és 20 percenkén jönnek-mennek amíg az embereket fel nem hozzák olyan gyorsan ahogy csak tudják – mert az időjárás bármelyik pillanatban rosszra fordulhat.
Hideg volt fönn, kb. 5 fok körül. A kijáratnál megnézték az engedélyeinket és kézzel beírták az adatainkat egy nagy könyvbe. Már indulhattunk is kifelé. Nagyon boldog voltam, hogy minden ilyen jól zajlott és hajtott a kíváncsiság minél hamarabb útra kelni. De alig tettünk meg pár métert, éreztem, hogy valami nincs rendben. Olyan fáradtnak, gyengének éreztem magam. Jomsom még szinte aludt. Először azt hittem, biztos az izgalom a repülés miatt. Betértünk egy szállóba, és ittunk egy csésze teát. Kis pihi után újra elindultunk, de a szívem úgy vert, mintha kilómétereket futottam volna. Ráadásul szédültem és nagyon gyenge voltam. De elindultunk, mert látni akartam, amiért ide jöttünk. Azt gondoltam majd elmúlik.
Jomsomból (2700 m) elindultunk dél-nyugati irányba lefelé Marpha felé. A táj tényleg kimondhatatlanul szép volt, csak éppen az út ugye itt nem turista ösvény volt már, hanem a rendes út (tehát köves-poros), ahol néha régi, öreg, büdös buszok haladtak el mellettünk és ekkor mindig percekig csak álltunk és a kendőnket a szánkra-orrunkra szorítottuk, hogy ne fulladjuk meg a portól.
Marpha után áttértünk a folyó másik partjára, és itt már ösvényen haladtunk. Gyönyörű látvány nyílt a Dhaulagiri-re. 10 percenként szünetet kellett tartani, mert a szívem úgy kalapált mintha ki akarna ugrani a helyéről.
11 óra után elértük Tukuche-t. Itt nagyon nagy szél fújt (egy szoros végülis, ahol mindig nagy erővel fúj a szél) és szemünk-szánk tele volt porral.
Betértünk pihenni az első vendégházba. Nagyon szép volt, mint kiderült a holland tulajdonos vezette nepáli feleségével. Beszélgettem a nővel aki azt mondta, hogy tuti hogy hegyi beteg lettem, ezek a pontos tünetei. Mondtam neki, hogy az pedig alig lehet, hisz az aklimatizálódást a nagyobb túráknál is 3000 m-nél kezdik, és a Dolomitokban is voltam már 2500 m-en. Elmagyarázta, hogy itt a levegő annyira száraz és más, hogy még ő is néha – hosszabb távollét után – ha visszajön ide, gondja van 1-2 napig. (A szálló nagyon szép volt: http://www.highplainsinn.to/aboutus.html)
Kivettünk egy szobát, és aludtunk egyet. Mikor 15 óra körül felébredtem, már jobban éreztem magam, így sétáltunk egyet Tukuche-ban. Nagyon szép kis falu, sok kedves ember, akik épp az almaszüret közepén voltak.
Mire visszaértünk, már megint gyengének és szédülősnek éreztem magam. Teázgattunk, aztán 3 másik túrázós sráccal beszélgettünk a kandallónál estig. Ők már 12 napja voltak úton az Annapurna körül. Megtudtuk, hogy az elképzeléseink a túratervünkkel kapcsolatban igenis reálisak, ők is ugyanazt tervezik.
Vacsorára fokhagymalevest rendeltem – mint kiderült tökéletes volt a választásom, a fiúk guide-ja elmondta, hogy a fokhagymaleves a legjobb a hegyibetegség ellen. Ezután szinte mindennap ettem – egy csészében legalább egy egész fej benne volt – imádtam.
De akkor most már itt az ideje, hogy konkrétabban is bemutassam, miről is beszélek. Szóval az Annapurna Nemzeti Parkban vagyunk. Tulajdonképpen az Annapurna (8091 m) körül megy a híres Annapurna Circuit (a körút) turistaút Beshi Sahar-tól Birethanti (Naya Pul-ig). Ez az út kb. 16-21 napos túrát jelent- tempótól és kondíciótól függően. Az állomások (falvak – piros ponttal jelölve a térképen) között átlagosan napi 5-8 órás szakaszok vannak, és 2 nap akklimatizálódásra van betervezve, ezeken a napokon nem szabad tovább haladni. Mi ugye idő híján úgy döntöttünk, hogy a körnek csak a Jomsom-tól lévő szakaszát járjuk be.
Ja és itt egy link a hegyibetegségről, érdekes így utólag olvasni, hogy mi is történik a szervezetben:
hegyibetegség
