An unserem letzten Abend in Bangkok (21.06.) gönnten wir uns nochmal eine Thai- und eine Ölmassage, und dies war die Beste, die wir je gehabt hatten. Während wir noch bummelten und einen iPod kauften (ja, Jan hat sich für seine komplette Musiksammlung einen mit 160GB gekauft, damit die Reise für ihn besser erträglich ist :-)), also währenddessen ließen wir im Hostel unsere Klamotten waschen – 3mal hatten wir denen gesagt, dass es spezielle Klamotten sind, dürfen nicht in den Trockner. Und was machen sie? Waschen sie unsere funktionelle Sachen bei 60°C (die meisten gehen ja nicht mal bei 40°C!). Also einige wurden verfärbt, einige eingegangen und wir sind uns nicht mehr ganz sicher, ob das Gewebe weiterhin schnelltrocknend usw. ist… über 400 Euro Klamotten…
Am Flughafen hatten wir dann Rennerei wegen Mwst. zurückfordern, Geld zurückbekommen und in Dollar umtauschen (jeweils verschiedene Schalter) gehabt und sind genau in der letzten Minute in die Maschine nach Yangoon eingestiegen.
Ein paar einführende Worte zu Myanmar (bis vor einigen Jahren Burma). Hier Militärdiktatur und viele raten von Reisen in dieses Land ab, damit die Gelder der Touristen das Regime nicht weiter unterstützen. Allerdings, wenn man als Backpacker reist, in privaten Unterkünften übernachtet, keine Transportmittel der Regierung in Anspruch nimmt und nur auf der Straße isst, unterstützt man damit eher die einfache Bevölkerung, die das Geld nötig haben. (Hotels, organisierte Touren sind alles in Staatseigentum)
Unsere Landung war seeehr holprig, ein schweres Gewitter zog gerade über die Stadt. Es war ein richtiger Monsunregen, Wahnsinn wie es schüttete. Es gab sogar Stromausfall am Flughafen, aber nicht an den Rechnern der Zollbeamten. Übrigens, es ging alles sehr schnell- es hat uns richtig gewundert. Außerdem gab es einen Schalter Visa-on-arrival, anscheinend haben sie es wieder eingeführt… Hinweis: es gibt keine Möglichkeit am Flughafen Geld zu wechseln und es gibt im ganzen Land auch keine ATMs für Ausländer! Zum Glück wartete das Ocean Pearl Inn (18$ DZ) auf uns, und nach 1 Std. Fahrt durften wir in unser etwas muffiges Zimmer einziehen. Am Abend musste ich sogar meinen Asthmaspray nehmen, es war so feucht im Zimmer – und es hörte einfach nicht auf zu regnen. Es goß draußen immer noch und es war wahnsinnig schwül. Es wirkte nach dem Flug sehr erdrückend und irgendwie unheimlich. Wir trauten uns trotzdem auf die Straße… schlechte Beleuchtung, schlechte Straßen, viel Müll und eine tote Ratte. Das Hostel empfiehl uns eine Gaststätte (eher Pub) nicht weit. Dort trafen wir auf weitere Touristen. Das Essen war sehr gut (bestellten gebratene Nudeln), aber während des Essens beabachteten wir eine riesige Kakerlake neben unserm Tisch vorbeirennen. Uns ist aufgefallen, dass die Männer Whiskey tranken. Das scheint hier das einzige in Flasche gefüllte alkoholisches Getränk sein. Viele trinken scheinbar. Und kauen dieses eckliges rote Zeug, Betelnuss. Wenn sie den Mund aufmachen, und überall an den Zähnen klebt dieses widerliches Zeug… igitt. Sogar Frauen. Dann spucken sie das Ganze auf die Straße und es sieht überall aus, als hätte jemand geblutet.
Am nächsten Morgen regnete es nicht mehr. Nach dem Frühstück machten wir uns auf Geld zu wechseln. Wir haben viele kleine saubere, unbenutzte, ungeknickte, knackige US-Dollars mitgenommen. Am Abend tauschten wir etwas Geld zum Kurs 730 Kyat. Natürlich war das zu wenig. Unsere letzte Info stammte von Anfang Mai: ca. 850 sollte sein (letzten Herbst/Winter lag der Kurs über 1000). Geldwechsel ist eigentlich nur in den Banken der Regierung legal, die wechseln aber für ca. 700. Alles andere ist illegal, macht aber trotzdem jeder, es geht gar nicht anders. Wir fragten erstmal in Hotel Central nach, hier kann man das Geld schön am Tresen wechseln: Kurs 750. Dann gingen wir zu Scottsmarket und suchten einen Dealer: 790. Das klang schon mal besser! Das Problem war aber, wir haben extra viele kleine Scheine mitgenommen, weil es hieß, man sollte für kleinere Beträge immer welche dabei haben. Tja, aber dadurch, dass der Dollarkurs so niedrig ist, wollen sie gar keinen Dollar mehr so richtig im Land annehmen, man sollte ja mit Kyat zahlen. Aber die 50-er und 20-er Scheine wechselten sie nur für 780! Also Leute, zum Wechseln 100er USD-Scheine mitbringen!!!
Wir wechselten 300$ und zählten schön brav das ganze Geldbündel durch: ja, wir hatten 234.000 Kyats. Und der Dealer hatte zwei Rucksäcke voller Geld. Sah echt krass aus. Wir erkundigten uns noch in einem Reisebüro für Flug- und Bustickets, schließlich bestellten wir unsere Bustickets nach Mandalay im Hostel. (13.000 p.P). Außerdem wollten wir uns ein lange anstrengende Busfahrt sparen und kauften uns für unseren letzten Tag einen Flugticket von Inle-Lake (Heho) zurück nach Yangon für 78$.
Am Nachmittag machten uns auf den Weg, die berühmten Pagoden zu besuchen. Kaum stiegen wir aus dem Taxi heraus, fing es an und schüttete schon wieder. Wir warteten 20 Min. und es wurde nicht besser. Regenzeit für die Einheimische bedeutet hier, dass es am Morgen trocken ist, dann am Nachmittag fängt es an zu regnen und es regnet dann bis in die Nacht durch. Also beschlossen wir wieder in die Nähe unserer Unterkunft zu gehen. Kaum sind wir dort aus dem Taxi gestiegen, die Wolken waren praktisch weg… und es regnete den ganzen Abend nicht mehr … wir wollen die Pagoden am letzten Tag früh nachholen.
Hier gibt es wieder Rechtsverkehr (wir haben in Thailand paar heikele Momente mit dem Linksverkehr erlebt), aber die meisten Autos stammen aus Japan, also haben auf der rechten Seite das Lenkgrad. Die Taxis sind wahnsinnig alt, die fallen praktisch schon vom Rost auseinander. Die Taxifahrer in Yangon sind aber sehr ehrlich, versuchten uns nicht zu betrügen oder auszunutzen. Wenn man hier ein gebrauchtes Auto kaufen will, muss man 10.000 USD$ hinlegen. Außerdem ist uns aufgefallen, dass es hier jegliche Art von Motorräder verboten sind, aber erst seit kurzem, seit ein Regierungsmitglied wohl beim Motorradunfall gestorben sei. Dann musste jeder sein Motorrad nach Mandalay und andere Städte verkaufen.
Die Fahrt mit einem Taxi kostete zum Busbahnhof 7000K – es ist viel, aber der Weg war ja auch lang, fast eine Stunde. So was idiotisches hatten wir noch nie erlebt – Bus ist doch für günstig Reisen für die „ärmere“ Bevölkerung da, und man legt die Busstation 45km weit von der Stadt entfernt, damit man sich erstmal noch weiter Transportmöglichkeit besorgen muss – und mit einem Taxi fast soviel zahlt wie das Busticket selbst. Linienbus gibt es nicht, die Leute teilen sich Laster oder andere Transportmittel.
Unserer Fahrer quatschte die ganze Zeit – es war schon interessant, aber schon fast verdächtig. Kaum stiegen wir ins Auto fing er an die Regierung zu schimpfen, dass sie nichts taugen, sind doch nur Soldaten, machen das Land noch ärmer. Wir hörten nur zu. Wir erfuhren, dass die Wahlen letztes Jahr gefälscht waren, dass die arme San Sue Kyi im Gefängnis sitzen muss, dass man für die Schule zahlen muss und auf dem Land sehr viele Kinder gar nicht zur Schule gehen, sondern arbeiten. Wir fragten ihn nach Handys, weil wir einige Leute auf den Straßen mit Handys sahen, aber unsere kein Netz finden im Land. Er sagte, vor 2 Jahren kostete eine SIM-Karte 1000$, heutzutage 650$. Er selber würde eine für 50$ im Monat mieten. Er versteht auch nicht, warum die Regierung den Dollarpreis in den Keller drückt. ATMs gibt es auch im Land, aber seit die USA Sanktionen eingeführt hatte, sind diese für Touristen nicht benutzbar. Das Problem ist, dass auf dem Land keine Jobs vorhanden sind, die Männer werden also entweder buddistische Mönche und betteln ihr Essen zusammen, oder gehen zur Millitär. Das Land hat über 6 Millionen Soldaten!
Die Busstation ist eigentlich ein riesiges Gelände mit Lagerhallen, kein richtiger Busbahnhof. Wir fuhren weitere 500 m bis der Fahrer selbst sich zur unserer Busgesellschaft durchfragte – ein Ausländer ist hier praktisch verloren. Unser Bus war ganz ok (vor allem wir hatten Beinfreiheit) – aber angesichts der Umgebung war es uns so komisch wie nie. Als wir losfuhren wurde erstmal eine Musik DVD und dann eine 3 stündige Familienkomödie eingeschaltet. Die Darsteller tranken ständig Cocktails in irgendwelchen Bars, trugen Designerklamotten, fuhren moderne Autos und wohnten in Villas – wir fragten uns wo sie die Filme gedreht hatten – aber das Schlimmste war, dass es so extrem laut war, dass wir es mit eingestöpselten Kopfhöhrern ertragen konnten (kein Witz! Es tat richtig weh! Und andere Touristen hatten die gleichen Probleme)
Nach ca. 2 Std. Fahrt fing es an zu regnen – und parallel dazu floß das Wasser auch in den Bus ein, direkt in Schoß und Schulter von Jan. Es gab zum Glück einen freien Platz noch, so konnten wir uns umsetzen. Und so fuhren wir 9,5 Std. bis nach Mandalay.
Az utolsó esténken Bangkokban (21.06.) megengedtünk magunknak egy thai- és olajmasszázst, ami életünk legjobbja volt. Amíg nézelődni voltunk és Jan egy Ipod-ot vett magának (igen, szüksége volt egy 160GB nagyra, hogy ráférjen az egész zenegyűjteménye és így az utazás elviselhetőbb legyen számára :-)) szóval amíg oda voltunk, a szálláson leadtuk pár ruhánkat mosásra. 3szor mondtam el nekik, hogy ezek speciális ruhák, ezeket nem lehet a szárítógépbe tenni. Erre mikor visszaértünk mit látok? 60 fokon ment a program! Hát nem normálisak, a legtöbbet csak 30 fokon lehet mosni. Valamelyik összement, valamelyik elszíneződött és a funkcionális ruháknál nem tudjuk, hogy ezután ugyanúgy „lélegzik-e“ és szárad-e? 400 euro ruhák…
A reptéren másnap mindent rohanva kellett intézni, sokat kellett mindenhol várni: áfa visszaigényléses papírt lepecsételtetni, útlevélellenőrzés, visszaigényelni a pénzt aztán átváltani dollárba. Hajszál pontosan értünk a kapuhoz.
Néhány bevezető szó Myanmarhoz (pár évvel ezelőttig még Burma volt a neve). Katonai diktatúra van hatalmon, ezért az ellenzék arra kéri a turistákat, hogy ne jöjjenek ide, mert az általuk itthagyott pénz rögtön a kormány zsebébe vándorol. De ha hátizsákosként jön ide az ember, magánszállásokon alszik, ha csak lehet nem utazik állami tulajdonú közlekedési eszközökkel, az utcán eszik és nem vesz részt szervezett túrákon, akkor igenis azokhoz az emberekhez juttatjuk a pénz, akiknek nagyon is szükségük van rá.(szervezett nyaralások amiket Európában lehet foglalni, az mind a kormány kezében van, így az elegáns szállodák is)
Nagyon rázós volt a landolásunk, mert egy erős vihar, monszun eső volt a város fölött. Annyira szakadt, hogy áramkimaradás volt még a reptéren is. Reménykedtünk, hogy átjutunk az ellenőrzésen, amíg a számítógépek működnek… de nem lett gond, nagyon gyorsan lezajlott minden.
Fontos info mindenkinek, aki ebbe az országba utazik: nincsenek pénz-automaták, sem pénzváltóhelyek még a reptéren sem. Új dollár bankjegyeket kell magával hozni a turistának.
Szerencsére várt ránk az Ocean Pearl Inn (18$ DZ), így már 1 óra múlva az eléggé dohos és penészes, de tiszta szobánkban voltunk. Nem is csoda, hiszen minden délután így szakad odakinn az eső, napközben a nedvességtartalom a levegőben 100%, így ki se száradhat semmi. Valahogy minden nyomasztóan hatott…az alig megvilágított utcák, rossz utak, a szemét, egy döglött patkány az út szélén. Ajánlottak nekünk egy kocsmát nem messze, hogy ott együnk. Végül is a zöldséges sült tésztánk finom volt…de egyszer csak egy hatalmas csótány szaladt el az asztalunk mellett. Az emberek körülöttünk inkább Whiskeyt ittak, úgy tűnik ez az egyetlen üvegben árult alkohol. És akkor rágják azt a borzalmas beteldió (betelnut) nevezetű magot levélben! Szörnyű a szaga is, de ha kinyitják a szájukat és mindenhol ott ragad a fogaik között a vörös cucc vagy ha kiköpik az utcára és mindenhol úgy néz ki minden, mintha vérzett volna ott valaki – borzalmas, ehhez egész idő alatt nem tudtam hozzászokni. Nekem ráadásul úgy tűnt az utazás végére, hogy abban, aki nem rágja napközben a bételt, abban lehet bízni 100%-osan. De ha valaki úgy beszél hozzád és akar eladni valamit (szolgáltatást vagy tárgyat), hogy közben rágja ezt a helyi drogot, annál a személynél egy kicsit vigyázni kell, lehet be fog kicsit csapni.
Másnap reggelre tényleg már nem esett, így reggeli után elindultunk pénzt váltani. Mi ügyeltünk arra, hogy tiszta új, ropogós bankjegyek legyenek nálunk. Este a szállóban (1$=730Kyat – dzset-nek ejtik) váltottunk vacsorára valót, ami nagyon kevésnek tűnt. Az internetről tudom, hogy májusban 850K volt az árfolyam, sőt télen 1000K körül). Pénzváltás elvileg csak az állami bankokban legális, ahol az árfolyam most kb. 700K. Ezért aztán senki sem vált ott, hanem a turisták többsége egy piacra, a Scottmarket-re megy, ahol lehet bizonyos embereknél jobb árfolyamon váltani. Így ott tudtunk 780K-ért hozzájutni. A százas bankjegyeket 790-ért váltották volna, szóval nem érte meg sok kis címletű bankjegyet vinni, mint ahogy nekünk ajánlották. 300$ váltottunk, és szépen átszámoltuk az összes pénzkötegünket, vagyis a 234 ezer jetet. Nem volt gond, annyira nem titkos ez a dolog, a dealer is teljes nyugalomban rakosgatta az egyik pénzköteget az egyik teli hátizsákjából a másik pénzzel teli hátizsákjába. És ráadásul mióta a dollár árfolyam ilyen alacsony, sok szálláson már nem is akarnak dollárt, hanem Kyats. Így mindenki váltson eleget még itt, az ország más városaiban 700-740 volt a váltási árfolyam. Ezután körbeérdeklődtünk, hogy honnan, hová, mennyi a repülőjegy ill. buszjegy. Végül úgy döntöttünk, hogy tartjuk magunkat a Lonely Planet által ajánlott tervhez: Mandalay-Bagan-Inle. Így rendeltünk két buszjegyet (11.000K) a szálláson Mandalayba, még aznap estére. Vettünk egy repülőjegyet az Inle-tótol vissza Yangonba (78$) az utolsó előtti napunkra, hogy biztosan visszaérjünk, mire 4-én megy innen a repülőnk.
Délután elindultunk a leghíresebb pagodához. De alig szálltunk ki a taxiból, elkezdett szakadni az eső. Vártunk 20 percet, nem tűnt úgy, hogy jobbá válna az idő, így újabb taxit fogtunk és visszamentünk a szállásunk környékére. Hát alig szálltunk ki a taxiból, elállt az eső és szinte kék égbolt lett. A francba… így aztán a környéken nézelődtünk… majd az utolsó nap reggelén megpróbáljuk bepótolni a pagodát.
Itt ugyan jobboldalon folyik a forgalom, de a legtöbb autó Japánból származik, így a jobboldalon van a kormány (azt hallottuk, ha itt valaki egy régi használt autót akar venni, az bizony 10000$). A fővárosban van sok autó, de mégis valahogy nyugodtnak tűnik a forgalom. Csak később tudtuk meg, hogy miért is volt ez a hatás: a fővárosból ki vannak tiltva a bármiféle kétkerekű motoros járművek (állítólag a kormány egyik tagja egy halálos motoros balesetben halt meg, és azóta kitiltották azokat, így mindenki Mandalayba adta el a motorját).
A buszpályaudvar majd 1 órás útra van várostól, így 7000K volt a taxi oda ki. Ilyen hülyeséget még soha nem láttunk – a busz a szegényebb emberek közlekedési eszköze, de ahhoz, hogy buszozni tudjanak, 45km-t kell először különböző megosztott taxikon és teherautókon utazniuk. És hát mit mondjak? Nekünk hátizsákosoknak sem volt ez egy áldás! Ráadásul ez egy hatalmas falu-nagyságú terület volt, telis tele különböző busztársaságokkal – soha, de soha nem találtuk volna meg saját magunk a mi buszunk garázsát.
A sofőr beszédes volt, egész idő alatt dumált. Kicsit furcsa ill. feltűnő volt, hogy alig hogy beszálltunk a kocsiba, egyből elkezdte a kormányt szidni, így inkább csak hallgattunk és nem reagáltunk semmire. Megtudtuk, hogy a tavalyi választások nem voltak igaziak, amikor is a mostani kormány került ismét hatalomra. Sajnálta, hogy San Suu Kyit, a híres forradalmárnőt börtönbe zárták egy állítólagos külföldi újságíró miatt és már nem házi fogságban van. Az iskoláért fizetni kell, és vidéken nem is jár minden gyerek, hanem dolgoznak. Nem érti, hogy miért jó az a kormánynak, hogy a dollár árát ennyire lenyomja, más dolgok árai nem is változtak az országban. Azt mondta, hogy vannak ATM-ek (pénzautomaták) az országban, de mióta Amerika bojkottot vezetett be az ország ellen, azóta letiltották a külföldieknek. Láttunk pár embert mobiltelefonnal, így megkérdeztük, hogy könnyű-e venni egyet. (most ugyanis a mi telefonjainkon nincs hálózat). Mondta, hogy nem gond SIM kártyát venni, egy éve 1000$ volt, most 650$ körül van. Neki is van egy, ő úgy, mint a többi ember, bérli a kártyát valakitől, 50$-ért havonta. Az a gond, hogy az országban nincsen munka, így az emberek vagy buddhista szerzetesek lesznek, vagy csatlakoznak a katonasághoz. Az országnak 6 millió katonája van! (egyébként nem láttuk őket az utcákon, mint ahogy gondoltunk, tulajdonképpen egyáltalán nem voltak jelen, csak 2-szer láttunk az országúton egy katonai konvojt)
Először – amikor láttuk a körös-körül uralkodó állapotokat – féltünk, de amikor felszálltunk, (volt kivételesen profil a gumikon) akkor megnyugodtunk. Amikor elindultunk, először egy zenei DVD-t kellett néznünk, aztán egy 3 órás családi komédiát. Ezekben a filmekben az emberek állandóan koktélokat iszogattak bárokban, totál modern autókat vezettek, villákban éltek – hol forgatják ezeket a filmeket??? De a legszörnyűbb az volt, hogy mindez iszonyatos hangerővel zajlott – be kellett dugnunk a fülünket fa fülhallgatónkkal, hogy ne fájjon a dobhártyánk (nem vicc!)
De az igazi sokk akkor kezdődött, amikor odakinn elkezdett esni az eső… és egy idő után idebenn is, pont Jan ölébe, hátára. De közben már szétszedték a busz hátulját, hogy még több dolgot tudjanak szállítani, így üres ülések se voltak, már csak egy, így oda tudtam átülni, hogy Jannak ne kelljen az ablak mellett ülnie. Így érkeztünk meg 10 óra utazás után Mandalay-be, ahol a buszpályaudvar – óhh, csodák csodája, itt is 25 perces útra van a belvárostól…
Fotos
