Noch vor paar Tagen dachte ich, wir hätten die 15 Stunden Busfahrt von Inle Lake zurück nach Yangon durchgehalten, war vielleicht doch Schade die Flugtickets zu kaufen. Nun heute mit meinem überempfindlichen Magen war sogar die 1 Std. Fahrt mit einem PKW zum Heho Airport eine kleine Qual. Die Propellermaschine brachte uns sicher nach Yangon, zum Glück regnete es nicht in der Stadt, und mein Magen wurde von den Turbolenzen verschont. Unsere zweite Ankunft war nicht mehr so ein Schock, die Stadt sieht halt ohne Regen nicht mehr so erschreckend aus. Wir zahlten für das Taxi statt 8000K nur 6000K, weil auch ein anderer Mann mitgefahren ist – so verdient der Taxifahrer doppelt.
Am nächsten Tag früh regnete es… es hatte doch bisher immer nur nachmittags geregnet, wir wollten aber zur berühmten Schwedagon Pagoda. Gegen 9 hörte aber doch auf zu regnen, so machten wir uns doch noch auf den Weg. So ohne Sonnenschein war die Tempelanlage mit den dicken Goldschicht auf den Kuppeln doch nicht so beeindruckend wie schon von vielen gehört. Auf den naßen Fliesen war es fast lebensgefährlich zu laufen. Als es wieder anfing zu regnen, setzten uns in eine Seitenpagoda und beobachteten die betenden und meditierenden Menschen. Auf einmal kam ein Mönch auf uns zu, und fragte ob er sich mit uns unterhalten kann. Wir reden viel über das Land, er sagte auch, dass die Regierung ganz schlimm sei. Später lud er uns in seine Englischschule ein. Wir fuhren mit ihm in einem kleinen Stadtbus (pick-up) zu viert auf dem Vordersitz. Die Schule war eine Art Halle, ca. 200 Jugendliche und Mönche saßen auf Bänken in Dunkelheit. Der Lehrer hat gerade laut einen Text übersetzt. Es werden keine Konversationen geführt. Eine andere Lehrerin erzählte auf Landsprache über ihre Erlebnisse – wie die Leute hier Sprache lernen, ist mir ein Rätsel. Es machte aber Spaß die Leute zu begrüssen und paar Standardsätze mit ihnen zu wechseln, jeder der sich traute auf uns zuzukommen, fühlte sich mächtig stolz. Unser Mönch war so richtig stolz auf seine „Mitbringsel“. Sie kicherten darüber, dass wir zusammen unter einem Moskitonetz schlafen, und dass wir die Sprache verstehen, die Arnold „Arno“ Schwarzenegger spricht.
Wir mussten die Gruppe früh verlassen, weil unser Flugzeug am Abend nach Kuala Lumpur startete.
Pár nappal ezelőtt még azt gondoltam, hogy kibírtuk volna a 15 órás buszutat Inle-től Yangonba, megspórolhattuk volna a repülőjegy árát. De ma az érzékeny gyomrommal még az 1 órás taxizás Haho repterére is határeset volt. Egy propelleres gép vitt minket a fővárosba, ahol szerencsére nem esett az eső, így a turbolenciáktól megkímélődött a gyomrom. Ez a második érkezésünk ebbe a városba – így szakadó eső nélkül – barátságosabbnak tűnik most minden.
Másnap reggel azonban szakadt az eső – pedig egész idő alatt tartotta magát a szabály, hogy csak délután esett eső, de bezzeg amikor mi reggel akarjuk megnézni a híres Swedagon Pagodát akkor esik az eső. Szerencsére aztán 9 óra körül elállt , így mégis el tudtunk indulni. Sajnos felhős időben, napsütés nélkül a több tonna arannyal bevont kupolák nem voltak olyan impozánsak, mint vártuk. Ráadásul a csempe mezítláb annyira csúszott, hogy szinte életveszélyes volt járkálni. Így amikor megint elkezdett cseperegni, beültünk egy pagodába nézni az embereket, ahogy meditáltak és imádkoztak. Egyszer csak hozzánk lépett egy szerzetes. Elkezdtünk beszélgetni, kérdezgettük Myanmarról, ő pedig minket Európáról, de nagyon szégyenlősen. Természetesen ő is szidta a kormányt. Aztán meghívott minket az angol nyelviskolájába, oda jár már évek óta szinte minden nap. Ugyan nem volt sok időnk, de követtük. Egy városi busszal (pick-up) mentünk vagy jó 20 percet hárman, a sofőr mellett préselődve. Az iskola inkább egy fedett, de nyitott helyiség volt, ahol több mint 200 fiatal és sok szerzetes ült padokon. Elég sötét volt. A tanár épp egy szöveget fordított mikrofonba beszélve, ők meg követték a szöveget a könyvben. Leültünk egy padra, nagyon sokan léptek oda hozzánk és köszöntöttek minket – de nagyon kellett fülelnünk, hogy megértsük mit mondanak. Az iskolában nem beszélgetnek egymással angolul. Ráadásul aztán tanúi voltunk, hogy egy tanárnő a mikrofonba elmesélte nyaralási élményeit Baganról – legalább negyed órán keresztül beszélt, de a saját nyelvükön, még véletlenül sem angolul. Tulajdonképpen csak írott szöveget tanulnak meg fordítani – de az is valami. Mindenki, aki odajött hozzánk büszke volt, hogy üdvözöltük, a szerzetesünk meg aztán végképp büszke volt a „szerzeményeire, akiket magával hozott“. Jókat nevettek rajta, hogy mi egy szúnyogháló alatt alszunk, és hogy megértjük azt a nyelvet, amit Arnold “Arno” Schwarzenegger beszél – habár a különbséget Németország és Ausztria között nem nagyon értették.
Sajnos hamar kellett elhagynunk az iskolát, mert este indult a gépünk Kuala Lumpurba.
Fotos
