Pünktlich um Mitternacht startete unser Angkor Paramount Bus Richtung Phnom Phen. Die Straße war ziemlich holprig, mehrmals wurden wir wachgeschüttelt. Früh um 5.30 Uhr erreichten wir die Hauptstadt, wo wir einfach an einer Bushaltestelle-ähnlichen Müllhalde herausgekippt worden. Niemand konnte unsere Frage beantworten, wann und wie denn unsere Reise nach Ho Chi Minh City weitergeht. Blieb uns also nichts anderes übrig, als mit den anderen 10 Touristen zu warten. Irgendwann um 6 Uhr erschien ein Minivan und der Fahrer schrie Ho Chi Minh City. Wir wurden zu unserem neuen Bus gebracht. Wir fuhren lange über Reisfelder bis wir irgendwann mit Fähre den Mekong überquerten. Unser Grenzübertritt war eigentlich sehr einfach – Ausreisestempel in Kambodzsa besorgen und später Einreisestempel auf unser Vietnamvisum (das zum Glück genau ab diesem Tag gültig war)
Vietnam war dichter besiedelt, bis in die Stadt rein fuhren wir über zusammenhängende Dörfer.
Als unser Bus ankam, stellten wir fest, dass wir nicht im Viertel wie erwartet ankamen. Wir brauchten ein Taxi, es hat aber gerade somaßen angefangen zu schütten, dass wir und die Rucksäcke total naß wurden. Ich verhandelte mit einem Taxifahrer: er wollte 10$, ich wollte nicht mehr als 5$ für die ca. 3-4 km Fahrt geben – ich schrieb es auf, er nickte bzw. zeigte auf den Taximeter. Wir stiegen mit zwei deutschen Mädels ein (die ersten deutsche Rucksackreisende seit wir unterwegs sind!!! Ist es zu fassen? Wir trafen bisher keine Deutsche – anscheinend reisen die Deutschen wirklich nicht gerne individuell)
Als wir ankamen wollte der Taxifahrer wieder 10$. Wir alle schüttelten den Kopf und wollten nur 5$ geben. Dann zeigte er wieder auf den Meter, der 72.000 Dong zeigte (umgerechnet 3,5$). Also rannte Jan los zum nächsten ATM um Dong abzuheben – während ich mit den Mädels weiter mit dem Taxifahrer herumstritt (unsere Rucksäcke standen im knöchelhohen Wasser am Straßenrand. Als der erkannte, dass wir dann Dong holen und den tatsächlichen Preis bezahlen wollten, verärgert griff nach dem 5$ Schein und verschwand. Tja, mittlerweile warnt sogar das Auswärtige Amt vor den abzockenden und teilweise gewalttätigenden Taxifahrern.
Wir bezogen unser Guesthouse (hat sich praktisch als Hotel entpuppt) Ly Loan in einer Seitengasse aber mitten im Backpackerviertel.(16$)
Dann machten uns auf den Weg ein Bild über die Open Tour Bustickets zu machen. Schließlich buchten wir bei Vietseaturist 3 Tickets: Saigon – Mui Ne – Nha Trang – Hoi An. Von dort aus werden wir dann weitersehen. Wir bezahlten 420.000 Dong pro Ticket (20$). Es ist ganz schlimm hier mit der Währung – es scheint so viel zu sein, und man kann nur 2 Millionen Dong am Tag abheben.
Saigon hat überigens 9 Millionen Einwohner und 5 Millionen Motorräder. Es ist einfach Wahnsinn, es dauert Ewigkeiten bis man eine Straße überqueren kann – na ja, vielleicht müssten wir auch waghalsiger sein.
Pontban éjfélkor indult az Angkor Paramount társaság autóbusza Phnom Phenbe. Az út eléggé rázós volt, sokszor felébredtünk a nagyobb kátyúknál. Reggel 5.30-ra értük el a fővárost, ahol egy szeméttelephez hasonlító buszmegállóban el kellett hagynunk a buszt. Hiába kérdezgettük, hogy mikor indul a következő busz Ho Chi Minh City-be, csak mosolyogtak. Szóval vártunk – szerencsére nem csak egyedül, más turistákkal együtt. Itt találkoztunk utunk során először német hátizsákosokkal (úgy látszik a németek tényleg nem szeretnek így utazni). Aztán 6 körül jött egy minibusz és a sofőr szólt, hogy Ho Chi Minh City! Beszálltunk, és egy másik buszmegállóba vitt minket, ahonnan rögtön indultunk tovább. Sok érdekeset nem láttunk útközben a sok rizsföldön kívül. Egyszer aztán a Mekong folyóhoz értünk és kompon átkeltünk rajta. A határátlépés is egyszerű volt, ingyenes kiutazási pecsét Kambodzsából, aztán beutazási pecsét a vietnami vízum mellé (mázlink volt, pont ettől a naptól volt érvényes a vízumunk – amikor Siam Reapből elindultunk, nem is gondoltunk rá, hogy le kellene ellenőrizni, mit is igényeltünk meg annak idején Bangkokban). A határtól egész idő alatt összefüggő településeken keresztül mentünk Saigonig. Amikor megérkeztünk és kiszálltunk a buszból, leszakadt az ég. Ömlött az eső és taxit kellett keresnünk. Megállapodtam a sofőrrel, hogy a ca. 3-4km-es távolságot 5$-ért teszi meg (ő 10$t akart) – még le is irtam neki a számot. A taxaméter ugyan működött, de nekünk ugye még nem volt Dong-unk (váltás egyébként 21.000 Dong = 1$). A másik két német lánnyal osztoztunk. Amikor megérkeztünk 72.000 Dongot mutatott a mutató (3,5$), és mi odaadtuk az 5$-t. Erre fellázadt, hogy 10$. Mire mi vitatkoztunk vele, hogy miben állapodtunk meg. Erre rámutatott a taxaméterre, de akkorra már Jan elindult egy automata felé pénzt hozni. Mondtuk neki, hogy akkor oké, várjon, mindjárt fizetünk Dongban. Erre aztán hirtelen úgy látszik, utánaszámolt és rájött, jobb neki az 5$. Ránk förmedve kirántotta a kezünkből és elment. Mindezalatt az eső hál ég, már csak csepergett, de a hátizsákjaink bokáig érő vízben álltak az út szélén. Szerencsére csak egy kis sikátorba kellett begyalogolnunk, és ott voltunk a Ly Loan Guesthouse-ban, ami jó kis szállás volt, (17$) közel mindenhez, mégis csendes.
A délutánt az utazási ajánlatok összehasonlításával töltöttük, Vietnámban megéri egy Open Bus Ticket-et venni, így is tettünk: 3 szakaszra Saigon – Mui Ne – Nha Trang – Hoi An meg is vettük (840.000 Dong az kettőnknek 40$), majd onnan meg majd meglátjuk, hogyan tovább.
Annyira rossz itt a pénzzel bánni ekkora összegeknél, és ráadásul csak 2 millió Dongot lehet egy nap levenni a kártyáról).
Saigonban (most már ugye Ho Chi Minh City-nek hívják hivatalosan a kommunista pártjuk megalapítója után) 9 millió ember él és 5 millió motor közlekedik – szinte képtelenség átmenni az utcán!
Fotos
