Und nun zurück zu unserem Ausflug an unserem zweiten Tag in Hoi An. Wir besuchten die Ruinenstätte My Son. Es war eine Kultstätte für Feste der alten Champa Bevölkerung. Die Amerikaner bombandierten aber praktisch alles nieder, denn hier versteckten sich viele Viet Cong Krieger. Es ist also kaum mehr was übrig, und wir wunderten uns wie dieses Ort den Titel Weltkulturerbe erwerben konnte. Wahrscheinlich um vom weiteren Zerfall zu schützen. Das Ort hatte irgendwie keine richtige Ausstrahlung – oder vielleicht waren wir von Ayutthaya und Angkor Wat so verwöhnt. Schade wirklich, dass man die Ruinen einfach vom Gras bewachsen lässt, es wirkt alles vernachlässigt. Wir fuhren dann mit Boot zurück in die Stadt – die Fahrt war aber nicht besonders spektakulär.
Ich wollte noch ein bisschen was über die Vietnamesen schreiben. Hauptsächlich hier weiter Norden findet man nicht mehr so viele lächelnde Gesichter – sie bleiben auf Abstand.
Die Frauen arbeiten wahnsinnig hart – sogar auf Baustellen (siehe Bild mit der Schubkarre von gestern). Auch auf den Feldern sieht man immer wieder praktisch nur Frauen, sie tragen schwere Lasten und machen Arbeiten die eigentlich was für Männer wäre. Dafür darf hier die Frau den Ehemann heraussuchen.
Die Männer mögen nur Frauen mit weißer Haut – deshalb schützen sich die Frauen ständig gegen die Sonne. Sie tragen auf dem Land überall den bekannten Strohhut, ziehen Pullover, Jacken, Socken (extra für Flip-Flops mit Zehe genäht) und langen Hosen sogar bei 40 Grad an – und ja, auch Handschuhe. Außerdem ist der übergroße Mundschutz gar Maske praktisch Pflicht.
Wir konnten außer Ausländern nie Leute zu Fuß beobachten – bis auf die Obstverkäuferinnen mit den Körben über der Schulter. Jeder nimmt sein Motorrad sogar für 100 Meter.
Und was den Lebensstandard anbetrifft, Vietnam ist kein armes Land. Wir sahen definitiv nicht mal annähernd die Armut wie in Kambodscha oder Myanmar. Im Gegenteil, man kann zusehen, dass dem Land besser und besser geht, es gibt sehr viele Baustellen auch auf dem Land. Und wahrscheinlich ist dies auch der Grund dafür, dass die Vietnamesen anscheinend gar nicht an Politik interessiert sind. Es existiert zwar nur die eine Partei, die kommunistische, die von Ho Chi Minh gegründet wurde, der von jedem Vietnamesen vergöttert wird. Und da es aufwärts geht, warum sollten sie was ändern wollen.
Még nem is meséltem, hogy hogyan is zajlott az éjszakai buszozásunk Nha Trang-ból Hoi An-ba. Ezúttal egy sokkal jobb buszt fogtunk ki, nekem szinte luxusnak számított a bőrülésekkel, a tiszta takarókkal, de a többi turista nem volt annyira elragadtatva. Ami érthető is volt, mert a hátsó ülések túl szűkek és ezek a buszok a thaiföldiekkel vagy malajziaikkal össze sem hasonlíthatók. Rosszá akkor vált a helyzet, amikor sokkal több utas került a buszra, mint amennyi hely volt, így sokan a földre kényszerültek. Egy angol srácnak volt rendes helye, aztán lekerült a földre, aztán még 3-szor kellett másik helyre húzódnia, míg pont a WC előtt kötött ki… szó nélkül tűrte, én tuti fellázadtam volna. A buszkísérők és váltósofőrök néha hárman egyszerre préselték be magukat szardíniaszerűen a budiba, hogy cigizhessenek. De mint mondtam, nekünk egész jó éjszakánk volt.
És akkor most a második napunknál tartottam Hoi An-ban. A My Son nevű romokat néztük meg, ahol a helybéliek sok száz évvel ezelőtt ünnepet tartottak – mivel sok hegy veszi körül, így szép hegység a neve lefordítva. Sajnos az amerikaiak szinte az egészet lebombázták, mert sok vietkong harcos bújt el itt a dzsungelben a háború alatt. Sajnos, nem volt semmiféle kisugárzása a helynek, nagyon sok rom, fűvel benőve (de lehet, hogy csak Ayutthaya-tól és Angkor Wat-tól el lettünk kényeztetve), szóval arra a megállapításra jutottunk, hogy a hely – mivel nem is ápolják – csak azért kapta meg a világörökség címet, hogy ne pusztuljon tovább. Ezután hajóval mentünk vissza Hoi An-ba, de az nem volt túlságosan érdekes.
Írni akartam még egy kicsit a vietnámiakról. Sajnos minél jobban haladunk északra, annál kevesebb mosolygós arcot látunk – közeledünk Kínához, azok sem tudtak soha mosolyogni. Távolságtartók.
A nők nagyon keményen dolgoznak, a legtöbb kemény munka nekik jut a földeken, sőt építkezéseken is (lásd a fényképen tegnap a talicskát toló asszonyról).
A férfiak csak a fehér bőrű nőket kedvelik, így lánykoruktól kezdve állandóan védik magukat a nap ellen: viselik a tradicionális szalmakalapot, hosszú ujjúban, hosszú nadrágban, sőt kesztyűben járnak. És a száj- illetve itt az egész arcot védő maszk sem maradhat el – mindez 40 fokban. De mondjuk az is igaz, mi is megtapasztaltuk, hogy jobb ha nem égeti a nap közvetlenül a bőrt.
Azt is megfigyeltük, hogy a vietnámiak nem gyalogolnak, még 100 m kedvéért is felülnek a motorukra.
Egyébként megállapítottuk, hogy Vietnám nem szegény ország, semmi esetre sem látni annyi szegény embert, mint Kambodzsában vagy Myanmarban. Sőt, elég jól megy nekik. Szerintünk ez is az oka, hogy nem tapasztaltuk, hogy az emberek bármiféle érdeklődést mutatnának a politika iránt. Ugyan egyetlen egy párt, a kommunista párt létezik csak, amit minden vietnámi által istenített Ho Chi Minh bácsi alapított, de szerintünk jól megvannak így.
Fotos
