Bereits mit 13-14 Jahren hatte ich einen Dokumentarfilm über Machu Picchu gesehen, und seither will ich dort hinauf um diese mystischen alten Inka Ruinen sehen zu können. Dies war eigentlich auch der Ausgangsgedanke zur Weltreise. Und nun sind wir in Cusco, Macchu Picchu ist greifen nach, der Weg dorthin ist trotzdem kompliziert und lange. Am liebsten wären wir ja auf den alten Inka Trail hochgewandert, aber leider war dies bereits bis Mitte November ausgebucht. Wir machten es also wie folgt:
Wir hatten die Tage zuvor schon immer ein kritisches Auge auf die Karten zum Machu Picchu geworfen. Inzwischen kannten wir auch die Internetadresse, mit der man prüfen kann, wieviele Karten für den jeweiligen Tag noch zu Verfügung standen. Da die Saison bis Ende August geht, standen unsere Chancen gut und so zeigte sich das Bild im Onlineverkauf. Als wir am Morgen unserer Ankunft im Kulturbüro standen (es war Sonntag), hieß es: 1. es gibt vor Freitag keine Karten und 2. selbst wenn, wir haben heute geschlossen. Man stelle sich eine weltweite Sehenwürdigkeit vor, für die man am Sonntag keine Karten kaufen kann. Etwas sauer gingen wir ins Stadtzentrum von Cusco und fragten in einem der vielen Reisebüros nach. Ich hatte schon vermutet, dass die Reisegesellschaften Kontingente auf die Karten haben und so war es auch. Wir konnten Karten für Mittwoch ergattern, inklusive Besichtigung des Huayna Picchu, für den es nur 400 Karten täglich gibt. Wir organisierten noch die Zugfahrt von Ollantaytambo nach Aquas Calientes, dass mittlerweile unter dem Namen Machu Picchu Town vermarktet wird. Beim Kauf stellten wir schnell fest, dass allein der Name „Machu Picchu“ den Preis ordentlich nach oben treibt. Das Ticket für Machu Picchu: 160 Soles (=40 Euro) und die Zugfahrt von Ollantaytambo nach Aquas Calientes und dann zurück nach Poroy (Cusco) schlug mit 80 Dollar zu Buche. Am Abend konnten wir uns wieder ein bißchen mit dem Hostel rumärgern, denn es gab bei uns im Zimmer kein warmes Wasser und auch das Internet wollte nicht.
Wir wollten natürlich auch den Sacred Valley der Inkas sehen. Wir buchten also eine Tagestour (20 Soles) und verließen diese dann in Ollantaytambo um von dort abends den Zug nach Aguas Calientes nehmen zu können. Also am Dienstag besuchten wir die Inkastätte Pisac und Ollantaytambo. Wir gingen dann sofort ins Bett… ich war aber so aufgeregt, ich konnte lange nicht einschlafen.
Der Wecker klingelte um 4.40 Uhr. Wir standen auf, gingen frühstücken und liefen zum Bus, der uns zu Machu Picchu bringen sollte. Vor uns war schon eine riesige Schlange, die auf den Start der Busse um 5.30 Uhr wartete. Wer den ersten Bus erwischen will, wird schon um diese Uhrzeit von Straßenverkäufern gut versorgt. Wir erwischten den 6. Bus und schon ging es die engen Serpentinen hoch. Noch einmal anstehen für den Eintritt und schon ist man auf dem Gelände. Man muss sich vor Eintritt sehr genau überlegen, ob man auf Toilette möchte, denn auf dem gesamten Gelände gibt es kein Klo! Es ist also kein Wunder, dass viele Touristen nach der Besteigung von Huayna Picchu einfach in den Wald pissen. Idiotisch!
Auf den Bildern, die man von Machu Picchu findet, sieht man immer wieder Wolken, die an den Bergen hängen bzw. dicht über der Anlage liegen. Das erweckt den Eindruck, dass Machu Picchu besonders hoch liegt. Mit 2.400 Metern ist es zwar höher als Aquas Calientes, aber weitaus tiefer wie Cusco (3.300m). Wir bestaunten noch, wie die Sonne sich am Bergrand zeigte, doch dann mussten wir schon durch die Anlage laufen, um unsere Besteigung des Huayna (Wayna)Picchu zu beginnen. Die Treppen zum Huayna Picchu sind sehr steil und man ist geneigt umzukehren. Der Ausblick war überwältigend und nach einer kleinen Pause begannen wir den Abstieg. Zu dem Zeitpunkt erkannten wir, dass es eine gute Idee war, schon 7 Uhr hoch zu gehen, denn die Sonne heizte uns ganz schön ein.
Wir durchquerten die Anlage noch bis 11.30 Uhr, dann war es für mich höchste Zeit, das Gelände zu verlassen und die Toilette aufzusuchen. Wir suchten uns noch ein Restaurant, was uns völlig ungenießbares Essen zu einem überteuerten Preis (Menü für 20 Soles, in Cusco zahlt man 7-10 Soles) anbot und zusätzlich noch Machu-Picchu-Steuern wollte, die wir natürlich nicht zahlten. Mit dem Nachmittagszug ging es dann nach Poroy, denn der Zug fährt aus unerfindlichen Gründen nicht bis Cusco. Von dort aus kann man dann zum Unkostenpreis von 20 Soles mit einem Collectivo (Gruppentaxi) nach Cusco fahren.
Egyszer tizenéves koromban láttam egy dokumentumfilmet a Machu Picchuról és azóta mindig is el akartam ide jutni. Tulajdonképpen ebből a vágyból nőtt ki később a „világ körüli“ út álma. És most végre itt vagyok, Cuscoban, ahonnan fel lehet jutni ehhez a híres inka romvároshoz!! Ráadásul 2011-ben pont a felfedezés 100 éves évfordulóját ünneplik. De a Machu Picchura hosszú az út, még akkor is, ha nem tudtunk az Inka Trail-en felvándorolni, mert ahhoz november végéig várni kellett volna, hogy legyen szabad hely.
Azonban létezik egy hivatalos internetes oldal (www.machupicchu.gob.pe), ahol meg lehet nézni, melyik napra, mennyi szabad jegy van még, és meg is lehet online venni. Mi úgy gondoltuk, egyszerűbb lesz helyben megvenni, így első utunk a hivatalos jegyárusító helyre vezetett, ahol vasárnap lévén közölték velünk, hogy nincs jegyárusítás. De érdekes módon, minden dolgozó ott volt, és ki is keresték nekünk, hogy azokon a napokon, amikor menni akartunk, már nincsen szabad hely. Ez furcsa volt, ugyanis én még reggel megnéztem a neten, és igenis voltak. Ezután egy utazási irodában próbáltunk szerencsét. Itt nem volt gond 3 nappal későbbre jegyet kapni, ugyan 10 Sol felárat számoltak fel, de mindegy.
Szóval a Machu Picchura kell egy belépőjegy. Aztán van a háttérben az ismert hegy, az a Wayna Picchu, ha oda fel akar mászni az ember, arra külön jegy kell. Két csoportban (7 és 10 órakor) engednek be oda 200-200 embert. Feltétlen a 7 órásra kell jegyet szerezni, és rögtön az elsők között bemenni! A jegy 150 Sol.
Aztán maradt még ugye a kérdés, hogy hogyan is jutunk el oda? Létezik ugyan a vonat, de az méregdrága. Ráadásul, a vonat reggel 10 óra körül ér oda, az pedig már késő. Tehát, ha valaki reggel 6-ra, a nyitásra ott akar lenni, (csak így éri meg!) akkor az éjszakát Aguas Calientesben kell töltenie.
Így a következőt csináltuk: Befizettünk egy napi, buszos túrára a Sacred Valley-ba (szent völgybe) (20Sol alkuval). Még reggel megnéztük a piacot Pisac-ban, majd a falu fölötti hegyen lévő régi, inka települést és teraszos földeket. Lélegzetelállító, hogy milyen fogalmuk volt a földművelésről, a hőmérséklet szabályozásról és öntözésről). Urubamba falujában megint jó drágán lehetett volna ebédelni, így még jó, hogy vittünk magunkkal empanadát, mert a faluban nem nagyon volt más lehetőség.
Ollantaytambo romjai lélegzetelállítóak voltak, sőt a völgyben elterülő falu is szép, nyugodt volt.
Itt aztán elhagytuk a csoportunkat, és egy kis étteremben ütöttük agyon az időt, amíg a vonatunk (33USD) 19 órakor Aguas Calientesbe indult. 1,5 órás rázós út után érkeztünk meg ebbe a turisztikai központba, ahol elfoglaltuk a szállásunkat és már aludtunk is.
Reggel 5-kor reggeliztünk, hogy 5.30-kor beállhassunk az induló buszra várók sorába.(oda-vissza jegy 42Sol), de ekkor már akkora volt a sor, hogy csak az 5. buszba fértünk be, de pontban nyitásra, vagyis 6 órára ott álltunk a fenti sorban. 6.20-kor léptünk át a bejárati kapun. A Machu Picchu első látványa – szinte még turisták nélkül – eszméletlen szép volt! De pár kép után közvetlen a hátsó részre kellett indulnunk, hogy 7-re pont ott legyünk a Wayna Picchu bejáratánál. Végül is 43.-ként 7.20-kor tudtuk megkezdeni a mászást. Ha ott áll az ember, és felnéz, elmegy a kedve és kérdezi magát ill. a többieket, hogy mi tényleg fel akarunk-e oda mászni? Olyan magasan vannak a romok a tetején és olyan meredek… de közös erővel sikerült 45 perc alatt felkapaszkodnunk. A látvány kimondhatatlanul szép volt! A körülöttünk lévő hegyekre és a város romjaira is. Jó időt fogtunk ki, sütött a nap, így fenn ömlött rólunk a víz. A tetején csak pár szikla van, amit a felérkező turisták egymás után teljesen elfoglalnak, így pihenni sem nagyon tudtunk. Remegő lábakkal kapaszkodtunk lefelé lépcsőről-lépcsőre, a szakadék csak egy karnyújtásnyira volt. Sajnos, voltak hülye turisták is (kínaiak, tipikus módon), akik a nyilak ellenére nem tartották be a körút irányát, így kénytelenek voltunk az 50 centi széles lépcsőkön átpréselődni mellettük. 9-re értünk le, és boldogok voltunk, hogy olyan korán elindultunk, mert a tömeg egyre nagyobb lett és nem lett volna valami kényelmes, így felfelé haladni. Még pár órát járkáltunk a romok között, de 10 óra után már nagyon sok turista van, és alig lehet találni egy kis helyet, ahol nyugalomban leülhet nézelődni az ember.
13 órára értünk le a busszal Aguas Calientesbe és alighogy beültünk egy étterembe, elkezdett szakadni az eső és 2 órán keresztül abba se hagyta. Szóval nagyon nagy szerencsénk volt az időjárással is. Kivéve a kajával, ami rohadt drága és pocsék volt. Ráadásul fel akartak nekünk számolni 10 Sol „Machu Picchu adót“ – ekkora szemtelenséget, ha valami adó van a kajára, az mindig 10%-os arányban van, de hogy „Machu Picchu adó“, így akarják átverni az embert. Én sajnos – köszöneti áldozatként, hogy ott lehettem – valahol, fenn elhagytam az új karkötőmet 🙁
A vonatunk 16 órakor indult Cuscoba, ill. idétlen módon a vonat nem a városba, hanem azon kívülre, és 20.15-re érkezett meg. Itt aztán keresnünk kellett egy buszt, ami a turistákat szállítja be Cuscoba.
Összeszámoltuk, Cuscoból feljutni a Machu Picchura (ink. 70 Sol belépő a Sacred Valley látványosságaihoz), kb. 120 euróba került fejenként. Ilyen árakkal még sehol máshol nem találkoztunk utunkon – és akkor mi még tényleg a lehető legolcsóbb lehetőségeket használtuk ki.
Fotos
Video:
