Der Wecker klingelt um 6 Uhr, denn um 7 fahren wir Richtung Persepolis ab. Nach einer Stunde erreichen wir den Parkplatz, der auf einen asphaltierten Campingplatz erinnert. Die Iraner reisen sehr gerne im eigenen Land und der Benzin kostet ja nur 0,25 cent (außerdem 60 Liter gibt es für jedes nicht importiertes Auto im Monat kostenlos). Campen ist bis auf einzelnen Ausnahmen überall erlaubt. Man sieht die Leute auch in Parks übernachten, bringen Decken und Kopfkissen mit. Als wir gegen 8.00 Uhr dort ankamen, waren schon 28 Grad und sie waren gerade alle am Zelt-Abbau. Wir verbrachten ca. 4 Stunden in der Anlage. Es wurde allmählich heißer – ca. 38 Grad. Es ist aber trocken und weht eine leichte Briese, also es fühlt sich nicht so schlimm an. Ich hatte an dem Tag auch nur eine leichte, lange Baumwollbluse über die Hose an, und das Kopftuch erwies sich eigentlich auch praktisch.
Wir erfuhren viel über die historischen Hintergründe der antiken Stadt. Interessant fand ich die Bemerkung von unserem Guide – er nennt Alexander den Großen nie gerne bei Namen, weil derjenige, der sowas wie Persepolis zerstört, kann eigentlich kein großer Mann gewesen sein. Er hat irgendwie ja recht – aber in der ganzen Geschichte geht es ja überall darum den anderen zu vernichten und zu bekriegen. Als die Araber reinkamen, haben sie natürlich genausoviel schaden angerichtet, von den ganzen Statuen und Reliefen die Gesichter entfernt, weil das Islamische Glube ja Anbetungen von Idolen verbietet. Zum Glück sind einige schöne Reliefen erhalten geblieben – sie waren schon unter der Erde begraben als die Araber kamen.
Am Ausgang wurden wir – vor allem von Jugendlichen freundlich begrüßt, und wollten alle Bilder mit uns machen.
Danach Fahrt zu Naqsh-e-Rostam, wo 4 achämenidische Felsengräber (unter anderem das von Darius und Xerxes) und einige sassanidische Felsenreliefs zu sehen sind.
Kurz nach 14 Uhr waren wir wieder im Hotel, und gingen erstmal auf Essenssuche. Wir haben uns in ein kleines Grill-Lokal getraut, und hatten Glück, hier hat der eine Angestellte paar Worte englisch gesprochen und nahm unsere Bestellung auf. Er war freundlich, aber sehr sehr zurückhaltend – wie alle anderen Iraner auch – man weiß immer nicht, ob sie nur schüchtern sind, oder Angst vor irgendwas haben. Auf jeden Fall haben wir leckere Hänchenspieße mit Salat und Brot gegessen (3 Portionen mit Getränk 390.000Rial =10 Euro)
Halb 4 ging es weiter mit der Besichtigung von Shiraz. In der schönen, kleinen Ali Ebn-e Hamzeh Moschee (Grabanlage) mussten wir Frauen ein Tschador, das typische große Umhangtuch umhängen. Zum Glück kein schwarzes, wie viele ältere Frauen hier tragen.
Das Mausoleum von dem berühmten Dichters Hafez ist eigentlich eine kleine Parkanlage, wo unser Guide uns Gedichte vorgetragen hat, um die Wichtigkeit der Poesie im iranischen Kultur näher zu bringen.
Um das prächtige Shah Cheragh-Mausoleum zu erreichen, mussten wir durch den belebten Baazar laufen. Die Anlage ist wie ein Treffpunkt für Freunde und Familie. In der Moschee dann, wo wir ja mit den Frauen alleine sein durften ging es dann los: alle starrten uns an, suchten verstohlen Blickkontakt, lächelten aber erst dann, wenn ich sie als erste angelächelt hatte. Einige kamen zu uns, wollten die gelernten englische Wörter üben und Bilder machen. Dies war natürlich nicht so einfach, da fotografieren in der Moschee verboten war, aber die Wärterinnen haben auch nur nett gelächelt und um nicht-fotografieren gebeten. Übrigens Fotoapparate sind in der Anlage verboten, aber man kann mit dem Handy außerhalb der Moschee Bilder machen.
Danach liefen wir duch den riesigen Vakil-Baazar in ein nettes Teehaus Rast zu machen.
Es war schon gegen 20 Uhr, als wir uns noch schnell ein wenig Obst besorgen konnten, bevor es dann zum traditionellen Restaurant ging – natürlich mit Musik und Einheimischen. Leckeres Essen und freundliche Atmosphere sorgten für einen tollen Abend.

Reggel 6-kor csörgött az óra, majd 7-kor buszra szálltunk és mentünk Perszepoliszra. Egy óra múlva elértük a parkolót, amely betonozott kempingtáborra emlékeztetett. Az irániak szeretnek a hazájukban utazni, és a benzin csak 0,25 eurocent. Sőt a nem importált autókra van havonta 60 liter ingyen benzin is. A sátorozás mindenhol megengedett, néhány kivételtől eltekintve. Vannak olyan emberek, akik az éjszakát is a parkban töltik, takaróval és kispárnával felszerelkezve. Amikor megérkeztünk kb. 8 óra volt és már 28 fok. Ők is már bontották a sátrakat. Körülbelül 4 órát töltöttünk a palotaromok között. Egyre nagyobb lett a meleg – úgy 38 fok lehetett. Ekkor már csak egy kis pamut blúzt vettem a nadrág fölé, és kiderült, hogy a kendő itt valóban praktikus.
Sokat megtudtunk a régi város történelmi hátteréről. Érdekesnek találtam egy megjegyzést az útikönyvünkben: a szerző nem szívesen említi Nagy Sándort ezen a néven, mert aki elpusztít egy ilyet, mint Perszepolisz, az egyáltalán nem nagy ember. Valahogy igaza van, de az egész történelem a háborúról szól, meg hogy pusztítsunk el másokat. Amikor az arabok bejöttek, ugyanúgy károkat okoztak a szobrok és domborművek arcain, merthogy az iszlám tiltja a bálványimádást. Szerencsére néhány gyönyörű dombormű fennmaradt, minthogy a föld már betemette, amikorra az arabok megérkeztek.
Kifelé jövet barátságosan üdvözöltek – különösen a fiatalok, – és mindegyik fényképet akart velünk készíteni.
Azután a Nags-e Rosztam-hoz buszoztunk, ahol négy Akhaimenida sziklasír van, köztük Dáriusz és Xerxész sírja is, valamint néhány dombormű található a sziklákon.
Röviddel délután 2 óra után már újból a szállodában voltunk, és rögtön el is mentünk ebédrevalót keresni. Kedvet is kaptunk egy kis grill-sütödéhez, és szerencsénkre az egyik alkalmazott, aki tudott néhány szót angolul, fel is vette a rendelést. Barátságos volt, de nagyon, nagyon visszafogott, mint minden más iráni is. Soha nem tudom, hogy csak félénkek, vagy félnek is valamitől. Mindenesetre finom nyársonsült csirkét ettünk salátával és kenyérrel (a 3 adag itallal együtt 390.000 riál = 10€ volt).
Fél 4-kor folytattuk a programot Siráz megtekintésével. A szép kis Ali Ibn-e Hamzeh mecsetben (szent sír) nekünk nőknek csadort kellett viselnünk; azt a fejtetőtől bokáig érő nagy kendőt. Szerencsére nem feketét, mint amit a sok idősebb asszony visel itt. Helyben lehetett kölcsönözni, ha nem volt.
Hafez, a híres költő mauzóleuma tulajdonképpen egy kis park, ahol a vezetőnk verseket adott elő, hogy bemutassa, milyen fontos a költészet a perzsa kultúrában.
Hogy bejussunk a csodálatos Shah Cheragh (a fény királya) mauzóleumba, végig kellet sétálnunk egy forgalmas bazáron. Az épületegyüttes udvara olyan, mint egy családi, baráti találkozóhely. Kis csoportokban üldögélnek a kirakott szőnyegeken. A bejáratnál itt is csadort kellett kölcsönözni a nőknek, mert szent hely. A mecsetben aztán, ahová a nőknek leválasztott részbe külön ajtón volt szabad bemenni, mindenki nézett ránk szemkontaktust keresve, és elmosolyodott, de csak akkor, ha én mosolyogtam először. Néhányan odajöttek hozzánk gyakorolni a megtanult angol szavakat, illetve fényképezkedni. Ez természetesen nem volt olyan egyszerű, mivel a mecsetben nem volt szabad fényképezni, de az őrök is csak kedvesen mosolyogtak, és kérték, hogy ne fényképezzünk. Apropó, kamerát és fényképezőgépet tilos bevinni a kapun, de telefonnal szabad fényképezni a mecset épületén kívül.
Ezután átsétáltunk a hatalmas Vakil bazáron, hogy megpihenjünk egy szép teázóban.
Este 8 óra tájban vettünk egy kis gyümölcsöt, mielőtt elmentünk egy hagyományos étterembe, ahol természetesen zene szólt és helyiek voltak. Finom ételek és barátságos légkör gondoskodott a nagyszerű estéről.

Fotos

Der Beitrag 08.10. – Persepolis erschien zuerst auf Tripmunks.

Es ist eine Premiere für uns – wir verreisten zum ersten Mal nicht auf eigene Faust, sondern buchten eine organisierte Rundreise. Der Grund war eigentlich der Reiseziel selbst: Iran. Man hört in den Medien praktisch nur Negatives über dieses Land. Das wäre alleine noch kein Grund gewesen – ich hatte aber beruflich so viel zu tun, dass eine umfangreiche Organisation unmöglich gewesen wäre. Aber wir wurden zweimal überrascht: 1 mal von der Rundreise und 1 mal von dem Land selber. Hier mein ausführlicher Bericht über die eine Woche:
Wir sind mit Iran Air geflogen – wegen dem Embargo bekommen sie innerhalb der EU kein Kerosin, deshalb mussten wir in Belgrad zum Tanken zwischenlanden. Wir sind aber heil in der Nacht in unserem Enghelab Hotel in Teheran angekommen.
Nach einer kurzen Nacht und ausgiebiges Frühstück machten wir uns draußen auf dem Weg, um Wasser für die Fahrt zu kaufen. In einem Minimarket wurden wir fündig, eine Flasche kostete 7000 Rial, und wir gaben ihm 20000 und er gab uns 5000 und eine kleine Schokolade zurück. Dies war unsere erste Begegnung mit dem Rial – der sogar für Einheimische unter 2-3 Tausend kein Wert hat. Zurück ins Hotel stellten wir fest, dass das große Flasche Wasser aus der Minibar kostenlos ist – durchgehend überall in Iran.
Den Vormittag haben wir mit Museen-Besuchen verbracht: National Museum mit wertvollen archäologischen Schätzen und das Glas- und Kristallmuseum. Wir waren zu Fuß unterwegs, und haben unsere erste Begegnung mit dem iranischen Verkehr gemacht. Ein Übergang ist immer eine Herausforderung – kein Auto bremst für einen Fußgänger. Danach liefen wir über den Platz mit den Ministerien (schöne Gebäudekomplexe), wo wir leider nicht fotografieren durften.
In einem sehr eleganten Hotel aßen wir zum Mittag in Buffet-Form – war alles sehr lecker für 350.000 Rial p.P. Hier hat uns die Nachricht erreicht, dass paar Stunden vorher ein Flugzeug von Iran Air in der Nähe vom Teheran Airport abgestürtz sei. Man kriegt dann schon ein sehr mulmiges Gefühl, wenn man dann am Flughafen sitzt und gleich mit Iran Air einen Inlandflug vor sich hat. Es ist aber mit dem Fokker100 alles gut gegangen – auch wenn wir fast einen Hitzeschlag bekommen haben.
Wir haben uns aber vorher noch den Schatzkammer von Iran angesehen – Unmengen von Edelsteinen, Gold und weitere Schätze waren hier zu sehen. Irgendwann kann man den Wert der Sammlung gar nicht mehr auffassen – alles kommt nur noch als bunte Steine vor.
Bevor es zum Flughafen ging, machten noch einen Stop beim Freiheitsturm – und liefen kurz bei 40 Grad Hitze zum beeindruckenden Bogen.
Dafür wartete in Schiraz ein auf 12 Grad unterkühlter VIP Reisebus auf uns, um zum Hotel Parseh zu bringen. Da ich definitiv keinen Tag mehr im Mantel verbringen möchte, da dies offensichtlich gar nicht erforderlich ist, wollte ich eine dünnere, lange Bluse kaufen. Leider waren in der Umgehbung die Haushaltgeschäfte, die Eisdielen, die Campingläden und die Läden für sauer eingelegte Delikatessen – aber nicht die Frauenmode. Man findet nämlich mehrere Läden mit ähnlichem Sortiment immer gleich nebeneinander. Wir übten das Straße-Überqueren – man zeigt hier nicht mal eine kitzekleine Bereitschaft um zu bremsen – geschweige denn anzuhalten, wenn ein Fußgänger mit erhobener Hand auf die Straße tritt. Das Verkehrsmoral ist sehr schlecht – aber immerhin hat sich durch Polizeikontrollen doch allmählich verbessert.

Régi szokásunktól eltérően, most szervezett úton indultunk el felfedezni egy országot. Az oka az volt, hogy az itthoni, meg a világsajtó is csak negatív híreket közöl Iránról, ami színtiszta félrevezetés! Most már tudjuk, hogy ott is sokkal több a jó, mint a rossz.
Az Iran Air gépével repültünk Frankfurtból. Sajnos az embargó miatt nem kapnak az EU-ban kerozint, így Belgrádban le kellett szállnunk tankolni. Èjfélre érkeztünk Teheránba, az Englehab szállodába.
Egy meglehetősen rövid alvás és reggeli után elindultunk vizet vásárolni. 2 üveg 14000 riálba került. A visszajáró 6000 riál helyett 5000-et és egy mini csokit kaptunk, aminek csak isten (Allah) tudta az árát… Ezzel megtanultuk, hogy Iránban nem fog működni az 1€ = 40000 riál képlet. A szállodába visszatérve tudtuk meg, hogy a hűtőszekrényünkben lévő víz ingyen van…
A délelőtt múzeumlátogatásokkal és hosszú sétákkal telt. Az Iráni Nemzeti Múzeumban a gyűjtemény nem túl nagy, ráadásul az egyik rész felújítás miatt le volt zárva, de a lényeget mindenről bemutatja. Számunkra a fénypont a Perszepoliszból származó, kitűnő állapotban lévő falnyi reliefrészlet volt, amelyen Dáriusz és az ifjú Xerxész fogadja a méd követ hódolatát.
Innen sétáltunk át az üveg és porcelán múzeumba. Útközben megtettük első átkelésünket egy nagyobb kereszteződés zebráján, ami első látásra lehetetlennek tűnt. Ahogy valaki mondta: a gyalogosok itt csak puhatestűek. Az iráni – és nem mellesleg kitűnő – idegenvezetőnk mutatta meg a módszert. Későbbi tapasztalatok alapján egy kicsit talán rá is játszott a dologra. A lényeg, hogy egy lendületből csak nagyon ritkán lehet átjutni – inkább sávonként, araszolva. Csak az a jármű áll meg, amelyiknek éppen útjában vagy… Megérkezve a múzeumhoz, az épület maga is impozáns volt, nem csak a gyűjtemény.
Visszafelé megint egy hosszú séta a régi Külügyminisztérium épületéhez. (Ezt azért emelem ki, mert sokan hajlamosak azt hinni, hogy egy szervezet út csak abból áll, hogy buszból ki – buszba be.) A téren nem volt szabad fényképezni, de ez sokakat nem gátolt a fotózásban. Az épület különlegességét az adja, hogy a perszepoliszi paloták elemeit utánozza: lépcsők, reliefek, oszlopok, bikafejes oszlopfők, stb. 1939-re épült fel „nagy“ Reza sah modernizációs programjának keretében.
Ebéd után is csak arra az egy percre szálltunk buszra, amíg minden – nem ruhanemű – dolgot levetettünk magunkról, ugyanis az ékszermúzeumba legfeljebb a szemüveget szabad bevinni. Séta és szigorú ellenőrzés után sok-sok kincset láttunk a fél méter vastag páncélajtó mögött, beleértve a világ legnagyobb rózsaszín gyémántját is.

Délben egy eléggé elegáns szállodában ebédeltünk svédasztalos formában. Minden nagyon finom volt – fejenként 350000 riálért. Itt tudtuk meg, hogy néhány órával korábban a teheráni repülőtér közelében lezuhant az Iran Air egyik gépe. Nagyon rossz érzés fogja el az embert, amikor ül a repülőtéren és vár ugyanezen cég egyik belföldi járatára. (Már csak itthon derült ki, hogy a baleset egy kisebb belföldi légitársaság egyik gépét érte, NEM az Iran Air-ét!) Szerencsére a Fokker 100-assal minden jól ment, csak majdnem hőgutát kaptunk.

Sirázban egy 12 fokra hűtött VIP busz várt ránk, hogy a Parseh szállodába vigyen. Akkor már nem feltétlenül akartam több napot kabátban tölteni, hiszen látszott, hogy ez nyilvánvalóan nem szükséges, hanem szerettem volna vásárolni egy vékonyabb hosszú blúzt. Sajnos a környéken csak háztartási termékek, fagylaltozók, kemping felszerelések meg ételkülönlegességek boltjai voltak, – de női ruházat egyáltalán nem. Ugyanis a hasonló termékeket árusító üzletek bizonyos utcákba, útszakaszokra tömörülnek. Gyakoroltuk az átkelést az utcán: itt a sofőrök még a lassításra sem hajlandók, amikor egy gyalogos felemelt kézzel az úttestre lép, nemhogy megállásra. A közlekedési morál (a mi szemünkkel) nagyon rossz, de legalább a rendőri ellenőrzések hatására fokozatosan javul.

Fotos

Der Beitrag 08.09. – Let’s see the capital city, Tehran erschien zuerst auf Tripmunks.