Eine Reise nach Kuba ist schon immer mein Traum gewesen, und endlich klappte es, mit einem günstigen Flugticket ging es über Paris nach Havanna. Leider sah dort die Realität anders aus, als man sich im Vorfeld vorgestellt, bzw. von normalen Pauschalurlaubern gehört hatte.

Már régóta álmodoztam egy kubai útról, ami végre összejött egy olcsó repülőjegy segítségével, ami Párizsból Havannába szólt. Sajnos a valóság teljesen másképp néz ki ott, mint ahogy azt előre elképzeltük ill. ahogy szerevett nyaraláson részt vettek dicshimnuszaiból hallottuk. Mint kiderült, elkövettük azt a hibát, hogy megpróbáltuk Kubát saját szervezésben megismerni – de így legalább tényleg sikerült a valódi Kubát megismerni. Mivel már olvastuk, hogy a tömegközlekedés nem egyszerű (ott kiderült, hogy lehetetlen), így egy bérelt autós körút mellett döntöttünk. Találtunk egy utazásszervezőnél egy kocsit szállással együtt olcsóbban, mintha csak a kocsit kölcsönöztük volna, így emellett döntöttünk. A pár napot előtte Havannában, a végén pedig egy tengerparti pihenéssel akartuk eltölteni.

Utólag visszagondolva, adhatnám ennek a beszámolónak a következő címet is: Mindegy, hová lép az ember Kubában, mindig vagy egy gödörben vagy egy csapdában találja magát.
De kezdjük a leírást az ország legfontosabb tulajdonságával: két pénznem létezik; az egyik a turistáknak, ez a Cuban Convertible Peso (CUC) ami kb. az Euro értékének felel meg; a másik pedig a Moneda Nacional (MN) amit Kuba népe használ. A váltási arány a kettő között 1 CUC : 25 MN.
Az egy hetes körutunk során sokszor vettünk fel helybéli stopposokat és elbeszélgettünk velük. Kiderült, hogy egy átlag kubai kb. 220 MN-t keres egy hónapban, egy nyugdíjas 250 MN-t kap, egy tanár néni vagy egy ápolónő 420 MN-t. A másik pénznemet ugye a turistáknak találták ki. Aki túristákkal dolgozik (szálloda, utazási iroda, taxi) az mind hozzájut a CUC-hoz, tehát még tanárok, orvosok is elmennek pincérkedni vagy szobalánynak, mert ott tudnak igazán sokat keresni.
A sors iróniája, hogy minden luxusterméket (fogkrém, tusfürdő, sportcipő és körömlakk, mind luxusterméknek számít), csak CUC-ért külön boltokban lehet megkapni. A nemzeti pénzért csak alapélelmiszert lehet szinte venni. Ebből adódik, hogy minden kubai mint megszállott megpróbál hozzájutni a CUC-hoz -> tehát megpróbálják megszerezni a turistáktól – ehhez pedig nem riadnak vissza semmilyen trükktől, szinte a mottónak élve – a cél szentesíti az eszközt. Egyrészről persze meg tudjuk ezt érteni, nekik is joguk van jóléthez, de amiket megéltünk, azok már tényleg szemtelen és undorító dolgok voltak.
Az, hogy másodpercenként kérdezgetik az embert, az egy idő után már megszokottá vált: “Taxi?”, “Wanna buy cheap cuban cigars? Good quality!”, “Restaurant?”, “Casa particular? [helybéliek engedéllyel kiadhatnak szállást, ezt hívják így]” vagy “Ey amigo, where do you come from?“ [Ha erre a kérdésre válaszol az ember, akkor el van veszve – megpróbálnak azon a nyelven kedves dolgokat mondani, és szolgálataikat a kocsimegőrzésben, étteremajánlásban stb. fölkínálni]“. A legjobb az volt, hogy a magyarral nem tudtak mit kezdeni, így nem hirdettük, hogy Németországból jöttünk. Egyszer még azt is megkérdezték, hogy Magyarországon ugye egész évben fagy és havazik?

Jó időbe beletelt mire rájöttünk, hogy az árak, ami a fagyiért vagy szendvicsért ki vannak írva, azok a helybélieknek MN-ben, turistáknak CUC-ban értendő. Namármost ez egy 3 gombócos fagyinál, hogy 3 Eurot vagy 15 centet fizet érte az ember, nem mindegy. Furcsán néztek ránk és elhúzták a szájukat, mikor mi is nyújtottuk a nemzeti pénzt, de nem mertek visszaszólni. Ha meg ugye a kedves turista magától CUC-ban fizet – annak nagyon tudtak örülni.

Biztos, hogy nagy hiány van építőanyagból. A legtöbb ház roskadozik, szinte életveszélyes állapotban van. A kubaiak ettől függetlenül sokat adnak a külsejükre és ünnepelnek, megpróbálnak mindig vidámak lenni. Sokszor jobban voltak felöltözve, mint mi. Nagyon soknak van mobilja, és márkás ruhákban járnak (mi is voltunk benn Adidas és Nike boltokban – ugyanannyiba kerültek a cipők mint nálunk!)
Az útikönyvekben le van írva, hogy vigyük magunkkal a régi ruháinkat, hagyjuk ott, osztogassunk tollakat és édességet. Hát mi sok ruhát vittünk magunkkal – és volt olyan, aki leszólított minket ruhákért, mi oda akartunk adni egy zacskót. Belenézett és nem tetszett neki a pulóver, és arra akarta  Jant rávenni,  hogy adja neki inkább a nadrágját. Volt olyan, akinek adtunk egy szatyrot, 1 óra múlva találkoztunk vele, és újra kérdezett minket, nem emlékezve, hogy már kapott tőlünk.
A legszörnyűbb a kocsikázás volt. A bérautókat már messziről meg lehet ismerni, mert pirosak és T-betűvel (Turist) kezdődnek. Alig ér be az ember a városba, biciklisek terrorizálják: vagy balesetet akarnak okozni, hogy pénzt kapjanak érte, vagy egy étterem/szállás felé akarják terelni az embert.
De a legjobb az, hogy úton-útfélen megállítanak, és mesélik, hogy pont aznap salsa-fesztivál van, és ők pontosan tudják, hol kell leparkolnunk a kocsit, és el is kísérnek a salsa-fesztiválra… úgy döntöttünk nem érdekel minket a salsa, főleg mikor Michael Jordan (így mutatkozott be) az úttest közepére ugorva állított meg minket… és szerintem jól tettük.

Különös érzés; egyik pillanatban sajnálkoztunk rajtuk, a másikban meg az idegeinkre mentek és gyűlöltük őket. Egyszerűen nem lehet ép ésszel felfogni, hogy 10 db képeslapért annyit fizettünk, mint egy kubai havi keresete. Egy italért vagy egy ételért egy étteremben a normális európai árat fizettük. Hová megy ez a sok pénz?

Szóval a véleményünk utólag az, hogy Kuba igen is szép, de ha valaki tényleg nyugodt nyaralást szeretne, az menjen szervezetten egy szállodába. Nem kell mindenen vitatkozni, alkudozni, és nem kap az ember egy 20 CUC összegről hirtelen egy majd 50 CUC-os számlát (lásd fönn). A szállodában a végén mi is jól éreztük magunkat, maga volt a paradicsom, ugyan a dolgozók itt is állandóan kéregetnek, de visszafogják magukat, mert úgyis kapnak azoktól a turistáktól, akik azt hiszik, hogy ezeknek a szobalányoknak hej de rosszul megy a soruk…
Így képzeljük el ugye Kubát – ezek a képek tényleg léteznek, de nagyon jól „be kell hozzá állítani“ a fényképezőgép objektívjét:

Der Beitrag How does Cuba work… erschien zuerst auf Tripmunks.

Der erste richtiger Tag in Havanna war der 1. Mai und für mich mal Grund an einer sozialistischen Maikundgebung teilzunehmen. Also früh aufstehen und los ging es zum Plaza de la Revolucion. Wie es sich herausstellte, der richtige Start war schon um 6 Uhr früh und so ging gerade die letzte 1 Stunde los. Die Stimmung war euphorisch, es hatte nahezu Volksfestcharakter und wir ließen uns gern mitreißen. Im Anschluss kamen dann die LKW’s mit den Aufräumarbeitern und wir zogen weiter zur Eisdiele Coppelia.

Dann ging es vorbei an der amerikanischen Botschaft an der Küste entlang (Malecón) zurück ins Zentrum. Irgendwann abends fing es an zu regnen. Als es etwas nachließ, war die Aufgabe etwas essbares in der Altstadt zu finden. Schlechteren Service hatte ich noch nie erlebt, wie an diesem Abend. Mein Essen kam eine halbe Stunde später und dann wurde mir noch der Tisch unter der Nase weggezogen, damit andere Gäste Platz nehmen konnten. Erste Begegnung mit den Preisen: alles wie in Europa.

Dann kam der Tag die Auftakt der Rundreise. Wir hatten vereinbart, dass der Wagen uns im Hotel Plaza in der Stadt übergeben wird und auch alle Unterlagen im Hotel vorliegen. Nach mehrere Telefonaten klappte es endlich mit den Unterlagen und mit dem Auto. So fuhren wir erstmal ins Randgebiet von Havanna – schöne Villenartige Gebäuden. Hier stand das Hotel, wo wir eine Nacht verbringen wollten. Ich dachte mich trifft der Schlag, als ich entdeckte, dass die meisten Gäste reiche Kubaner waren, die ihr Geld im benachbarten Shoppingcentrum für Adidas, Nike und anderen Markenläden ausgegeben haben – ich dachte man will mich verarschen, ich bin gar nicht auf Kuba, hier sah alles europäisch aus!

Völlig entnervt starteten wir einen letzten Versuch, den Tag zu retten – Salsakurs. Der klappte und die Lehrerin feuerte uns auch bei über 30°C immer wieder von neuem an. Am nächsten Tag starteten wir dann mit dem Mietwagen unsere Rundreise, um Land und Leute besser kennenzulernen.

________________________________________________________________________________

Endstation – Havanna: Den letzten Tag ging es nochmal nach Havanna zurück, diesmal verlief der Transfer problemlos und wir wurden direkt vorm Hotel Plaza abgesetzt. Beim Stadtbummeln geschah etwas merkwürdiges. Auf dem Flug nach Havanna hatte ich eine Frau kennengelernt, die neben mir saß und 4 Wochen in Kuba verbringen wollte. Wie es der Zufall so wollte, war sie auch mit im Hotel Plaza die ersten Tage untergebracht. Und genau diese Frau traf ich 2,5 Wochen später wieder. Ihr Fazit: Ihr Geld für die 4 Wochen war alle, sie hatte das Rückflugticket umgetauscht und war von der Abzocke genervt und wollte weg. Tja,  und alleine ist natürlich alles nochmal so teuer, mehrere Leute können wenigstens den Preis für den Mietwagen oder Hotelzimmer teilen. Ich nutzte den letzten Tag in Havanna noch einmal, um einen genaueren Blick auf die Leute zu werfen und machte viele schöne Bilder von den Einheimischen, bevor es dann wieder Richtung Paris / Frankfurt ging.

A gépünk kora este érkezett Havannába. Nagyon meleg és fülledt volt a levegő. Egy taxival a lefoglalt szállodába vitettük magunkat (Kubán nem létezik más reptéri transzfer sajnos), a Gran Caribe Plaza Hotelba. Pont Havanna központjában van, a legjobb helyen, minden fontos látnivalót el lehet érni gyalog. Az épület kívülről és belülről nagyon szép volt. A szobák minősége ellenben még a Hostelét sem ütötte meg, nemhogy a 3 csillagot – de ez nem gond, erre felkészül az ember. A gond csak az, hogy a szobaárak egy szálloda nívóján voltak.
Este még sétáltunk egyet a kivilágított Havannában, aztán az ágyba zuhantunk, mert az időeltolódás és a hosszú repülőút megviselt bennünket.

Éljen május 1-e! Direkt úgy foglaltam a repjegyet, hogy még egyszer megélhessek egy igazi szocialista majálist. Így már 7-kor reggeliztünk a napsütötte tetőteraszon, aztán elindultunk a Plaza de la Revolucion felé (A Forradalom terére). Havanna belvárosa teljesen kihalt volt. Csak biciklis riksások kérdezgettek úton-útfélen, hogy elvihetnek-e? Mi sétáltunk inkább. Az épületek nagyon szépek voltak mindenfelé, de mindegyik iszonyatos leromlott állapotban. Nagyon nagy kár. Útközben nyugtalanítóan sok ember jött felénk – mindegyik valamilyen fajta egyenruhában, egyen-pólóban, transzparensekkel. Hát igen, később megtudtuk, hogy az egész már reggel 6-kor megkezdődött, és már pont csak az utolsó 1 órát tudtuk megnézni amikor megérkeztünk. De ez is őrület volt!  Az emberek ünnepeltek, kiabáltak, nevettek. Mindig azt akarták, hogy lefilmezzük ill. lefényképezzük őket. A zene és az éppen felvonuló cégek, egyesületek bemutatása teljesen ismerős volt. Àllandóan motiváló mondatokat kiabáltak a mikrofonba : Viva la revolucion, viva Cuba libre, viva Fidel! (Èljen a forradalom, éljen a szabad Kuba, éljen Fidel!)
Mikor vége lett, elszállingózott a tömeg és jöttek a teherautók a sok eldobált transzparenst és zászlót eltakarítani. Ott volt Raul Castro is, láttuk a főtribünön.
Aztán mi is tovább sétáltunk, a Malecón, a tengerparti sétány felé, útközben pedig ettünk egy méregdrága, nem olyan jó fagyit a híres Coppelia fagyizóban (20 perc sorban állás után).

A parton mentünk végig. Az amerikai követség elött megálltunk nézni a tengert – a sok rendőr egyike azonnal ránk fütyült, hogy ne álljunk meg, hanem menjünk tovább.
Mire visszaértünk a sétánkból (a nyakunk leégve) elkezdett esni az eső. Aludtunk egyet és mikor kicsit elállt, elindultunk valami ételt keresni. Az óvárosban sok lehetőség van, mindenhol játszik egy zenekar – de az árak! Mintha valami európai nagyvárosban lennénk. Ehhez képest a minőség és a mennyiség abszolút el volt hanyagolva. Ráadásul ahol benn ültünk, már szinte tele volt az étterem, amikör jött egy csapat még. Szó nélkül a kajával együtt kihúzták előlünk az asztalt, hogy összetolják két másikkal, és mondták, hogy üljünk át ahhoz a másik társasághoz. Lényeg, hogy jöjjön a vendég és dőljön a pénz – a híres kubai kedvességből és vendégszeretetből itt nem vettünk észre semmit.

Aztán eljött a nap, hogy átvegyük a bérelt autót a körutunkra. Hát ez nem volt valami egyszerű. Több telefonálgatásba, újabb biztosítás megkötésébe és sok idegességünkbe került, mire végre a kocsiban ülve elhagyhattuk Havanna belvárosát és a tényleg szép villákkal teli külvárosi szállodasor egyikében kötöttünk ki. A tengerpart egy betonfallal volt elválasztva, a medence szintúgy csak egy egyszerű betonfal volt. Aztán sétálgattunk egyet és megállapítottuk, hogy létezik egy modernebb rész egy hatalamas, nagy, szép medencével – mint kiderült, ez a kubaiak része volt. Teli márkás termékeket áruló boltokkal. El sem hittem, hogy a szocialista Kubában vagyok!
Hogy megmentsük a napot, részt vettünk egy salsa-tanfolyamon. A csaj annyira energikus volt, hogy még mindig a fülünkben cseng a megadott ritmus: un dos tres y un dos tres…
Másnap aztán reményekkel teli – hogy végre látunk valamit az igazi Kubából –  indultunk neki az egy hetes körútunknak. Ennek a leírását a következő fejezetben találjátok.

________________________________________________________________________________

Végállomás – Havanna: A nyaralás utolsó napját ismét Havannában töltöttük, a kifizetett transzfer a Jibacoa szállodából közvetlenül a Gran Caribe Plaza-nál tett le minket. Meglátogattuk a szivargyárat és vettünk egy kis kóstolót ajándékba – de nem a szivargyárban mert ott drága volt, hanem az utcán más szivarboltokban. A kínai negyedben semmi kínais nem volt a nagy kőkapun kívül, ami a kínai negyed kezdetét hirdette. A napot fényképezéssel töltöttük.
A Kubában eltöltött napokat és megélteket egy találkozás tette igazán viccessé illetve ironikussá. A repülőn Havannában egy német középkorú hölgy ült mellettünk. Vele osztottuk meg a taxit, ő is a Gran Caribe Plazaban lakott. Másnap reggelinél beszélgettünk a terveinkről. Ő már beutazta hátizsákkal egész Ázsiát, most Kuba volt soron, itt is tömegközlekedési eszközökkel akart 2 hónapig úton lenni. Úgy történt, hogy az utolsó napunkon újra összefutottunk vele, nagy csodálkozva, hogy még Havannában van. Erre elmesélte az ő megélt kalandjait, hogy semmilyen buszra nem lehet jegyet kapni, mindenhol átverték, mindenhol dupla árat kértek, és két hét alatt elköltötte a majd két hónapra szánt összeget. Kubában egyszerűen nem lehet Backpacker-ként hátizsákkal individuálisan utazgatni!!! Már töröltette az eredeti jegyét és két nap múlva ő is repülni fog vissza Németországba…
Ez valahogy megnyugtatott minket, hogy mégsem bennünk van a hiba, ez az ország más mint ahogy elképzeli az ember!
Másnap egy Lada-Taxival (ezek az olcsóbbak) kivitettük magunkat a reptérre, és az ország elhagyását engedélyező illeték kifizetése után fellélegezve szálltunk be a gépbe Párizs és Frankfurt felé.

Der Beitrag Havanna – The Capitol of Cuba erschien zuerst auf Tripmunks.

1. Station – Vinales: Wir beschlossen, über Las Terrazas nach Vinales zu fahren. Die Wanderung bei Las Terrazas war richtig schön. Keine Menschenseele unterwegs und so konnte man in Ruhe Schmetterlinge, Geier und anderes Getier beobachten. Eigentlich wollten wir durch das Naturschutzgebiet durchfahren, um nach Vinales zu kommen, aber die Straße war durch einen Erdrutsch an einer Stelle komplett weg – worauf man natürlich nicht hingewiesen wurde. Also fuhren wir außen herum. Der Zwischenstopp in Pinar del Rio wurde uns vermiest durch diverse Fahrradterroristen, die durch geschicktes Abdrängen versuchen, die Besucher zu dem von ihnen gewünschten Ziel zu lenken. Außerdem hielt uns gleich zu Beginn der Stadt Michael Jordan auf (er hat sich so vorgestellt), der uns einen Parkplatz organisieren wollte, weil Salsafestival war – wie in jeder Stadt, nur man sieht leider nie etwas davon. Also direkt weiter nach Vinales. Wir nahmen hier eine Lehrerin mit. In Vinales angekommen, gingen wir in eine Casa Particular (die wurde auch in Lonely Planet beschrieben) – aber wie es sich herausstellte, es war ganz und gar nicht eine gute Wahl – sie versuchten uns ständig und überall zu betrügen und auszunutzen. Der Abend endete mit Spaziergang und einem derart üppigen Mahl, von dem locker 6 Leute satt geworden wären.

Schon im Vorfeld hatten wir gehört – passt nur auf Vinales auf, die Hähne krähen dort furchtbar, sucht euch einen Platz weit außerhalb des Dorfes. Papperlapp, wir waren uns einig, dass wie die dörfliche Atmosphäre lieben. Unsere Nacht war ab ca. 4 Uhr zu Ende. Es war wirklich wahr, so viele Hähne, die so falsch und laut krähten, habe ich noch nie gehört. Aber das störte nicht, wir wollten sowieso früh raus und den Sonnenaufgang beobachten, der mit dem Morgennebel bezaubernde Bilder ergibt. Der Nebel blieb aus, aber der Blick ins Tal vom Hotel Los Jazmines aus gesehen, war trotzdem phantastisch. Da wir jetzt einen Tag im Plus waren, konnten wir einen Ausflug ans nahe gelegene Meer machen. Am Nachmittag bezogen wir dann unsere nächste Unterkunft im Hotel La Ermita, genau im Eckzimmer – der nächste Morgen konnte kommen, ohne dass wir nur einen Meter fahren mussten.

Am Vormittag fuhren wir zu Playa Jutias – ca. 2 Std. Autofahrt. Ein kleiner bezaubernder weißer Strand (ist wirklich Geheimtipp für individuall Reisende – allerdings mussten wir unterwegs viele Anhalter mitnehmen, um den Weg finden zu können, denn Beschilderung war kaum vorhanden.

Da wir am Nachmittag noch etwas Zeit hatten und von anderen gehört hatten, dass man auch einen Ausritt zwischen den Karstbergen machen kann, nutzen wir diese Gelegenheit. War toll, die Berge, die Tabakfelder und -hütten, die rote Erde. Unser Endziel war eine versteckte Tropfsteinhöhle, die wir mit Taschenlampen besichtigen durften. Mal davon abgesehen, dass uns der Führer noch etwas abzocken wollte und zwar derart dreist und ungefragt, dass wir den Ausritt sofort beendeten.

2. Station – Playa Larga (Schweinebucht): Der Morgen war schön – eine leichte Dunstschicht schwebte über dem Dorf und ich musste mich nur auf den Balkon begeben, um alles zu fotografieren. Während sich unten auf dem Rasen die Fotografen versammelten, standen wir bequem in unserem Logenplatz auf dem Balkon.

Heute stand die längste Etappe auf dem Programm. Wir kamen am späten Nachmittag in Playa Larga an und liefen nur noch etwas am Strand entlang, der komplett menschenleer war. Es war auch ziemlich windig und selbst das Sonnen war recht frisch. Das Abendessen war ziemlich mager, wir waren fast die einzigen Gäste. Es spielte abends noch eine Kombo, die dann mit Hut herumlief, um Almosen zu kassieren und das nach jedem zweiten Song.

3. Station – Cienfuegos: Nach einem schlechten Frühstück verließen schnell die Schweinebucht. Wir fuhren am Playa Giron vorbei, wo uns die ganze Zeit ein armer alter, verlauster Köter verfolgte. Auch hier alles wie ausgestorben – der Strand ist nicht schön, alles ähnelt an einen Betonbunker.

Unterwegs sahen wir noch Bananenplantagen. Noch nie zuvor habe ich natürlich wachsende Bananenstauden gesehen und schon garnicht, die Blüte, die unten dran wächst. Wir bezogen das Hotel in Cienfuegos und konnten von dort aus prima die Ruine des Prototyps eines kubanischen Atomkraftwerks, sowie die Ölraffinerie sehen. Das Hotel lag ziemlich außerhalb und so fuhren wir mit einer Kutsche wieder ins Zentrum, liefen dort ein wenig umher, aßen ein Eis in einer Eisdiele mit einer unglaublich faulen Bedienung und später noch eine Pizza, bevor wir wieder zurück zum Hotel liefen. Insgesamt wirkte die Stadt wie komplett erneuert. Alles war frisch gestrichen und vergleichsweise sehr ordentlich.

4. Station – Trinidad: Die Fahrt nach Trinidad war abwechslungsreich: Mangobäume, Maisfelder, Wälder, Buchten usw. Trinidad war merkwürdig, überall Bettler und das in einer Stadt, die angeblich Weltkulturerbe war. Weltkulturerbe hieß für Kubaner offensichtlich, dass man nichts machen durfte – schon garnicht an den Straßen. Denn die waren in einem katastrophalen Zustand. Kopfsteinpflaster mit riesigen Steinen, von denen einige fehlten. Zum Glück musste man nicht weit auf diesen Wegen fahren. Wir wurden unterwegs mehrfach nach alten Sachen, Stiften und Bonbons angesprochen und verteilten unsere Mitbringsel. Aber als die gleiche Frau, die von uns schon was bekommen hatte, uns nochmal ansprach, wussten wir, das hier was faul ist. Dann wurden wir auch noch bis ans Auto verfolgt und man begann schon in unseren Sachen im Kofferraum zu wühlen und feilschte, was man davon bekommen kann.

Da es unsagbar heiß an dem Tag war, fuhren wir noch zum Playa Ancon und konnten dort einige Parkgebühren sparen, indem wir den Parkplatzwächter und seinen Kumpel ein Stück mitnahmen. Unsere Unterkunft Maria Dolores war etwas außerhalb von Trinidad und hatte wohl die ausgelegensten Betten in diesem Universum. Man spürte schon die Federn im Rücken drücken.

5. Station – Santa Clara: Auf dem Weg nach Santa Clara machten wir vorher den Umweg über das Valle de los Ingenios. Hier waren früher die Zuckerrohrplantagen, wo die Sklaven von einem Aussichtsturm beobachtet wurden. Wir kletterten auf den Turm, um die Umgebung zu fotografieren.

In Santa Clara angekommen, wurden wir sofort wieder von Fahrradterroristen belästigt, die uns den besten Weg zum Che-Mausoleum zeigen wollten, natürlich mit einem Parkplatz den sie kennen. Nichts da – es gab einen öffentlichen Parkplatz und beim Erscheinen der Polizei waren sie ganz schnell verschwunden. Das Museum war eine pure Enttäuschung und außerdem kamen uns mache Besucher sehr suspekt vor, die mehr Augen für unsere Handtaschen hatten, wie für die Exponate. Also schnell weg ins La Granjita, unsere Unterkunft für diese Nacht. Es gab ein paar Probleme mit der Klimaanlage, die nur eiskalte Luft blies und bei der die Fernbedienung abhanden gekommen war. Es war an dem Abend Unterhaltungsprogramm angesagt und wir genossen die Show. Nur die Mücken waren etwas lästig.

6. Station – Jibacoa: Abschluss unserer Rundreise hieß – wir mussten das Auto bis 12 Uhr ab in Havanna abgeben. Es war relativ knapp, da wir auf der Autobahn nicht so schnell vorwärts kamen. Also konnten wir die Abgabe am Flughafen getrost vergessen und beschlossen das Auto wieder im Hotel Plaza abzugeben.  Zum Glück lief alles ohne Probleme. Wir machten noch einen kleinen Spaziergang durch Chinatown in Havanna, das überhaupt nicht mit China gemein hatte, außer dem Namen. Wir buchten einen organisierten Transfer nach Jibacoa zum Hotel Breezes Jibacoa bringen – andere Möglichkeit gibt es leider nicht. Wenn man nach Varadero oder nach Jibacoa will, muss man einen Transfer beim Reisebüro buchen, individuell geht hier gar nichts. Und natürlich kostet das ewig viel Geld.

Um 16 Uhr sollte der Transfer am Flughafen nach Jibacoa starten. Wir standen mit dem Gepäck da. Es stellte sich heraus, dass wir in Varadero erwartet wurden und der Bus schon weg war. Kein Problem, warten sie bitte! Die Beauftragte des Busunternehmens hatte erstmal Pause. Danach begann ein kleiner Bürokratiekrieg – es wurden etliche Formulare ausgefüllt, einem Taxifahrer übergeben, der uns dann höchstpersönlich nach Jibacoa fuhr. Unterwegs wurde uns schon Angst und Bange, eine Ölpumpe reihte sich an die nächste, Raffinerien und ähnliche Betonklötze wechselten sich ab. Aber das Hotel war traumhaft gelegen, abgeschottet durch eine Hügelkette, lag hier ein kleines Paradies.

Die paar Tage vergingen wie im Flug. Auf dem Programm standen: tägliche Katamaranfahrten, schnorchelten am Ufer, oder man fuhr mit dem Tretboot raus und schnorchelte dort, morgens Fitnessstudio, Sonnen und natürlich Genießen der All-Inclusive-Verpflegung… bis es dann wieder zurück nach Havanna ging.

1. állomás– Vinales: Úgy döntöttünk, hogy Las Terrazas-on keresztül megyünk Vinales-be. A kirándulás Las Terrazas-nál tényleg jól sikerült (habár egykori rabszolgatartó tanyát meglátogatni nem szép élmény), de sok pillangót, érdekes növényt és madarat láttunk. Tulajdonképpen a természetvédelmi területen keresztül akartunk Vinales-be jutni, de egyszer csak minden előrejelzés nélkül eltűnt az út (elmosta az utolsó hurrikán), így kénytelenek voltunk visszafordulni és az „autópályán“ Pinar del Rio-ig menni. Azt terveztük, hogy sétálunk egyet a szép színes belvárosi épületek között és meglátogatjuk a szivargyárat. Ám a város bejáratánál egy integető férfi állta utunkat. Bemutatkozott – Michael Jordan-nek hívták (nevetett a saját viccén), és elmondta, hogy aznap pont salsa-fesztivál van a városban, így a parkolók tele vannak, majd ő mutat nekünk egy parkolót. Itt már piros szirénák jelentek meg a fejünkben, az autókölcsönzőben elmondták, hogy a kubaiak egyik jól jövedelmező üzletága a bérautók szétszedése nem őrzött parkolókban. Megköszöntük az ajánlatot (hál ég, elállt az autó elöl) és mentünk tovább. Pár méter után észrevettük, hogy biciklisek követnek minket, kereszteződéseknél megállnak mellettünk és integetnek, hogy tekerjük le az ablakot. Ez így ment, amíg beértünk a belvárosba, itt bekeményítettek és versengve előttünk bicikliztek, le-le fékezve hirtelen, amitől mi is hirtelen fékezésre kényszerültünk. Ennek fele se tréfa!! – gondoltuk – az útikönyv egyértelműen óv ilyen helyzetektől, mert a kubaik másik kedves tevékenysége a balesetek okozása, hogy kártérítést követelhessenek. Imádkozva kerestük a kiutat a város sok egyirányú utcácskái között (semmilyen útjelző tábla nem létezik – és salsa-fesztiválnak sem volt nyoma). Izzadva értük el megint az autópályát, ahol egyenesen Vinalesnek vettük az utat. Az első faluban felvettük az első stopposunkat, egy fiatal nőt, akiről kiderült, hogy tanár néni. Vinales-be megérkezve egyből egy Lonely Planet által ajánlott casa-ba vettük az irányt, szabad volt a szoba. Mint később kiderült, rengeteg jobb helyet találhattunk volna – pech.

Este sétáltunk egyet a faluban, majd egy kb. 5-6 személyre készült vacsorát kaptunk. (a maradékot a háziak ették meg…)

Már az úton Vinales felé hallottuk egy másik pártól, hogy inkább a falun kívül keressünk szállást, mert a kakasok nagyon hangosak tudnak lenni. Kinevettük őket titkon, gondolván voltunk mi már falun, és egy kukorékolós romantika meg se kottyan.

Reggel 3-tól kezdve szünet nélkül több száz kakas kukorékolt – az ablakunk alatt is volt két rekedt hangú akik versenyben nyomták! Ilyet még nem éltünk meg, semmit nem tudtunk aludni.

De így legalább időben útra tudtunk kelni a közeli szálloda teraszára, ahonnan a legszebb látvány nyílt a mészkőhegyekre – amikor reggel oszlik a köd és kel fel a nap. Tényleg szép volt:

Délután a „házibácsink“ ajánlatát követve 2 órát kocsikázva a Playa Jutias (strandot) kerestük föl. Soha nem érkeztünk volna meg oda és vissza, ha nem viszünk magunkkal stopposokat, mert semmi útjelző tábla nem volt. A strand fehér homokkal tényleg egy nagyon jó tipp volt, alig voltak rajtunk kívül. (kiegészítésként elmondanám, hogy fizettünk úthasználati díjat az utolsó 1km-ért, fizettünk a parkolóban a rendőrnek állítólagos parkolási díjat, majd a strandon a nyugágyért kértek pénzt, és alig akarták megengedni, hogy fizetés nélkül a homokban a törölközőnkön feküdjünk) Ott a strandon beszélgettünk egy párral, akik nagyon dícsérték a lovaglótúrát a mészkőhegyek közt egy eldugott cseppkőbarlanghoz. Így időben visszatértünk a „házibácsinkhoz“, aki rögtön telefonált egy srácnak. Az megjelent egy rozzant biciklin cowboykalapban, megbeszéltük a részleteket. Egy lerobbant tanyánál volt a találkozó, felnyergeltek nekünk két lovat (hát nem a lipicai ménesből származtak a testalkatuk alapján – így túl nagyot nem eshettünk. Az én lovamat Munecanak, vagyis hóembernek hívták) és már indultunk is. A táj tényleg gyönyörű volt – a vörös föld a közeledő napnyugtával még vörösebbnek tűnt. Megnéztük a dohányt, hogyan van fölakasztgatva fészerekben, ahogy szárad. Kb. 1 óra lovaglás után elértük a cseppkőbarlangot – voltak ott más kisebb csoportok is, ez a környék túristaatrakciója a lovaglótúráknál. Zseblámpával világították nekünk az utat – tényleg nagy élmény volt, nagyon nagy cseppkövek voltak a barlangban, mi meg mint valami összenőtt százlábú egymásba kapaszkodva követtük egymást. Itt adnunk kellett pénzt a lámpatartónak, a hídörzőnek, a létratartónak – vagyis támogattuk az egész környéket. Elindultunk visszafelé. Kb. 2,5 órája voltunk úton, amikor másfelé kezdtünk el menni, egy kis kunyhó felé vettük az irányt. Már messziről láttam, hogy fiatalok ülnek benne és valami digitális fényképezőgéppel játszottak. Kérdeztem a vezető srácunkat, hogy hová megyünk? Mondta, ahhoz a kunyhóhoz, kapunk cukornádlevet vagy kókuszdiótejet, meg bepillantást nyerünk a helyiek életébe. Itt??? Ebben a kis kunyhóban a fiataloktól márkás ruhában? Hát ez tuti ilyen „vetessünk meg minden szart a turistákkal“-buli, amihez nem volt kedvünk. Nem voltunk hajlandóak leszállni a lóról, mondtuk fáradtak vagyunk, vissza akarunk menni. A gyerek győzködött minket, hogy nem tart sokáig, így meg úgy, de mi kemények maradtunk. Erre bedühödött (persze így nem kap jutalékot) és mérgesen mondta, hogy akkor azonnal visszamegyünk a kiindulóponthoz, pedig még 1 óra hiányzik a 4 órás túrából és a pénzt sem kapjuk vissza. Mondtuk rendben – és elég gyorsan visszalovagoltunk a tanyához. (kocsi még épen és egészségesen megvolt). Nem volt baj, már úgyis fájt a hátsó felünk.

2. állomás– Playa Larga (Disznóöböl): Ezt az éjszakát a La Ermita Hotelban töltöttük. Kicsit dumáltam a recepcióssal és egy sarokszobát kaptunk a legjobb kilátással a völgybe! Így reggel alsónadrágban lehetett a napfelkeltét fényképezni.

A mai útvonal volt a leghosszabb a körúton. Amikor a Playa Larga-ra megérkeztünk, senkit nem lehetett látni. Bejelentkeztünk a szállóba (bungalows) majd napoztunk kicsit és nézegettük a rákokat. A vacsora nagyon drága és kevés volt, de játszott egy Kombo, ami kicsit emelte a hangulatot.

3. állomás– Cienfuegos: Egy nagyon rossz reggeli után villámgyorsan elhagytuk a Disznóöblöt. A Playa Giron felé vettük az irányt, gondoltuk, itt nagyon szép lesz a strand, kicsit pihizünk. Hát egy elhagyatott szálloda, bungalow-kempinget találtunk. A part ki volt építve betonbunkerként és egész idő alatt egy kiéhezett szerencsétlen kutya kísért minket. Szóval innen is gyorsan tovább álltunk.

Banánültetvények mellett haladtunk, még soha nem láttunk eddig banánvirágot. Már dél körül Cienfuegos-ban voltunk, ahol a szállodából nagyon jól rá lehetett látni egy tervezett atomerőmű romjaira ill. egy hatalmas olajfinomítóra. Mivel a Hotel Jagua a városcentrumon kívül volt, egy lovaskocsival vitettük be magunkat. A városközpontot nemrég újították fel, sok épület újra volt festve. Itt ettünk fagyit először úgy, hogy a nemzeti pénzzel fizettünk, nem a drága CUC-val. A poén az volt, hogy beültünk egy pizzeriába, ettünk egy pizzát. Közben a pincérlány gondolt egyet és bezárta az ajtót (nyitva tartás kellős közepén), majd leült egy székre a sarokban és pihizett egyet – közben kopoghatott bárki. Hát igen… ilyen az, amikor az embert nem motiválja a kereset a munkára.

4. állomás– Trinidad: A Trinidad-be vezető út volt a legváltozatosabb: Mango-ültetvények (vettünk is útközben egy árustól), kukoricamező, erdők és sok tengerparti öböl mentén haladtunk el. Trinidad óvárosa furcsa volt – a világörökség része, mégis kolduló emberek jöttek-mentek a turisták között. Ezzel ellentétben a város másik részében (ahová a turistákat már nem viszik) minden vidámabb, modernebb, tisztább, kiegyensúlyozottabb volt, és koldusok nélkül. Itt történt megérkezésünkkor az az eset, hogy kolduló asszonyoknak ruhákat osztogattunk – mire ők azt akarták, ami rajtunk volt. Aztán fél órával később meg se ismerve minket, újból jöttek és kéregettek. Gondoljon bárki bármit, de azt kell mondanunk, hogy ez nekünk nagyon szervezett koldulásnak tűnt.

Nagyon meleg volt aznap, így kimentünk a Playa Ancon strandra. Itt volt szerencsére őrzött parkoló, így nyugodtan kifeküdhettük a végre tényleg szép strandra. Visszafelé visszakaptuk a parkolási díjat, mert az őrt és a haverját bevittük a városba. A szállásunk aznap a Maria Dolores nevű bungalowpark volt, ami a városon kívül esik, így nem lett semmi a tervezett esti sétánkból. Ezzel szemben élvezhettük hobbifakírként a matrac minden egyes rugóját.

5. állomás– Santa Clara: Másnap Santa Clara volt programon. Odafelé tettünk egy kitérőt egy egykori rabszolgatartó farmra, ahol föl lehetett menni a kilátótoronyba ill. cukornádlevet próbálni. Épp akkor érkezett meg a nosztalgia vonat sok turistával. Egy zenés-táncos bemutatóval várták őket.

Be akartunk menni Santa Clara belvárosába, így a város bejáratánál fölvettünk egy fiatal lányt. Kiderült, hogy a város turisztikai irodájában dolgozik és feltétlen angolul, nem spanyolul akart velünk beszélni. Mondtuk, hogy meg akarjuk nézni a szivargyárat. Válaszolta, hogy nem gond. Benavigált minket a belváros legbelsőbb utcájába, itt mondott valamit egy öregembernek (aki nem nagyon tűnt úgy, hogy megértette volna mit mondtak neki), és bizonygatta, hogy az öreg vigyázni fog a kocsira, menjünk gyugodtan a szivargyárba. A szivargyárban közölték velünk, hogy nincs látogatás, csak ha a jegyet előre megvesszük a túrisztikai hivatalban. Na, erre már nem tudtunk mondani semmit – a túrisztikai hivatalban dolgozó csaj küldött minket ide!!! Lemondtunk a gyárról. Kimentünk a Che Guevara múzeumhoz. Furcsa volt, egész úton egy helybéli jött mögöttünk és állandóan a táskánkat bámulta lopva… mikor végeztünk, a parkoló tele volt ilyen alakokkal, de amikor megjelent a rendőrség eloldalogtak. Végül elindultunk megkeresni a szállónkat. Alig indultunk el, megint bicikliterroristák zsongtak körül minket. A La Granjita a városon kívül volt, és majd megfagytunk a jéghideg klímától. Itt sok turistacsoport volt, így este bő vacsorát, zenét, sőt még egy folklor előadást is élvezhettünk.

6. állomás– Jibacoa: Az autót 12 óráig kellet leadnunk, így nagyon korán indultunk. Mivel az autópálya tele volt lyukakkal, nem haladtunk túl gyorsan, és úgy döntöttünk nem a reptérre, hanem a szállodához visszük vissza a kocsit. Elmondtunk egy imát, mire szerencsésen megérkeztünk és leadtuk a kocsit az összes tükörrel, márkajelzéssel és karcolás nélkül. A következő 6 napot egy szállodában a tengerparton akartuk eltölteni. Már otthon lefoglaltuk a transzfert, mert beláttuk, hogy nincs tömegközlekedési lehetőség oda. (áldottuk is utólag az eszünket) Próbáltuk a transzfert a szállodából megszervezni, de a cég nem volt kooperatív, így kénytelenek voltunk egy Lada taxival kimenni a reptérre. Itt kb.  órába telt mire megszervezték nekünk a transzfert (senki nem tudott róla semmit). De minden jó, ha jó a vége: egy saját taxival vittek ki minket a több mint 1 órával távolabb lévő szállodába.

Jibacoa-át választottuk célként, mert a híres Varadero-félsziget az nekünk túl zsúfoltnak tűnt – egyik szálloda a másik után. Itt meg csak egy szálloda volt, a Jibacoa Breezes egy dombbal körülzárva egy csendes öbölben. Sajnos az odafelé úton nagyon sok olajfinomító és pumpa mellett haladtunk el, és félni kezdtünk, de aztán mégis kellő távolságba kerültünk: egy igazi kis paradicsomba. Itt nem kértek tőlünk lépten- nyomon valamiért pénzt.

Pihengettünk, katamaránnal kimentünk minden nap a tengerre, sokat snorriztunk (kimentünk vizibiciklivel kicsit beljebb a tengerbe – hatalmas nagy korallszigetek voltak), reggelente fitnesstudio, ja és élveztük az All Inclusive ellátást.

Der Beitrag How the real Cuba looks like… erschien zuerst auf Tripmunks.