Da wegen des Festes nur ganz wenige Taxis zu sehen waren, haben wir es nicht riskiert nach Patan zu fahren…schade, müssen wir nächstes Mal nachholen. Wir beschlossen erneut nach Swayambhunath hochzulaufen. Dieses Mal nahmen wir aber den Hintereingang (durch einen schmalen Pfad, der leider als Müllhalde und Toilette benutzt wird), aber hier mussten wir auch keinen Eintritt zahlen.

Zurück in Thamel konnten wir die Zeit nicht mit shoppen totschlagen, weil die meisten Läden zu hatten. So schlenderten wir durch die Straßen bis wir auf die nepalesiche „Love Parade“ gestoßen sind. Wir guckten kurz zu, dann sahen wir aber, dass wir genau wegen dieser Veranstaltung so schnell wie möglich aus Thamel raus müssen, sonst werden die Straßen gesperrt und wir kommen nicht zum Flughafen.

Am Flughafen hat sich herausgestellt, dass DAS BUCH (Lonely Planet) an dieser Stelle veraltet war, wir haben umsonst 3000 Rupien abgehoben um eine angebliche Flughafengebühr zu bezahlen. Wir konnten das Geld auch nur in Dollar umtauschen.

Der Flughafen war chaotisch. Überall haben die Nepali Fotos gemacht – vor allem vor den Schildern, die ausdrücklich das Fotografieren verbieten. Und dann wurde einem mal wieder richtig bewusst, dass man sich in einem armen Land befindet: einige der Nepali haben zum ersten Mal in ihrem Leben eine Rolltreppe gesehen und stolpernd versuchten sie sich draufzustellen. Unser Flug nach Delhi hatte sich um 1,5 Std. verspätet, weil Obama gerade von Bombay nach Delhi unterwegs war und aus Sicherheitsgründen der Flughafen in Delhi für eine Zeit komplett gesperrt wurde.

Und hier unser Abschiedsbild von Nepal:

INDIEN

In Delhi angekommen wurde unser Visum geprüft. Das nahm 1 Minute in Anspruch. Dies zu besorgen kostete uns unendlich viele Nerven, 2 Wochen Bangen, mehrere idiotische Telefonate mit der Visumsgesellschaft in München und dann eine Fahrt nach München und natürlich 80 Euro!

Das Hotel hatten wir im Vorfeld gebucht, (http://www.hotelajanta.com/) weil im Preis bereits ein Transfer vom Flughafen inbegriffen war (1750 INR). Und ja, sie hatten tatsächlich (trotz 2 stündiger Verspätung) auf uns gewartet. Der Fahrer war ein Nepali, der uns erklärte, dass er aus Pokhara stammt, und sehr viele Nepali in Indien arbeiten, weil es zu Hause keine Arbeit gibt. In Nepal gibt es keine Arbeit, es sei denn man besitzt einen Laden oder bietet Dienstleistungen an.

Im Dunkeln und von der beleuchteten mehrspurigen Straße aus sah Delhi genauso aus, wie eine europäische Großstadt. Dieses Bild hat sich aber sofort geändert, als wir in die Hotelgegend in der Nähe des New Delhi Bahnhofs gekommen sind. Laut, Smog, viele Menschen…

Die Inder sind sehr „gastfreundlich“. Für unser Check-In im Hotel(!!) wurden wir in ein Büro gebeten. Indien ist sehr bürokratisch, deshalb durften wir uns (selbst!) in zwei verschiedene Bücher eintragen, an 3 Stellen unterschreiben und unsere Pässe wurden zum Kopieren mitgenommen. Währendessen hat uns ein „gastfreundlicher“ Mitarbeiter unterhalten: hat uns erklärt, dass er eigentlich sehr krank sei (Erkältung), hat uns gefragt, wo wir herkommen, wohin wir gehen und uns über seine Zukunftsvorstellungen als Steward erzählt, und bat uns seine Sprachkenntnisse zu beurteilen…

Dies war unsere erste Begegnung mit diesem Land und Volk, und ja, sie sind gastfreundlich… aber irgendwie sind sie anders… wenn man nämlich nachts um 22 Uhr nach einem Flug in ein Hotel eincheckt, dass können diese aufgedrängte Gespräche sehr nervig sein! Nachdem wir unser Zimmer endlich betreten durften, wurden wir gewarnt, dass die Gegend sei zur Zeit (Obama-Besuch) gefährlich sei, wir sollten lieber im Hotel bleiben. Wir machten uns trotzdem auf den Weg, um was Essbares zu suchen. Leider fanden wir in der Nähe nur andere Hotels und nur ein einziges Fischrestaurant mit Meeresfrüchteangebot (Mitten in Delhi?!?!?). So waren wir tatsächlich gezwungen ins Hotel zurückzukehren und dort zu essen. Es gab Thali, das wirklich lecker war.

Einzuschlafen fiel uns schwer, weil draußen ununterbrochen geknallt wurde (Gott sei Dank, letzter Tag von Diwali), die Nachbarn haben irgendeinen Bollywood-Film geschaut, trotzdem konnten die Türe trotz Türgriff nur durch Zuknallen geschlossen werden…

Der Beitrag 15. Tag – Good-Bye Nepal – Namaste India! erschien zuerst auf Tripmunks.

Wir haben ja unsere Zugfahrten bereits in Nepal gekauft, und unsere Zug fuhr um 8.40 vom Delhi Cant Bahnhof ab (die anderen Züge von den nähergelegenen Bahnhöfen waren schon alle ausverkauft)

Es hat sich herausgestellt, dass das Frühstück im Hotel sehr teuer ist (250Rp), haben also lieber nichts gegessen. Wir haben nachgefragt, die Fahrt zum Bahnhof soll ca. 1 Std. mit Taxi dauern. Wir haben den PrePaid-Taxi im Hotel gebucht, dieser holte uns um 7 Uhr ab. Wir rasten mit 100 km/h statt 50 km/h durch Delhi, kamen bereits um 7.30 am Bahnhof an… es hieß also warten. Bis auf ein anderes Pärchen waren wir die einzigen Ausländer auf diesem Bahnhof, es gab also viel zu sehen. Wir kauften Kekse und Getränke für die Fahrt.

Der Zug (wie fast jeder Zug in Indien) war sehr sehr lang, und es gab 4-5 Klassen. Wir hatten zwar Platzkarten, aber wegen Mangel an Erfahrung und eindeutige Kennzeichnung, stiegen in den falschen Wagon ein. Wir befanden uns in Abtei B, die der Klasse 3S entsprach. Dies bedeutete: 3-3 Betten in einer Nische. Hier fanden wir freie Plätze, und setzten uns zwei älteren Herren gegenüber, die die ganze Zeit in vornehmen (aber unverständlichen) Englisch miteinander unterhielten. Der Chaffner sagte wir könnten bleiben, es wäre aber besser wenn wir ein Wagon weiter in die Klasse 2S gehen würden, die die bessere Klasse war. Hier saßen wir mit lauten anderen Touristen in einer 2-2 Abtei – und wurden sozusagen tiefgefroren.

Hier hatten wir dann genügend Zeit zum Lesen und uns über Indien schlau zu machen.

Wahnsinn, die Hälfte der Einwohner des Landes ist unter 30! In 2006 lag das Durchschnittsverdienst bei 540 Euro. Jedoch ein Viertel der 1 Milliarde Einwohner leben täglich von 1 Dollar und fast 80% hat kaum 2 Dollar pro Tag zur Verfügung. Aus diesen Zahlen erkennt man , dass diese Statistiken durch die schnell wachsende Milliarär-Schicht beeinfluß wird.

.

Wir sind mit 1 Std. Verspätung in Jaipur angekommen. Unser Guesthouse war nicht so weit vom Bahnhof, und da vor dem Bahnhof eine typische Chaos herrschte und wir uns nicht orientieren konnten, winkten wir einen Tuk-Tuk-Fahrer ran. Wir zeigten ihm unseren Zettel mit der Adresse und er fuhr sofort los. Wir wollten wegen Preis fragen, aber er winkte uns ab. Nach ca. 200 meter hielt er nun an, und bat uns nochmal um das Papierstück.  Er überlegte… er wusste aber nicht wo es sein sollte. Diese Ratlosigkeit merkten auch andere tuk-tuk und rikshaw Fahrer auch und kreisten uns ein. Wir stiegen nun in einen rikshaw um. Er fuhr los – der arme Mann wog glaube nur die Hälfte von Jan und er trampelte anstrengend. An einer Kreuzung hielt er an, und fragte andere Fahrer nach unserem Gasthaus… obwohl es nur ein Block weiter lag.

Wir haben unsere Sachen ins Zimmer des Vinayak Guesthouse (Kabir Marg) gestellt. Eigentlich ein großes Villa, man wohnt mit der Familie zusammen praktisch. Der Sohn (Leiter des Hostels) hat uns mit nützlichen Tips versorgt. (Tuk-Tuk zum Stadttor kostet 40 Rp, zum Palast der Winde 70 Rp.) So liefen wir los und fingen um die Straßenecke an zu feilschen:

Er: 100!

Wir: No, 50!

Er: 90!

Wir gingen weiter, und spielten das Spiel mit einem anderen noch einmal.

Der Dritte saß zwar nicht alleine, sagte aber sofort ohne zu zögern 40. Wir haben uns angeguckt… aber da es uns eilig war, haben uns nicht weiter Gedanken darüber gemacht, warum dieser Fahrer plötzlich so ehrlich ist.

Bald erfuhren wir aber… die Masche war folgendes: Wie immer fing das Gespräch an wie in Indien üblich: Wo kommst du her? Der andere Mann war ein Fremdenführer, und bot uns an die Stadt zu zeigen. Hat uns ein altes zerrissenes Heft gezeigt, wo Touristen auf verschiedenen Sprachen seine Fähigkeiten gelobt haben. Er sagte, er würde uns in 2 Std. für 60 Rp. die Sehenswürdigkeiten der Stadt zeigen. Da es schon spät war, nahmen wir sein Angebot an. Sie fuhren uns zu Stadtturm, und er wollte uns hinaufschicken. Wir sagten, wir würden lieber erstmal die wichtigste Sehenswürdigkeit, den Palast der Winde (Hawa Mahal) angucken. Er meinte es gibt andere interessante Dinge in der Stadt zu sehen. Wir wollten aber den Palast sehen. Nach einem kleinen Streit fuhren wir uns endlich hin, genau rechtzeitig, wir hatten nur noch 20 Minuten Zeit bis zur Schließung um alles zu besichtigen. Unglaublich, wir wären nie im Leben drauf gekommen, dass er bei seiner Tour ausgerechnet das Schönste weglässt. Nach der Besichtigung gaben wir ihnen 80 Rp. und erklärten, dass wir die Stadtbesichtigung doch alleine machen.

In der Innenstadt folgt ein Laden den anderen. Jeder Block hat seinen eigenen Handwerk: Teppichverkäufer, Töpfer, Eisenhändler usw. Und überall sehr sehr viele Menschen… Von dem ständigen lauten Hupen und Geschrei haben wir richtig Kopfschmerzen bekommen.

Leider gab es in der Innenstadt nur Läden, aber keine Restaurants zum essen. Unterwegs tranken wir einen echten frischen Lassi aus Tonkrügen und machten uns auf einen langen Fußmarsch zurück zum Hostel auf. Es war schon dunkel, und die Straßenbeleuchtung funktionierte teilweise nur an Kreuzungen.

Wir aßen dann frisch gekochten Thali und Paneer (indischer Käse, ähnlich wie Tofu) mit Spinat. Es war alles sehr lecker, aber zu fett und scharf. Um 9 schliefen wir bereits.

Der Beitrag 1. Tag – Jaipur, die rosarote Stadt erschien zuerst auf Tripmunks.

Rosszul aludtam az éjszaka, éreztem, hogy a gyomrommal nincs valami rendben. Ébredés ‎után első utam a WC-re vezetett, ahol elvégezve a dolgomat megkönnyebbültem, de már ‎éreztem is, hogy fel kell ugranom és megfordulnom … és igen, még egyszer megláttam a ‎vacsorámat…‎
Olvastunk elég rémtörténetet indiai ételmérgezésekről, de valahogy tudtam, hogy egyszerűen ‎csak túl nehéz volt a vacsora számomra. Jan rendelt nekem teát – amit nem lehetett meginni, ‎annyira erős volt – 1,5 dl vízben kb. 3-4 filter fekete tea. Ezt tényleg csak chai-ként, tejjel ‎lehet meginni. Csak vizet tudtam inni, és 1 órát még pihengettem.‎
De belül hajtott a kíváncsiság; délelőtt ki akartunk menni a 10 km távoli Amber-ba, ahol az ‎egykori királyi palotát akartuk megnézni. 9-kor aztán elindultunk megkeresni a helyi 5-ös ‎buszjárat megállóját (a recepciós srác mondta, hogy azzal is ill. ugye taxival lehet kijutni oda). ‎Ugyan a táblán 6-os állt, de jött az 5-ös busz is, amin 7 Rp-ás jegyet váltottunk Amber-ig ‎‎(nevetséges ‎ ‎) A buszon sokan kíváncsian nézegettek minket, a nők kedvesen el is ‎mosolyodtak ránk.‎
‎40 perc múlva megláttuk az úticélunkat, a hatalmas erődítményt a hegytetőn és a palotát ‎alatta. Mint a helybéliek, hangosan dörömböltünk 2-szer a busz oldalán, mire megállt a busz ‎és mi kiszálltunk. A nyugati turistákat elefántokkal vitték föl a palotáig, mi gyalog élveztük a ‎látványt körös-körül.‎

A palota szinte egy labirintus, és lépten-nyomon elkápráztatott. Mivel még nem éreztem ‎magam teljesen jól, sokat pihengettünk és figyeltük a játszó majmokat.‎

A hátsó kijáraton keresztül hagytuk el a palotát, mert szét akartunk nézni a faluban; egy kis ‎templom keltette fel az érdeklődésünket föntről.‎

Visszafelé sem kellett sokat várni az 5-ös buszra, de most fel kellett ugrani, a sofőrök ‎általában nem állnak meg. Reggel láttuk azt a vízi palotát, amit előző nap az “idegenvezető” a ‎képeslapon mutatott. Ott leszálltunk a buszról, hogy fényképeket készítsünk. Egyik ‎útikönyben sem említik, és nem is lehet sajnos odajutni. Állítólag az alsó 4 emelet víz alatt ‎van.‎

A vízpart szinte csak szemétből állt. Árus gyerekek és koldulók hada várta ott a ‎turistabuszokat, amelyekből tényleg csak 5 percre – egy fénykép erejéig engedték ki a ‎turistákat. Miután csináltunk pár képet, leültünk a buszmegállóban és vártuk az 5-öst. Minket ‎már meg sem szólítottak az árusok vagy a koldusok, rajtunk látszott, hogy belőlünk nem lehet ‎pénzt kicsikarni. Figyeltük, ahogy megszállják a turistabuszokat, alighogy kilépnek az ‎emberek a kezükbe nyomnak valami árut, vagy visszafelé amikor beszállnak. Aztán kezdődik ‎a veszekedés, vissza akarják kapni az árut, de a buszba nem szállhatnak be, a turista nem is ‎akarja megvenni, de ők nem akarják az árut visszavenni, hanem a pénzt. Ez így megy pár ‎percig, mire aztán a rendőrség pár fütyüléssel rendezi a helyzetet. Volt ott egy kolduló ‎asszony egy iskolás korú (már ő is teljes beleéléssel koldult) és egy pici lánnyal. Csak amíg ‎ott voltunk és 5-6 percig vártunk, kapott legalább 2-3 dollárt az egyik buszból kiszállóktól. ‎Tehát ilyen rövid idő alatt keresett annyit, mint más 2-3 napi munkával … nem csoda, ha ‎ennyire terjed a koldulás az ilyen turistákkal teli környéken – és a kislány se megy iskolába, ‎mert ez itt jobban megéri. Most ne értsen félre senki, mi is adtunk, ha például nyomorék kért ‎tőlünk pénzt, de nagyon kell vigyázni, mert nagyon sok szervezett koldulás van, legfőképp a ‎gyerekek. lásd Slumdog Millionaire.‎
Még egyszer kiszálltunk a Szelek Palotájánál és bámészkodtunk a belvárosban. Aztán újból ‎felszálltunk az 5-ösre (nem is értem miért tuk-tukkal mentünk előző nap) és visszamentünk a ‎szállásra, ahol ettünk és kipihentük magunkat.‎
Este 5-kor indult a vonatunk Agra-ba. Éppen kiértünk az állomásra, amikor elkezdett esni az ‎eső – és szinte egész úton esett. Ezúttal csak 2 osztály volt a vonaton: a normális ülős vagy a ‎mi 1 vagonunk, a légkondicionált (chair car) ülős. Szóval a “luxus”osztályon ültünk. Sok ‎nyugati turista utazott velünk, de voltak indiai családok is. Ahol a családfők azzal töltötték ‎szabad perceiket, hogy a mobiljukon mutogattak hindi videoklippeket vagy Bollywood ‎filmeket – természetes teljes hangerővel, mert csak így lehetett a másikat lepipálni. Nem kell ‎mondanom, milyen boldog voltam mikor 1 órás késéssel (természetesen) 21.30-kor ‎megérkeztünk Agra Fort állomására. Egy-két tuk-tuk-os már jött is elénk, és kínálta fel ‎szolgáltatásait: 150 Rp-t akartak a Taj Mahal nyugati kapujához. Ugyanis itt volt a Siddharta ‎Hostel, a szállásunk. Mi inkább a nyugodtan, háttérben várakozó tuk-tuk-osokhoz mentünk. ‎Leszólítottunk egyet, de kiderült nem tud angolul és hívta egy kollégáját. Aki aztán 100-ért ‎felajánlotta, hogy elvisz.‎
A szállás tiszta volt és nyugodt. Még felszaladtunk a tetőre, hátha ki van világítva a Taj Mahal ‎és megláthatjuk. De természetesen nem volt – azonban így is láttuk, és örültünk, hogy másnap ‎a napfelkeltében élvezhetjük a látványt.‎

Der Beitrag 2. Tag – Amber-Fort erschien zuerst auf Tripmunks.

Elmentünk bankot keresni, mert a Taj Mahal-ba 750 Rp fejenként a belépő (indiaiaknak 20 Rp). Azt útikönyvek azt írták, hogy hangulatos a Taj Mahal környéke a kis utcáival… hát mi csak szemetet láttunk, a nyitott csatornába kis és nagy dolgukat intéző embereket, egész disznócsaládok vonultak végig az utcán stb. Ja, és sok kis étterembe invitáltak minket reggelire. Erről egy történet jutott eszünkbe, amit mindkét útikönyvünk leírt: pár évvel ezelőtt nagy botrány volt, mert sok étteremben itt a környéken megmérgezték a vendégeket. Már el sem tudták hagyni az éttermet, rosszul lettek, mire az étteremtulajdonos kedvesen egy riksával egy orvoshoz vitette őket, aztán ott napokig kapták a gyógyszert és csak sokára jöttek rendbe… – mert az orvos ist természetesen benne volt a buliban, és minden nap még rosszullétet okozó gyógyszert adott a betegeknek – és a végén természetesen egy szaftos számla várta a turistákat a gondoskodó orvostól. Mondjuk, mi nem voltunk ráutalva arra, hogy máshol együnk, mert a hosztelünkben isteni banános palacsintát sütöttek.

Végre eljött a várva várt pillanat, két üveg ajándék ásványvízzel és a cipőre ráhúzható két piros védőzacskóval átléptünk a Taj Mahal kapuján. A Taj Mahal a köztudatban a szerelem jelképeként él, hisz egy férfi építtette elhunyt felesége síremlékeként. Aki picit többet akar róla tudni a wikipedia-n elolvashatja. Sok időt töltöttünk sétálgatással, tényleg magával ragad a kisugárzása.

Miután elhoztuk a csomagunkat a hostelből, kerestünk egy postát, bélyeget venni – amit azért említek meg, mert 4-szer kellett megkérdezni, hogy hol van, mire kiderült, hogy a Taj Mahal kapuin belül. Ezért be kellett kéredzkednem az őröktől. Aztán elsétáltunk a Vörös Erődhöz. Ami a nevéhez hűen vörös – terrakotta színű. Innen nézte a maharadzsa napról napra a felesége sírját – és halt meg alkohol/ópium mámorban egy orgia közben.

Mint eddig minden építmény, ez is csodálatos volt. Minden apró részlet kidolgozott. Itt sokáig üldögéltünk, vártuk a naplementét – habár ugye tudtuk, hogy a szmog miatt ezt sem fogjuk jól látni. De elnézegettük a zöld papagájokat, a chipmunk-okat és a majmokat.

Tuk-tukkal mentünk ki Agra Cant pályaudvarára, 19 órakor indult a vonatunk vissza Delhibe. Ezúttal tényleg fapados osztályon utaztunk. 3 fő fér el egymás mellett (tehát úgy mint a magyar 2. osztályú vonatokon, csak itt egy olyan széles ülésre 3 ember kell, hogy férjen), azok pedig akik nem kaptak helyjegyet mindenhol próbáltak állóhelyet ill. a földön egy ülőhelyet találni. Ez ismét egy hihetetlen látvány, hogy amikor megáll a vonat egy állomáson (ill. még meg sem állt) már ugrálnak befelé az emberek, leszállni lehetetlenség, mert már mindenki száll felfelé.

Meg kell mondani, nem csak kéregetők és árusok szólítottak meg minket úton-útfélen Indiában, hanem egyszerű hétköznapi emberek is, akik csak kedvesek akartak lenni (ha mertek) és szerették volna kipróbálni angoltudásukat. Sok ilyen kis beszélgetést folytattunk, mert egyszerűen jó volt látni a szemükben, hogy boldoggá tettük őket ezzel a kis csevejjel. Lehet, hülyén hangzik, de ez így van. Pedig mindig ugyanúgy zajlott: Honnan jöttünk? Mit dolgozunk? Hová megyünk Indiában? Tetszik-e India?

A vonatban is feltűnést keltettünk, nem értették, hogy külföldiek miért ülnek a fapados osztályon? Kíváncsian, de mosolyogva néztek ránk. A kettőnk jegye nem egymás mellé szólt, de ők rögtön felajánlották, hogy cserélnek, hogy egymás mellé ülhessünk. Aztán pár perc múlva egy fiatal srác (egész modernül és jól öltözött) elkezdett beszélgetni velünk, amibe még egy apuka is betársult, aki felváltva fogta a karjában alvó kislányait … és több mint 3 órán keresztül faggattak minket, amiért mi hálásak voltunk, mert sokmindent megtudtunk. No, meg jobban is telt az idő…

Jitendar egy 27 éves fiatalember, aki elég modern felfogású volt. Elmondta, hogy a szülei már 5 feleséget ajánlottak neki, de neki szüksége van még egy kis szabad életre, és ezért elköltözött Agrába, és biztosítási ügynökként dolgozik. De tudja, hogy pár év múlva az lesz a dolga, hogy elvegyen az 5 lányból egyet. Megtudtuk, hogy igenis, legtöbbjük a szülők által kiválasztott párjához megy hozzá, és esküvő szerelemből nem nagyon létezik. Ezért is szeretik nézni a Bollywood filmeket… mindenki jól érzi magát abban a meseszerű, szerelmes hangulatban. Jitendar szerint igenis van értelme az ilyen megszervezett házasságnak, mert akkor biztos, hogy az a két személy ugyanúgy ápolja majd a hagyományokat, meg a hitvallást mint a családjuk, és ez jó a gyerekeknek is. (Jitendar is hindu vallású) Azt olvastuk az egyik útikönyvben, hogy indiaiaknak jobb nem mondani, ha az ember ateista, vagy bevallani, hogy egy pár házasság nélkül kettesben utazik. Kipróbáltuk. Mondtuk Jitendarnak, hogy mi sem keresztények, sem másmilyen valláshoz tartozóak nem vagyunk. Erre nagyot nézett, de mondta, hogy nem is az számít, hogy milyen vallású az ember, hanem hogy tisztaszívű legyen. Aztán mondtuk neki, hogy mi nem vagyunk házasok. Nevetett, mondta, hogy ő tudja, hogy nyugaton ez normális dolog, de nagyon sok ember van – akár ott a vonaton is – aki ezt nem értené meg. Suttogva hozzátette, hogy neki is van egy lány, akivel elmegy néha moziba. A legjobb az volt, amikor mondtuk, hogy mi nem vagyunk vegetáriánusok, ne erre az egész körülöttünk lévő sereg felnézett és nevetett, nagyon csodálkoztak. Végül Jitendar kérte, hogy hadd fényképezhessen le minket, és elkérte az email címünket. (Időközben már írt is, és mi válaszolunk neki.)

40 perces késéssel 21.45-kor érkeztünk meg Delhi Nizamuddin pályaudvarára, ahol már várt ránk a sofőrünk. A Hotel Ajantában megint megállapodtunk egy olcsó szoba árában inklusive, hogy eljönnek értünk. Útközben láttuk az India Gate-et, de már nem volt kivilágítva.

Letusoltunk, elpusztítottunk egy csomag chipset a minibárból és behúztuk a szundit.

Der Beitrag 3. Tag – Taj Mahal erschien zuerst auf Tripmunks.

Felöltöztünk, és mivel a reggeli a szállodában drága volt, elindultunk valami ehetőt keresni. Ami aztán szinte kilátástalannak bizonyult és megelégedtünk egy-egy francia pirítóssal méregdrága áron.

Aztán fogtunk egy tuk-tuk-ot és irány a nagy mecset, a Jama Masjid. A tuk-tuk-on volt taxaméter ami működött, így fellélegeztem, hogy végre nem kell cirkuszolni. Útközben észrevettem, hogy direkt nagy körrel megyünk oda, de mindegy volt. Amikor aztán megérkeztünk, a taxaméter 40-et mutatott. Amikor fizetni akartam, előszedett valami cetlit, amin egy kézzel írt táblázat volt és elkezdte mondani, hogy az nem érvényes amit a taxaméter mutat, nekünk 60-at kell fizetni. Fellázadtam, kitört a veszekedés, mire a Jama Masjid bejáratánál álló rendőr odalépett. Ebben a pillanatban a sofőr villámgyorsan kinullázta a kijelzőt. Addig-addig, amíg elegem lett és odaadtam neki egy 50-et és kiszálltunk.

A mecset bejárata előtt levettük a cipőnket és indultunk volna be, merthogy itt nem kell belépőt fizetni, csak ha fényképezni akar valaki, akkor kell 250 Rp-t fizetni. De egy ember (egyenruha vagy névkitűző nélkül), megállított minket és mondta, hogy akkor 250 Rp – De mi nem akarunk fényképezni!!! Nem érdekes, mondta, akkor is 250 Rp, mert biztos van nálunk fényképezőgép. De mi nem akarunk fényképezni!!! Mondta volna tovább, de ebben a pillanatban betelt a pohár és már vettük is vissza a cipőnket. Tulajdonképpen azért jöttünk ide, hogy megnézzük a mecsetet és mert a toronyból innen rá lehet látni a Vörös Erődre. De akkora volt a szmog, hogy még a mecset belső terén keresztül a másik kapuig sem láttunk el rendesen. Akkor az Erődig végképp nem fogunk.

Eldöntöttük, hogy visszamegyünk a szállodába, mert úgyis már csak 1 óránk van, mire indulni kell a reptérre.

Következő kihívás: keresni egy tuk-tuk-ot vissza a szálloda közeléhez (vagyis a Delhi pályaudvarig). Az első azt mondta 100 Rp (de hát már az előző 40-ért is hatalmas kerülővel hozott minket!), az 50-nél csóválta a fejét. Aztán jött egy következő tuk-tuk, az is mondta hogy 100 Rp, mire én hátat fordítottam és menni készültem, ő meg 60-at kiálltott utánam. Ok, mindegy gondoltuk, csak gyerünk innen, és beszálltunk. Ebben a pillanatban egy turbános-szakállas, szigorú szemű rendőr lépett oda hozzánk, és kérdezett engem, hogy hova akarunk menni és mennyit akart a tuk-tuk-os – aki időközben icipici lett az első ülésen. Én nem akartam semmi kellemetlenséget neki, így csak azt mondtam, hogy a pályaudvarhoz, de árat nem. Hangos vita tört ki kettőjük között, mire a rendőr odaszólt hozzánk, hogy az alig több mint 2 km, és nem fog a taxaméter 20-nál többet mutatni, és intett, hogy induljunk. Mikor kitett minket, tényleg 20-at mutatott. Én hülye, gondoltam – mivel tényleg a legrövidebb úton ment, – 30-at adok neki. Erre elkezdett kiabálni, hogy 50-et akar…. szóval nem éri meg jótékonykodni velük, mert még neki áll följebb. Kiszálltunk és mentünk utunkra.

Soha, de soha többet nem fogunk Delhibe jönni! Vagy ha jövünk is, akkor még aznap egy vonatra szállunk és elhagyjuk a várost.

Egy kívánságunk volt, minél gyorsabban a reptérre jutni. A prepaid taxi, amit a szálloda intézett 550 Rp. Fél óra volt az út, pár lámpánál kolduló gyerekek kopogtattak az autó ablakain. De aztán biztonságban voltunk… becsekkoltunk. A gépünk 13.30-kor indult volna, de kiderült, hogy 14.30-kor indulunk majd. Aztán már a fedélzeten ültünk, amikor bemondták, hogy két utas ugyan becsekkolt, de nem jelentek meg a gépen. Így újra ki kellett pakolni a gépből a csomagokat és azt a kettőt eltávolítani. Szóval majdnem 17 óra volt, mire elindultunk a szinte üres géppel.

Mellettünk egy indiai kutató orvos ült, aki először indult külföldi útra, Berlinbe egy tuberkolózis konferenciára. Beszélgettünk vele, amíg át nem ült egy szabad sorba. Kérdezte, hogy milyennek találtuk Indiát? Mondtuk, hogy tényleg olyannak, mint ahogy az India reklám mondja: Incredible, India! Vagyis: Hihetetlen, India! Egyik pillanatban csóváljuk a fejünket és azt mondjuk: Hihetetlen, ilyen nincs, ilyen nem létezik (a sok szemét, a hosszú várakozási idők, az alkudozások, a becsapások). De a másik pillanatban ott állunk egy építmény előtt, mint az Amber Palota vagy a Taj Mahal és felcsillanó szemmel ismételgetjük: Hihetetlen, ez egyszerűen gyönyörű!

Végül mondtuk neki, hogy mi Indiát eléggé zajosnak, hangosnak találtuk. Mire elmosolyodott, és azt válaszolta, hogy azt hallotta, Németországban 20 óra után már a mosógépet sem lehet bekapcsolni, és ezt ő el sem tudja képzelni

1 órás késéssel 19.30-kor hagytuk el Frankfurt repterét jéghideg szélben… és egy autó sem dudált ránk, amíg beraktuk a csomagjainkat és beszálltunk az úttesten várakozó autóba…

Biztos, hogy vissza szeretnénk menni Indiába, mert tényleg hihetetlen az az ország és mi még nem sokat láttunk belőle… de már tudjuk, hogy pár nap után tényleg szükség lesz egy nyaralásra is

Der Beitrag 4. Tag – Delhi – die Stadt, die sich nicht besichtigen lassen wollte erschien zuerst auf Tripmunks.