Mivel az ünnep miatt alig volt taxis, nem kockáztattuk meg erre a rövid időre elmenni Patan-ba, megnézni az ottani híres főteret. Inkább fogtuk magunkat és megint felsétáltunk a Swayambhunath-hoz. Ezúttal a szeméttel terített és borzasztóan büdös hátsó ösvényen mentünk be … így nem kellett beképőt fizetni.

Csak nagyon kevés bolt volt nyitva, így még shoppingolással sem tudtuk agyonütni az időt, csak sétálgattunk.

16 órakor indult a repülőnk Delhi-be. Mivel a fiatalok autókon egyfajta Love Parade szerűséget rendeztek a thameli utcákon, így már délben elkezdtünk taxit keresni, mielőtt teljesen bedugul az egész környék. Ez a keresés kicsit nehézkessé vált, mert ugye nem mi voltunk az egyetlenek.

A reptéren kiderült, hogy a KÖNYV, a Lonely Planet hazudott, nem is kellett reptéri illetéket fizetni kiutazáskor, így vissza kellett váltanunk 3000 rúpiát dollárba

A reptéren természetesen minden kaotikus volt. Többek között nepáliak fényképezkedtek a fényképezést a reptér egész területén tiltó tábla előtt, botladozva próbálkoztak felállni az ország egyetlen mozgólépcsőjére…

Ráadásul 1,5 órás késéssel indultunk, mert mint kiderült, Obama épp Indiában volt és Bombayból Delhibe repült. Ezért ugye lezárták egy időre a delhi-i repteret.

Ilyen képpel búcsúztunk el Nepáltól:

_____________________________________________________________________________________________

INDIA

Delhibe megérkezve a vízum ellenőrzésére került sor – ez alig 1 percbe került – megszerezni bezzeg több mint 2 hétbe, tucatnyi telefonhívásba, egy müncheni kocsikázásba és sok idegbe… ja és 80 Euroba.

A szállodát (http://www.hotelajanta.com/) Delhiben már előre lefoglaltuk (1750 INR), és azért is választottuk mert az árban benne volt, hogy elhoznak minket a reptérről. Tényleg, attól függetlenül hogy késtünk, várt ránk a sofőr. Kiderült, hogy nepáli, Pokharából származik és egy éve Indiában dolgozik. Nagyon sok nepáli dolgozik Indiában, hisz Nepálban nem létezik munkahely… kivéve ha az embernek egy szállója vagy boltja van.

A sötétben a többsávos úton a városba befelé, Delhi egy hatalmas nagy európai városnak tűnt. Ez a kép azonban megváltozott, amint megérkeztünk a New Delhi vasútállomás környékére, ahol nagyon sok szálloda sorakozik, köztük ugye a Hotel Ajanta is.

Az indiaiak vendégszeretö emberek, így a szállodába való bejelentkezés úgy zajlott, hogy egy külön irodába invitáltak, hogy üljünk le. Mivel az indiai rendszer is elég bürokratikus, így két különböző könyvbe kellett minden apró adatunkat beírnunk, 3 helyen kellett aláírnunk, majd elvitték az útleveleinket lefénymásolni. Eközben kedves csevejt akartak folytatni, hogy merről jövünk, hová megyünk és hogy szerintünk az angol tudásuk egész jó-e és érthető-e? Mindez szép és jó, de hulla fáradtak voltunk és a gyomrunk majd ki lyukadt az éhségtől. A szoba egész jó volt (a legolcsóbb, két külön ággyal).

Elindultunk valami ennivalót keresni. Ugyan egy szállodában vettünk ki szobát, de ez nem jelenti azt, hogy akkor ott is együnk. Mikor kiléptünk az utcára a boy elmondta, hogy inkább ne menjünk sehová, mert most a petárdázás, meg a fesztivál, meg Obama látogatása miatt veszélyes lehet az utcán. Hmm, most ez valódi aggodalom, vagy csak a saját éttermet akarja reklámozni? Megköszöntük és kiléptünk az egyébként sötét, csak a reklámfények által megvilágított utcára. Sok indiai volt az utcán… és valahogy rajtunk kívül senki nyugati. Sajnos a számtalan szállodák sorában csak étteremre bukkantunk, amit azonban újra el is kellett hagynunk mert csak tengeri gyümölcsös kajáik voltak (Delhi közepén…?!?!) Így tényleg arra kényszerültünk, hogy a szállodában egy thalit rendeljünk, ami egyébként tényleg finom volt.

Az elalvás nehezen ment, mert a falak papírból voltak, és az indiai szomszédok egy bollywood filmet bömböltettek ill. ajtókat csapkodtak, kint pedig egyfolytában petárdák robbantak. Na de ez a diwali utolsó napja.

Der Beitrag 15. nap – Good-bye Nepal – Namaste India! erschien zuerst auf Tripmunks.

8.40-kor indult a vonatunk a Delhi Cant pályaudvarról, ami állítólag 40 perc taxival. (Sajnos, mint már említettem – közelebbi pályaudvarról induló vonatra-  nem volt foglalható hely az interneten.)

Kiderült, hogy a reggeli marha drága a szállodában (250 Rp!), ezért nem ettünk semmit. Így már 7 órakor előállt a taxink, amit 400 Rp-ért a szálloda intézett. Delhi szinte még kihalt utcáin 100 km/h-val száguldoztunk (50 km/h helyett), s már 7.30-kor ott voltunk a pályaudvaron. Szóval álldogálhattunk (pad nem volt, vagy azon még a hajléktalanok aludtak). Jól megnéztek minket, általában erről a pályaudvarról külföldiek nem nagyon indulnak. Vettünk kekszeket meg innivalót az útra.

A vonat (mint minden vonat Indiában) elég hosszú volt, és legalább 4-5 osztály volt rajta. Mint kiderült, mi túl korán szálltunk fel a B- vagonba, ami a 3S osztálynak felelt meg, ami azt jelentette, hogy egy fülkében 3 ágy volt alvásra. De a mi jegyünk a legjobb, a 2S osztályra szólt, ami azt jelentette, hogy 2 ágy volt egy oldalon. Hogy őszintén megmondjam, nekem a 3-as részleg jobban tetszett, ott nem fagyasztották le az embert a légkondival. Meg ott két idösebb férfi társaságában ültünk, akik értelmiségiek lehettek, mert angolul beszélgettek – de szinte érthetetlen kiejtéssel. Utána mondta a kalauz, hogy csak menjünk már át a következő vagonba a mi helyünkre.

A vonatban elég időnk volt arra, hogy kiolvassuk az útikönyvet és okosodjunk Indiával kapcsolatban.

A legmegdöbbentőbb számomra az volt, hogy a lakosság több mint fele 30 év alatt van!

Az átlagos évi kereset kb. 540 Euro volt 2006-ban. De ettől függetlenül a több mint 1 milliárdos lakosság negyede él napi 1 USA dollárból és majdnem 80%-nak van alig 2 dollárja egy napra. Ebből is lehet látni, hogy ez az átlagkereseti mutató a napról napra több indiai milliomosból adódik. De természetesen a gazdasági centrumokban dolgozók is többet keresnek.

1 órás késéssel érkeztünk meg Jaipurba. A szálló nem volt messze a vasútállomástól, de nem akartunk több időt veszíteni, és beültünk egy tuk-tukba. Mutattuk  a címet, ő el is indult, és én hiába próbáltam kérdezgetni, hogy akkor mennyibe fog kerülni és hogy tudja-e hol van… csak intett. 100 méter múlva megállt, gondolkodott. Én egyfolytában kérdezgettem – mire végre elmutogatta, hogy nem tud angolul és nem is tudja, hogy hol van a szálló. Erre kiszálltunk. Amint újra az utca kövén álltunk, kb. 10 biciklis riksás vett körbe minket. Egynek mutattuk a cetlit a címmel, bólintott, és megpróbáltam a 20 Rupiás árat kiharcolni (ezt írták a szállás oldalán, hogy ennyibe fog kerülni). Kicsit „veszekedtünk“, mire bólintott és mondta, hogy 20. 3-szor állt meg kérdezgetni más riksásoktól, hogy merre is van a cím. Végül 15 perc múlva megérkeztünk a szép, villaszerű szállásunkhoz. Ahol aztán 30-at kért (mint addig is, csak ugye a 20-at és 30-at képesek úgy kiejteni, hogy tejesen egyformának hangzik – de komolyan! Ebbe a hibába máskor is beleestünk…).

Beraktuk a cuccainkat a szobába. A Vinayak Guesthouse (Kabir Marg) tulajdonképpen egy család háza volt  és a szobák nagy részét kiadták. Az egyik fiuk vezette, és miután bejelentkeztünk sok hasznos tippel látott el minket. Mint pl. azzal, hogy a városkapuhoz 40 rupia egy tuk-tuk, a szelek palotájához 70 Rp. El is indultunk. Az első tuk-tuk-os 100-at akart, mondtuk 50, csóválta a fejét és mondta 90. Mentünk tovább. Jött a következő: ugyanez a játék. Mentünk tovább, jött a következö, kérdeztük mennyi, mondta 40. Nagyon csodálkoztunk, de gondoltuk, vannak még őszinte emberek és beültünk. Furcsálltam, hogy ott ült mellette egy másik ember is, de gondoltam a haverja, aztán viszi őt is be a városba. Ez a másik pasi elkezdte a szokásos beszélgetést: honnan jövünk, meddig leszünk itt, hova megyünk ezután, hogy tetszik India. Aztán mutatott egy képeslapot, amin egy palota a víz közepén állt, mondta ezt meg tudja mutatni nekünk. Majd előszedett egy megsárgult, cafatos füzetet és a kezembe adta. Spanyolul, angolul, franciául voltak beleírva dícsérő üzenetek turistáktól, hogy milyen szuper idegenvezető és hogy tényleg megéri elfogadni az ajánlatát. Ezután felajánlotta, hogy 60 Rupiáért megmutatja nekünk 2 óra alatt a város nevezetességeit, mégpedig azokat amelyek igazán érdekesek. Na most képzeljétek el, hogy ülünk egy szűk kis tuk-tukban, túl magasak vagyunk és a fejünket állandóan lefelé kell hajtani, kezünkben a hátizsákok, a forgalom (iszonyatos nagy forgalom) kellős közepén, állandó hangos dudálás a fülünkbe, mindenhol motorzaj, és alig kapunk a kipufogógázoktól levegőt. És ez az ember nem hagyja abba a dumálást! Egyrészről mindig szkeptikusok vagyunk az ilyesmivel szemben (utazási tapasztalat), másrészt tudtuk, hogy a Szelek Palotája alig 40 perc múlva bezár, és azt feltétlen meg akartuk nézni. Így úgy döntöttünk, hogy nem veszíthetünk ha igent mondtunk, ők elvisznek minket a tuk-tukkal rögtön egyik helyről a másikra, akkor nyugisabban nézünk meg mindent. Igent mondtunk. Be is kanyarodtak egy kis utcába és megálltunk az óratoronynál, és mondta menjünk fel, onnan szép kilátás van a városra. Mondtuk, hogy ez annyira nem érdekel minket, menjünk inkább tovább. Pár méter után láttam, hogy a városból kifelé indulunk és semmiképp nem a Szelek Palotája felé. Elkezdtem határozott hangon mondani, hogy márpedig mi a Szelek Palotáját akarjuk megnézni és azonnal oda akarunk menni. Hát elvittek minket oda és mutatták az utat, és hogy ott várnak ránk. Végre kiszálltunk a tuk-tukból, és siettünk a palota felé. Amikor fenn voltunk a palotában nagyon dühös lettem, hogy emiatt az ember miatt majdnem kihagytuk ezt a szép látványt.

Végre ott álltunk a Hawa Mahal, a Szelek Palotája előtt. Azért is hívják Szelek Palotájának, mert rengeteg ablak van rajta ami az utcára néz és hátul meg semmi, ezért állandóan van benne légmozgás. A története pedig az, hogy az uralkodó háremhölgyei szerettek volna többet látni az utcai történésekből anélkül, hogy valaki is megláthatná őket.

A fejem is elkezdett fájni. Miután megnéztük a palotát visszamentünk hozzájuk, kezükbe nyomtunk 80 rúpiát és mondtuk, hogy nem tartunk igényt a szolgálataikra.

Járkáltunk az utcákon. Miért is hívják Jaipurt a rózsaszín városnak? Korábban az épületek nagy része, főleg a paloták, sárgák voltak. Ugyanis itt Rajasthanban (ez a megye neve) a sárga az uralkodók színe. Azonban a XX. század elején Viktória angol kiránynő férje látogatott a városba, ezért az ő tiszteletére az egész várost rózsaszínre, a vendégszeretet színére festették. Eredetileg állítólag valóban rózsaszín volt minden, mert növényi festéket használtak, rózsaszirmokból készült a festék. Ma már inkább olyan terracotta színűek a házak, mert mostmár ásványi (homokkő) anyagokból készített festékeket használnak.

Jaipur belvárosának utcái csak boltok vannak.A városfalakon belül minden negyed másra specizálódott. Pl.: 200 m keresztül csak szőnyeges, vagy csak fűszeres található. Az utcasarkon meg utcai árusok üldögélnek. Ez itt a lakatok negyede. A kép közepén látszik, hogy az idősebbek a hajukat mind hennával festik, így mindegyiknek narancssárga haja van…

Már nagyon éhesek voltunk, és a belvárosban csak boltok voltak, de semmi étterem. Így elindultunk gyalog kifelé. Útközben ittunk egy banán lassi-t agyagbögréből. Már sötét volt, semmi utcai megvilágítás nem volt, csak a reklámfények világítottak, mire megtettük a 2 km-t a szállóig.

Itt ettünk. Jan thalit rendelt, én meg spenótos paneer-t (az indiai sajt – olyasmi mint a tofu). Minden finom volt, de nekem túl zsíros és erős. Hulla fáradtan estünk 9-kor az ágyba.

Der Beitrag 1. nap – Jaipur a rózsaszín város erschien zuerst auf Tripmunks.

A palota szinte egy labirintus, és lépten-nyomon elkápráztatott. Mivel még nem éreztem ‎magam teljesen jól, sokat pihengettünk és figyeltük a játszó majmokat.‎

A hátsó kijáraton keresztül hagytuk el a palotát, mert szét akartunk nézni a faluban; egy kis ‎templom keltette fel az érdeklődésünket föntről.‎

Visszafelé sem kellett sokat várni az 5-ös buszra, de most fel kellett ugrani, a sofőrök ‎általában nem állnak meg. Reggel láttuk azt a vízi palotát, amit előző nap az “idegenvezető” a ‎képeslapon mutatott. Ott leszálltunk a buszról, hogy fényképeket készítsünk. Egyik ‎útikönyben sem említik, és nem is lehet sajnos odajutni. Állítólag az alsó 4 emelet víz alatt ‎van.‎

A vízpart szinte csak szemétből állt. Árus gyerekek és koldulók hada várta ott a ‎turistabuszokat, amelyekből tényleg csak 5 percre – egy fénykép erejéig engedték ki a ‎turistákat. Miután csináltunk pár képet, leültünk a buszmegállóban és vártuk az 5-öst. Minket ‎már meg sem szólítottak az árusok vagy a koldusok, rajtunk látszott, hogy belőlünk nem lehet ‎pénzt kicsikarni. Figyeltük, ahogy megszállják a turistabuszokat, alighogy kilépnek az ‎emberek a kezükbe nyomnak valami árut, vagy visszafelé amikor beszállnak. Aztán kezdődik ‎a veszekedés, vissza akarják kapni az árut, de a buszba nem szállhatnak be, a turista nem is ‎akarja megvenni, de ők nem akarják az árut visszavenni, hanem a pénzt. Ez így megy pár ‎percig, mire aztán a rendőrség pár fütyüléssel rendezi a helyzetet. Volt ott egy kolduló ‎asszony egy iskolás korú (már ő is teljes beleéléssel koldult) és egy pici lánnyal. Csak amíg ‎ott voltunk és 5-6 percig vártunk, kapott legalább 2-3 dollárt az egyik buszból kiszállóktól. ‎Tehát ilyen rövid idő alatt keresett annyit, mint más 2-3 napi munkával … nem csoda, ha ‎ennyire terjed a koldulás az ilyen turistákkal teli környéken – és a kislány se megy iskolába, ‎mert ez itt jobban megéri. Most ne értsen félre senki, mi is adtunk, ha például nyomorék kért ‎tőlünk pénzt, de nagyon kell vigyázni, mert nagyon sok szervezett koldulás van, legfőképp a ‎gyerekek. lásd Slumdog Millionaire.‎
Még egyszer kiszálltunk a Szelek Palotájánál és bámészkodtunk a belvárosban. Aztán újból ‎felszálltunk az 5-ösre (nem is értem miért tuk-tukkal mentünk előző nap) és visszamentünk a ‎szállásra, ahol ettünk és kipihentük magunkat.‎
Este 5-kor indult a vonatunk Agra-ba. Éppen kiértünk az állomásra, amikor elkezdett esni az ‎eső – és szinte egész úton esett. Ezúttal csak 2 osztály volt a vonaton: a normális ülős vagy a ‎mi 1 vagonunk, a légkondicionált (chair car) ülős. Szóval a “luxus”osztályon ültünk. Sok ‎nyugati turista utazott velünk, de voltak indiai családok is. Ahol a családfők azzal töltötték ‎szabad perceiket, hogy a mobiljukon mutogattak hindi videoklippeket vagy Bollywood ‎filmeket – természetes teljes hangerővel, mert csak így lehetett a másikat lepipálni. Nem kell ‎mondanom, milyen boldog voltam mikor 1 órás késéssel (természetesen) 21.30-kor ‎megérkeztünk Agra Fort állomására. Egy-két tuk-tuk-os már jött is elénk, és kínálta fel ‎szolgáltatásait: 150 Rp-t akartak a Taj Mahal nyugati kapujához. Ugyanis itt volt a Siddharta ‎Hostel, a szállásunk. Mi inkább a nyugodtan, háttérben várakozó tuk-tuk-osokhoz mentünk. ‎Leszólítottunk egyet, de kiderült nem tud angolul és hívta egy kollégáját. Aki aztán 100-ért ‎felajánlotta, hogy elvisz.‎
A szállás tiszta volt és nyugodt. Még felszaladtunk a tetőre, hátha ki van világítva a Taj Mahal ‎és megláthatjuk. De természetesen nem volt – azonban így is láttuk, és örültünk, hogy másnap ‎a napfelkeltében élvezhetjük a látványt.‎

Der Beitrag 2. nap – Amber palotája erschien zuerst auf Tripmunks.

Elmentünk bankot keresni, mert a Taj Mahal-ba 750 Rp fejenként a belépő (indiaiaknak 20 Rp). Azt útikönyvek azt írták, hogy hangulatos a Taj Mahal környéke a kis utcáival… hát mi csak szemetet láttunk, a nyitott csatornába kis és nagy dolgukat intéző embereket, egész disznócsaládok vonultak végig az utcán stb. Ja, és sok kis étterembe invitáltak minket reggelire. Erről egy történet jutott eszünkbe, amit mindkét útikönyvünk leírt: pár évvel ezelőtt nagy botrány volt, mert sok étteremben itt a környéken megmérgezték a vendégeket. Már el sem tudták hagyni az éttermet, rosszul lettek, mire az étteremtulajdonos kedvesen egy riksával egy orvoshoz vitette őket, aztán ott napokig kapták a gyógyszert és csak sokára jöttek rendbe…  – mert az orvos ist természetesen benne volt a buliban, és minden nap még rosszullétet okozó gyógyszert adott a betegeknek – és a végén természetesen egy szaftos számla várta a turistákat a gondoskodó orvostól. Mondjuk, mi nem voltunk ráutalva arra, hogy máshol együnk, mert a hosztelünkben isteni banános palacsintát sütöttek.

Végre eljött a várva várt pillanat, két üveg ajándék ásványvízzel és a cipőre ráhúzható két piros védőzacskóval átléptünk a Taj Mahal kapuján. A Taj Mahal a köztudatban a szerelem jelképeként él, hisz egy férfi építtette elhunyt felesége síremlékeként. Aki picit többet akar róla tudni a wikipedia-n elolvashatja. Sok időt töltöttünk sétálgatással,  tényleg magával ragad a kisugárzása.

Miután elhoztuk a csomagunkat a hostelből, kerestünk egy postát, bélyeget venni – amit azért említek meg, mert 4-szer kellett megkérdezni, hogy hol van, mire kiderült, hogy a Taj Mahal kapuin belül. Ezért be kellett kéredzkednem az őröktől. Aztán elsétáltunk a Vörös Erődhöz. Ami a nevéhez hűen vörös – terrakotta színű. Innen nézte a maharadzsa napról napra a felesége sírját – és halt meg alkohol/ópium mámorban egy orgia közben.

Mint eddig minden építmény, ez is csodálatos volt. Minden apró részlet kidolgozott. Itt sokáig üldögéltünk, vártuk a naplementét – habár ugye tudtuk, hogy a szmog miatt ezt sem fogjuk jól látni. De elnézegettük a zöld papagájokat, a chipmunk-okat és a majmokat.

Tuk-tukkal mentünk ki Agra Cant pályaudvarára, 19 órakor indult a vonatunk vissza Delhibe. Ezúttal tényleg fapados osztályon utaztunk. 3 fő fér el egymás mellett (tehát úgy mint a magyar 2. osztályú vonatokon, csak itt egy olyan széles ülésre 3 ember kell, hogy férjen), azok pedig akik nem kaptak helyjegyet mindenhol próbáltak állóhelyet ill. a földön egy ülőhelyet találni. Ez ismét egy hihetetlen látvány, hogy amikor megáll a vonat egy állomáson (ill. még meg sem állt) már ugrálnak befelé az emberek, leszállni lehetetlenség, mert már mindenki száll felfelé.

Meg kell mondani, nem csak kéregetők és árusok szólítottak meg minket úton-útfélen Indiában, hanem egyszerű hétköznapi emberek is, akik csak kedvesek akartak lenni (ha mertek) és szerették volna kipróbálni angoltudásukat. Sok ilyen kis beszélgetést folytattunk, mert egyszerűen jó volt látni a szemükben, hogy boldoggá tettük őket ezzel a kis csevejjel.  Lehet, hülyén hangzik, de ez így van. Pedig mindig ugyanúgy zajlott: Honnan jöttünk? Mit dolgozunk? Hová megyünk Indiában? Tetszik-e India?

A vonatban is feltűnést keltettünk, nem értették,  hogy külföldiek miért ülnek a fapados osztályon? Kíváncsian, de mosolyogva néztek ránk. A kettőnk jegye nem egymás mellé szólt, de ők rögtön felajánlották, hogy cserélnek, hogy egymás mellé ülhessünk. Aztán pár perc múlva egy fiatal srác (egész modernül és jól öltözött) elkezdett beszélgetni velünk, amibe még egy apuka is betársult, aki felváltva fogta a karjában alvó kislányait … és több mint 3 órán keresztül faggattak minket, amiért mi hálásak voltunk, mert sokmindent megtudtunk. No, meg jobban is telt az idő…

Jitendar egy 27 éves fiatalember, aki elég modern felfogású volt. Elmondta, hogy a szülei már 5 feleséget ajánlottak neki, de neki szüksége van még egy kis szabad életre, és ezért elköltözött Agrába, és biztosítási ügynökként dolgozik. De  tudja, hogy pár év múlva az lesz a dolga, hogy elvegyen az 5 lányból egyet. Megtudtuk, hogy igenis, legtöbbjük a szülők által kiválasztott párjához megy hozzá, és esküvő szerelemből nem nagyon létezik. Ezért is szeretik nézni a Bollywood filmeket… mindenki jól érzi magát abban a meseszerű, szerelmes hangulatban. Jitendar szerint igenis van értelme az ilyen megszervezett házasságnak, mert akkor biztos, hogy az a két személy ugyanúgy ápolja majd a hagyományokat, meg a hitvallást mint a családjuk, és ez jó a gyerekeknek is. (Jitendar is hindu vallású) Azt olvastuk az egyik útikönyvben, hogy indiaiaknak jobb nem mondani, ha az ember ateista, vagy bevallani, hogy egy pár házasság nélkül kettesben utazik. Kipróbáltuk. Mondtuk Jitendarnak, hogy mi sem keresztények, sem másmilyen valláshoz tartozóak nem vagyunk. Erre nagyot nézett, de mondta, hogy nem is az számít, hogy milyen vallású az ember, hanem hogy tisztaszívű legyen. Aztán mondtuk neki, hogy mi nem vagyunk házasok. Nevetett, mondta, hogy ő tudja, hogy nyugaton ez normális dolog, de nagyon sok ember van – akár ott a vonaton is –  aki ezt nem értené meg. Suttogva hozzátette, hogy neki is van egy lány, akivel elmegy néha moziba. A legjobb az volt, amikor mondtuk, hogy mi nem vagyunk vegetáriánusok, ne erre az egész körülöttünk lévő sereg felnézett és nevetett, nagyon csodálkoztak. Végül Jitendar kérte, hogy hadd fényképezhessen le minket, és elkérte az email címünket. (Időközben már írt is, és mi válaszolunk neki.)

40 perces késéssel 21.45-kor érkeztünk meg Delhi Nizamuddin pályaudvarára, ahol már várt ránk a sofőrünk. A Hotel Ajantában megint megállapodtunk egy olcsó szoba árában inklusive, hogy eljönnek értünk. Útközben láttuk az India Gate-et, de már nem volt kivilágítva.

Letusoltunk, elpusztítottunk egy csomag chipset a minibárból és behúztuk a szundit.

Der Beitrag 3. nap – A Taj Mahal erschien zuerst auf Tripmunks.

Felöltöztünk, és mivel a reggeli a szállodában drága volt, elindultunk valami ehetőt keresni. Ami aztán szinte kilátástalannak bizonyult és megelégedtünk egy-egy francia pirítóssal méregdrága áron.

Aztán fogtunk egy tuk-tuk-ot és irány a nagy mecset, a Jama Masjid. A tuk-tuk-on volt taxaméter ami működött, így fellélegeztem, hogy végre nem kell cirkuszolni. Útközben észrevettem, hogy direkt nagy körrel megyünk oda, de mindegy volt. Amikor aztán megérkeztünk, a taxaméter 40-et mutatott. Amikor fizetni akartam, előszedett valami cetlit, amin egy kézzel írt táblázat volt és elkezdte mondani, hogy az nem érvényes amit a taxaméter mutat, nekünk 60-at kell fizetni. Fellázadtam, kitört a veszekedés, mire a Jama Masjid bejáratánál álló rendőr odalépett. Ebben a pillanatban a sofőr villámgyorsan kinullázta a kijelzőt. Addig-addig, amíg elegem lett és odaadtam neki egy 50-et és kiszálltunk.

A mecset bejárata előtt levettük a cipőnket és indultunk volna be, merthogy itt nem kell belépőt fizetni, csak ha fényképezni akar valaki, akkor kell 250 Rp-t fizetni. De egy ember (egyenruha vagy névkitűző nélkül), megállított minket és mondta, hogy akkor 250 Rp – De mi nem akarunk fényképezni!!! Nem érdekes, mondta, akkor is 250 Rp, mert biztos van nálunk fényképezőgép. De mi nem akarunk fényképezni!!! Mondta volna tovább, de ebben a pillanatban betelt a pohár és már vettük is vissza a cipőnket. Tulajdonképpen azért jöttünk ide, hogy megnézzük a mecsetet és mert a toronyból innen rá lehet látni a Vörös Erődre. De akkora volt a szmog, hogy még a mecset belső terén keresztül a másik kapuig sem láttunk el rendesen. Akkor az Erődig végképp nem fogunk.

Eldöntöttük, hogy visszamegyünk a szállodába, mert úgyis már csak 1 óránk van, mire indulni kell a reptérre.

Következő kihívás: keresni egy tuk-tuk-ot vissza a szálloda közeléhez (vagyis a Delhi pályaudvarig). Az első azt mondta 100 Rp (de hát már az előző 40-ért is hatalmas kerülővel hozott minket!), az 50-nél csóválta a fejét. Aztán jött egy következő tuk-tuk, az is mondta hogy 100 Rp, mire én hátat fordítottam és menni készültem, ő meg 60-at kiálltott utánam. Ok, mindegy gondoltuk, csak gyerünk innen, és beszálltunk. Ebben a pillanatban egy turbános-szakállas, szigorú szemű rendőr lépett oda hozzánk, és kérdezett engem, hogy hova akarunk menni és mennyit akart a tuk-tuk-os – aki időközben icipici lett az első ülésen. Én nem akartam semmi kellemetlenséget neki, így csak azt mondtam, hogy a pályaudvarhoz, de árat nem. Hangos vita tört ki kettőjük között, mire a rendőr odaszólt hozzánk, hogy az alig több mint 2 km, és nem fog a taxaméter 20-nál többet mutatni, és intett, hogy induljunk. Mikor kitett minket, tényleg 20-at mutatott. Én hülye, gondoltam – mivel tényleg a legrövidebb úton ment, –  30-at adok neki. Erre elkezdett kiabálni, hogy 50-et akar…. szóval nem éri meg jótékonykodni velük, mert még neki áll följebb. Kiszálltunk és mentünk utunkra.

Soha, de soha többet nem fogunk Delhibe jönni! Vagy ha jövünk is, akkor még aznap egy vonatra szállunk és elhagyjuk a várost.

Egy kívánságunk volt, minél gyorsabban a reptérre jutni. A prepaid taxi, amit a szálloda intézett 550 Rp. Fél óra volt az út, pár lámpánál kolduló gyerekek kopogtattak az autó ablakain. De aztán biztonságban voltunk… becsekkoltunk. A gépünk 13.30-kor indult volna, de kiderült, hogy 14.30-kor indulunk majd. Aztán már a fedélzeten ültünk, amikor bemondták, hogy két utas ugyan becsekkolt, de nem jelentek meg a gépen. Így újra ki kellett pakolni a gépből a csomagokat és azt a kettőt eltávolítani. Szóval majdnem 17 óra volt, mire elindultunk a szinte üres géppel.

Mellettünk egy indiai kutató orvos ült, aki először indult külföldi útra, Berlinbe egy tuberkolózis konferenciára. Beszélgettünk vele, amíg át nem ült egy szabad sorba. Kérdezte, hogy milyennek találtuk Indiát? Mondtuk, hogy tényleg olyannak, mint ahogy az India reklám mondja: Incredible, India! Vagyis: Hihetetlen, India! Egyik pillanatban csóváljuk a fejünket és azt mondjuk: Hihetetlen, ilyen nincs, ilyen nem létezik (a sok szemét, a hosszú várakozási idők, az alkudozások, a becsapások). De a másik pillanatban ott állunk egy építmény előtt, mint az Amber Palota vagy a Taj Mahal és felcsillanó szemmel ismételgetjük: Hihetetlen, ez egyszerűen gyönyörű!

Végül mondtuk neki, hogy mi Indiát eléggé zajosnak, hangosnak találtuk. Mire elmosolyodott, és azt válaszolta, hogy azt hallotta, Németországban 20 óra után már a mosógépet sem lehet bekapcsolni, és ezt ő el sem tudja képzelni

1 órás késéssel 19.30-kor hagytuk el Frankfurt repterét jéghideg szélben… és egy autó sem dudált ránk, amíg beraktuk a csomagjainkat és beszálltunk az úttesten várakozó autóba…

Biztos, hogy vissza szeretnénk menni Indiába, mert tényleg hihetetlen az az ország és mi még nem sokat láttunk belőle… de már tudjuk, hogy pár nap után tényleg szükség lesz egy nyaralásra is

Der Beitrag 4. nap – Delhi – a város amelyik nem hagyta, hogy megnézzük erschien zuerst auf Tripmunks.