Nepál nevének hallatán mindenkinek egy kép ugrik be: hóval fedett hegycsúcsok és színes lobogó imakendők – valahogy így:

…és ez volt az a kép, amit látni akartunk. Kirándulni akartunk a világ legmagasabb hegyvonulataiban, látni a világ legmagasabb hegycsúcsait. A világ tíz legmagasabb hegye közül hét Nepálban található: Lhoce, Makalu, Cs-Oju, Kancsendzönga, Dhaulagiri, Annapurna és Manaszlu – mind 8000 m fölöttiek és természetesen a legnagyobb is a Mount Everest ami 8850 m. Ezért döntöttünk úgy, hogy a következő úticélunk Nepál lesz, az Annapurna környékén akartunk túrázni.

Miután jobban el kezdtem foglalkozni az út szervezésével, akkor jöttem rá, hogy ez az ország még ennél is sokkal többet nyújt: egyedülálló templomokat, dzsungelt élettérrel a kihalással fenyegetett állatoknak, vízisportra alkalmas folyókat stb.

2 hét állt rendelkezésünkre ezt a gyönyörű szép országot megismerni (2010.10.23. – 11.7.) utána pedig tettünk egy kitérőt Indiába. lásd. az India fejezetet.

Nepálnak kb. 30 millió lakosa van és picivel nagyobb mint Görögország. A lakosság 80%-a  hindu, de ugyanúgy találhatók itt buddhisták is, főleg északon.

100 ezer lakosra jut 5 orvos, az átlagos életvárandóság 62 év és az analfabetizmus aránya 56,5%. (wikipedia)

A lakosság 82%-a él kevesebb, mint 2 dollárból naponta.

Nepál nagyon szegény ország  mint látjátok, de biztosan állíthatom, hogy ilyen kedvesen még egyik országban sem bántak velünk, turistákkal az emberek. Mióta a maoisták a parlamentben ülnek, már attól sem kell tartani, hogy azok elrabolják az embert, szóval tényleg egy biztonságos ország.

Az útitervünk a következő volt: Kathmanduba megérkezve itt kb. 2 napot akartunk tölteni a látnivalók megtekintésével és a további programunk tervezésével. Csak azt tudtuk, hogy szeretnénk a dzsungelba menni (Chitwan Nemzeti Park), szeretnénk raftingolni és feltétlenül az Annapurna környékén túrázni. Ilyen programra az interneten is lehet számtalan ajánlatot találni, kb. $600-$1000 körül. Ez nekünk túl drága és túl szervezett volt, így majd meglátjuk mi vár ott a helyszínen ránk.

Az árfolyam 1 Euro = 100 Rp (Rúpia) vagy 1 Dollár = 70 Rp.

Der Beitrag Nepál – A dzsungelből a Himalajába erschien zuerst auf Tripmunks.

Már Kathmandu repterén landolva visszarepültünk kicsit az időben. Ősrégi busszal vittek minket az egyetlen terminálba, ami inkább a miklósi vasútállomásra emlékeztetett Ennek ellenére minden gyorsan és gond nélkül zajlott. Megkaptuk a 15 napos vízumot 2 hétre  25 dollárért (mindenféle számítógépes segítség nélkül, csupán csapatmunkaként: az első ember szedte a pénzt, a következő ragasztotta a vízumot, a másik kiszámolta és beleírta a lejárat dátumát és az utolsó leellenőrizte az egészet – mind a négyen egy asztalnál ülve).

Mivel az ilyen érkezési káoszokat és a csaló reptéri taxisokat már jól ismerjük, így az első szállásunkat már itthonról lefoglaltuk. Az Annapurna Guest House-t választottam, akik megígérték, hogy elénk jönnek a reptérre. Vártak is ránk és már indultunk is be Kathmandu belvárosába, amit Thamel-nek hívnak. Meleg volt, mindenhol szemét, idegen szagok uralkodtak (főképp szmog) és a szüntelen dudálás sem szakadt meg. Így fáradtan először megrettentünk az első benyomásoktól.

Kedvesen fogadtak minket és a szobánkba érve fel is lélegeztünk. (http://www.annapurnaguesthouse.com/ – tudjuk ajánlani, tényleg olyan régi bútorok vannak mint a képeken, de ez Nepálban normális. Lényeg, hogy tiszta, és nem is olyan hangos,  mint a Thamel közepén.)

Felfrissítettük magunkat és délben új erővel indultunk neki Kathmandunak. Célunk ugye az volt, hogy megszervezzük a további utunkat. Először a szálláson, majd rafting irodákban és 1-2 utazás szervező irodában kérdezgettünk. A Thamel csak ilyen irodákból és ruhásboltokból áll, szóval van elég választék. 16 órára sikerült mindent elintézni. A Himalayan Trailfinder (http://www.trekkingtrails.com/index.php) az ACME és a Red Planet Hostelek mellett egy kis zsákutcában tudták a legjobb tippeket és a legolcsóbb ajánlatot adni. Így foglaltunk 60 dollárért 2 napos rafting túrát a Trisuli folyón, aztán 3 nap (2 éj) a Chitwan Nemzeti Parkban 80 dollárért, egy repülöjegyet Pokharából Jomsomba (80 dollár) és egy éjszaka szállás Pokharában (15 dollár) az annyit tett, mint 170 Euro fejenként. (Végig teljes ellátás és utazási költség benne foglaltatott). Úgy döntöttünk nem veszünk részt szervezett hegyi túrán, nem fogadunk sem vezetőt sem hordárt, hanem magunk vágunk neki egy hétre a hegyeknek, hisz egy elég „könnyű“ szakaszt választottunk ki célként. Egyébként fejenként napi 30 dollárt kell számolni guide-dal (nepáli hegyi vezető), amiben benne van a szállás és az ellátás is.

Na majd meglátjuk… minden esetre a gyomrunk már majd kilyukadt az éhségtől, így kerestünk valami éttermet. A gond csak az volt, hogy a Thamel ugye teli van turistákkal, így szinte csak nyugatias bárok és éttermek vannak. Majd fél óránkba telt mire találtunk egy kis nepáli éttermet.

1. számú szabály: ha nem akarsz Nepálban ill. Indiában semmilyen gyomorproblémát, ne egyél húst.

Így aztán elkezdődött 3 hetes vegetáriánus életünk és zöldséglevest, zöldséges sült rizst meg egy thalit rendeltünk.

Ne felejtsük el, a hinduk többsége vegetáriánus, tehát a népesség nagy része eleve nem eszik húst. Hűtőszekrény az luxusnak számit és azt a kevés húst amit árulnak, azt is a melegen lepik az utcán a legyek. Természetesen sok szálláson – főként szállodában –  van hűtő és friss hús, vagy a hegyi szállásokon frissen vágják le a tyúkot. Szóval döntse el mindenki maga, hogy hol, milyen és mennyi húst akar enni.

De senki ne aggódjon, az étlapon mindig van bőven választék vegetáriánus ételekből, soha sem kell ugyanazt enni napokig.

Vacsora után még kicsit nézelődtünk és vásárolgattunk a Thamelban. Nagyon sok bolt van, ami túrázóknak kínál felszerelést – a hálózsáktól a kulacson át a túrabakancsig minden van. Természetesen minden hamisított, de elég itt megvenni, nem kell sok mindent drága pénzért Európaban megvenni. Mi vettünk 1 pár vándorbotot – majd elfelezzük és 1-1 pár kiránduló szandált. (Aki ismer tudja, hogy ez sehogy se passzol a ruhatáramba, de a melegben nagyobb távolságokra ennél kényelmesebb lábravaló nincsen.  S mivel mi nem buszos turisták vagyunk, akiket a látnivaló előtt tesznek le és az utcán heverő bokáig érő szemétben nem akartam mezítlábas szandálban tipegni – ami Indiában aztán inkább lábszárközépig érő volt,  így még arra is vetemedtem, hogy zoknit vettem fel hozzá. Ezt most azért mesélem, mert 3 hét alatt csak 3 magyar turistával találkoztunk, mégpedig Indiában a Taj Mahal-nál, akik nem tudván, hogy értem mit beszélnek, kb. 3 percet áldoztak drága idejükből arra, hogy szétröhögjék magukat a zoknis-szandálos-túlélő szerkómon.)

Este 8-kor hulla fáradtan estünk az ágyba.

Der Beitrag 1. nap – Namasté Kathmandu erschien zuerst auf Tripmunks.

6.30 – Lehetetlen volt tovább aludni a kintről jövő zaj miatt. A szálloda mellett volt a fürdőhely, jöttek – mentek az emberek.

7.15 – Reggeli után nekivágtunk Kathmandu utcáinak labirintusának

7.30 – Útban föl a Majmok Templomához, amit hivatalosan Swayambhunath-nak hívnak. Ez a buddhista sztupa (hinduista tornyokkal díszítve) nyugatra egy domb tetején fekszik. A belvárosból kb. fél óra gyalog.

7.40 – Először szólít meg minket egy fiatal nepáli; suttogva csak épp ahogy elszalad mellettünk, hogy akarunk-e marihuánát venni.

7.50 – A várost átszelő folyó hídján megyünk át – ez a meder látszólag a szeméttároló.

7.55 – Egy kis templomot nézünk meg útközben.

8.30 – Megérkezünk a keleti kapuhoz, sok a virágfüzérárus. Elindulunk fölfelé a lépcsőkön.

8.35 – Meglátok egy majmot … Oh de édes, ketten is vannak!…

8.40 – ITT TÖBB SZÁZ MAJOM VAN!!!!!!!!!!!!!!!!

9.00 – Kifizetjük a 200 Rp/fős belépőt. Sokan vannak, mindenki hozta magával az áldozni valót (rizst, virágokat, tyúkot stb.).

9.45 – Indulunk vissza a városközpont felé a Durbar Square-re (Palota tér).

10.15 – Sokan vannak a téren, sok kis templomépület. Felmászunk az egyik tetejére és onnan nézzük kicsit a forgatagot.

10.25 – Leszólít minket egy egyenruhás, hogy kifizettük-e a belépőt? Hee, egy köztéren vagyunk, nem volt bejárat?????? Egy kis fabódéra mutat, és addig követ minket, amíg ki nem fizetjük a 300 Rp/főt. (Hát igen, világörökség a Durbar Square.)

10.35 – Jant leszarta egy galamb az ezer közül…

10.40 – Mászkálunk a téren, megnézzük az épületeket.  Az emberek áldozati adományait egy kecske mind feleszi…

11.00 – Elhagyjuk a teret nyugati irányba, ugyanis a turista hivatalba indulunk.

11.10 – Mi ez a tömeg itt körülöttünk? És ez a sok árus? Ááhh, belecsöppentünk egy turistacsoport közepébe, akiket egy még nagyobb csoport utcai árusok hada kísér. Úr ég, tünés innen!

11.30 – Megérkezünk a Turism Office-hoz. Itt kell megcsináltatnunk a túrázó igazolványt és a belépési engedélyt az Annapurna Nemzeti Parkba. Kiderül, összesen 4 fénykép kell. Nálunk csak 2 van. Gyerünk fényképet csináltatni.

11.45 – Szerencsére 400m-rel arrébb van egy kis fényképész, aki egy egyszerű kis fényképezőgéppel lefényképez minket és Photo Shopban 4-szer egymás mellé másolja a képet majd  kinyomtatja nekünk. (4 db/300 Rp)

12.10 – Elkezdjük kitölteni a túraigazolvány engedély kérelmi űrlapját.

12.20 – Kifizetjük érte az 1420 Rp/fő és megkapjuk az igazolványt, amit magunk kell ugyanazokkal az adatokkal még egyszer kitöltenünk, amit már az űrlapra beírtunk.

12.30 – Megkapjuk rá a pecsétet. Kész a TICM-Permit. Két ajtóval arrébb megérdeklődjük, hol kell az Annapurna belépési díjért fizetni?Kapunk megint 2 űrlapot (az előtérben kb. 20 másik nyugati turista ül, mindenki töltöget, vagy csak vár).

12.40 – Kitöltöttük az űrlapokat, pontosan beleírtuk milyen túraútvonalat tervezünk, mikor hol leszünk, kiket lehet itthon értesíteni, ha valami bajunk történik.

12.45 – Le akarjuk adni az űrlapokat és kifizetni a pénzt – várnunk kell kicsit, pont eszik  a 3 ügyintéző közül pont az, amelyik a pénzt veszi át.

12.50 – Befejezte az ebédet, befizetjük a pénzt (2000 Rp/fő). Megkérnek, üljünk le.

13.10 – Az egyik ügyintéző kijön és pár kész engedélyt kioszt – a miénk még nincs kész. Ez kb. még 3-4-szer így megy. Megesszük a reggel vett banános sütinket.

14.00 – Végre kezünkben tartjuk az Annapurna engedélyünket. Az utcán fogunk egy taxit, és 350Rp-ra lealkudva kivitetjük magunkat Bodhanath-ba.

14.30 – Ott állunk az óriási sztúpa (ereklyéknek épített buddhista templom) előtt és a szánk tátva marad. Gyönyörű. És a tér – egy csendes kis sziget, ahol nyugalom van. Ide nem hallatszódik be az állandó dudálás.

14.45 – Körbejárjuk és beülünk egy tetőteraszi kávézóba inni egy üdítőt. Innen gyönyörködünk a látványban és élvezzük a nyugalmat.

15.30 – A taxisofőrünk belement az ajánlatunkba, hogy vár ránk és elvisz minket utána Pashupatinath-ba.

15.40 – Ismer egy rövidebb utat – ami szerintünk útnak nem nevezhető, és örülünk, hogy az üdítő bennünk maradt, amikor megérkezünk Nepál legfontosabb hindu templomához és temetkezési (elégetési) helyéhez.

15.45 – Kifizetjük a 500 Rp/fős belépőt. Pont vége egy elégetésnek, és a hamut söprik bele a folyóba. Pár méterrel arrébb gyerekek lubickolnak a vízben…

15.50 – A templomban (ahová nem hinduk nem léphetnek be) épp zajlott  egy temetést előkészítő ceremónia. Mi elindultunk fölfelé a templomokhoz. Útközben sok majommal és szádhuval találkoztunk, utóbbiak abban reménykednek, hogy lefényképezik őket és azért pénzt kérhetnek. (itt találtam róluk egy nagyon jó leírást: http://hotashtanga.blogspot.com/2009/11/szadhuk-vagyis-naga-babak-ismet.html)

16.15 – A temetési ceremónia időközben a folyópartra költözött, ahol elkezdték megrakni a máglyát. (Sok szegény ember meg a vízben keresgélt értékesebb maradványok után.) Az égetést nem várjuk meg, én sem szeretném, ha turisták filmeznék szeretteim temetését.

17.00 -Visszavitetjük magunkat Thamelbe, 6-kor úgyis lemegy a nap és hirtelen hűvös lesz.

17.20 – Kifizetjük a szállásunkat és elindulunk mászkálni.

17.30 – Rábukkanunk egy szép és olcsó helyre, ahol 1 órán keresztül masszíroztattuk magunkat (Ayurvedic Massage) 1100Rp/fő-ért. Isteni volt! (http://www.kathmanduspa.net)

18.40 – Megvacsizunk a már tesztelt nepáli étteremben.

19.30 – Good Night!

Der Beitrag 2. nap – Kultúrsokk Kathmanduban erschien zuerst auf Tripmunks.

Több busz is várakozott, minket beültettek az egyikbe és már indultunk is. Azt mondták, hogy kb. 3 óra az út a rafting túra kiindulási pontjáig. Mikor Kathmandu határában megálltunk és onnan kezdve már csak pár métert haladtunk negyed óránként, tudtuk,  hogy ez tovább fog tartani.

Nagyon nagy dugó volt. Ez egy szerpentines hegyi út volt, és több felfelé haladó teherautó tönkrement és mivel nagyon szűk út volt, nehezen lehetett őket megelőzni. Mindez állandó fullasztó porfelhőben  – a buszban több ablak is nyitva volt.

Végül is 13 óra elmúlt,  mire egyszer csak megállt a busz, és mondták, hogy szálljunk ki. Pár srác várt ránk és néhány turista álldogált már ott. A hátizsákjaink le lettek dobva az út szélére (ne felejtsük el,  ugyan a fővárost már elhagytuk, de itt is volt még bőven szemét, hisz ha kukák nem léteznek, akkor hová dobják azokat). Mi csak a pénzünket, igazolványainkat és kis fényképezőgépet vihettünk magunkkal, a nagyobb hátizsákjainkat majd hozzák kocsival utánunk. Lementünk a folyópartra. A legnagyobb félelmem szertefoszlott, a folyó és a közvetlen partja tiszta volt, nem úszott sehol sem szemét. (A Trisuli nem Kathmanduból jön.) Beöltöztünk mellénybe meg sisakba és végighallgattuk a bevezetést, megtanultuk a vezetőnk parancsszavait (előre, hátra, gyorsabban, stb.) De már indulni is kellett, mert ugye késésben voltunk és az ebéd várt ránk 1 óra evezés után.

Nagy móka volt a rafting!  A folyónak ez a szakasza egész nyugis volt, de a gyorsabb részeknél azért rendesen vizesek lettünk tetőtől-talpig. De a legjobb az egészben az volt, hogy így teljes bepillantást nyerhettünk a gyönyörű tájba: minden zöld – rizsföldek, erdők és mindenhol különféle pillangók röpködnek. A falusi emberek függőhidakon járnak át a folyón és mindig integetnek nekünk.

Az ebéd egy kis parti étteremben volt, de fél óra múlva már indultunk is tovább, mert lehetett érezni, hogyha eltűnik a nap a hegyek mögött, akkor hűvös lesz a vizes ruhákban.

Meg egy órát eveztünk, mire a napi szakasz végéhez értünk. Az út szélén kellett ruhát váltanunk, mert vizesben már túl hideg volt, a nap lement. Az árban ugye a transzport is benne volt. Ez mint kiderült,  nem jelent mást, minthogy a srácok kiállnak az útra és megpróbálnak egy buszt leinteni, amin van hely. A többi turista 1 napos túrát vett, így vissza kellett jutniuk Kathmanduba vagy tovább Pokharába. Nekünk a táborba kellett eljutni. A srácoknak a csónakokat össze kellett pakolni, így nekünk egy teherautót intettek le. A Nepálban közlekedő teherautók Indiából származnak, mind ki van szépen díszítve.

Kb. 10 km után le is tettek minket a táborhelynél. Már várt ott pár turista, akikkel majd a második napot evezzük végig, és teát ittak az út melletti „kunyhó“ előtt, ami annak a családnak volt a lakóhelye aki ránk főzött. Rizst, sültkrumplit, lencselevest és currys zöldséget kaptunk. Mint kiderült, több rafting szolgáltatónak volt ez a közös telephelye.

A túravezető srácok mind velünk táboroztak a parton. Először 1000 Rp-t akartak egy tábortűzért, mire kinevettük őket. Végül fejenként 100 Rp-ban állapodtunk meg. Hát igen, ebből finanszírozzák az esti ivászatukat és drogjukat – nem volt semmi, ahogy kiütötték magukat este.

A tábortűzhöz hordtak össze nekünk fát (a parton természetesen minden fa nedves volt valamennyire). Csináltak egy máglyaszerűséget, de úgy, hogy a tetején gyújtották meg a sok aprófát, alul üres volt a rakás. Hogy biztos sikere legyen a meggyújtásnak, még pár műanyag kolásüveget is dobtak a tetejére. Mi mondtuk nekik, hogy a műanyag nem jó és eltávolítottuk azokat. Megmondtuk, hogy a tüzet alulról és nem a tetején kell meggyújtani. Elkezdtük a saját máglyánkat építeni, ausztrál-amerikai-kanadai-india-német-magyar közös cserkész ismeretekkel. Nehéz volt a nedves fával, de alakult, amikor is megjelentek egy kanna gázolajjal és hiába kiabáltunk mindnyájan, hogy rá ne öntsék, már annyira részegek voltak, hogy nem törödve vele ráöntötték a saját tűzrakásukra és meggyújtották …. és mi itt Európában odavagyunk a környezetszennyezéstől… hát mostmár el kéne kezdeni inkább ezekben az országokban is felvilágosítani a népet és elkezdeni tenni valamit ellene.

Szép csillagos éjszaka volt, még hullócsillagokat is láttunk – de a ruháink olyan büdösek lettek, hogy még mosás után is bűzlöttek.

A sátorban volt polyfom, mi vittünk hálózsákot (amit adtak volna, az már rettentően dohos volt) és azért egész jót aludtunk éjszaka.

Der Beitrag 3. nap – Rafting kezdőknek erschien zuerst auf Tripmunks.

Kb. 1,5 óra után értünk a Pokhara felöl jövő folyó és a miénk torkolatához. Az első métereken csendes volt, de aztán erős sodrásba kerültünk. Egyik nagyobb „hullám“ jött a másik után, egyszer csak láttam, hogy a következő után nagyot fogunk majd zuhanni a csónakkal előre, így jobban kapaszkodtam a lábammal. A másik pillanatban már a csónak orrában találtam magam, égnek álló lábakkal. Levegő után kapkodtam, mert a csónak alul körben ugye mindenhol nyitott volt és én az így keletkezett egyik tócsában feküdtem arccal. Még jött pár erősebb hullám és én tudtam, hogy minden egyes eséskor újra megtelik a tócsa és akkor megint nem kapok levegőt, de egyszerűen nem tudtam felkapaszkodni. Mire végül elcsendesedett az egész és sikerült feltápászkodnom (totális szégyenben…). Ugyanakkor, abban a pillanatban mindenki feleszmélt a csónakban, és kiáltozás tört ki, 2 ember hiányzott!!  Hátrafelé néztünk és láttuk a két pirosló sisakot a vízben sodródva a szorosnál. Az egyik lány már majdnem mellettünk volt, nyújtottam neki az evezőmet, aztán a mellényénél fogva kezdtem befelé ráncigálni, de nehéz volt, mire végül a barátja húzta ki. Aztán a vezetőnk parancsára – aki egyre idegesebb és hangosabb lett – „Forward!!!“ eveztünk veszetten, hogy elérjük a másik lányt. De besodródtunk egy kis öbölbe és onnan csak fájó karok árán sikerült percek múlva kikerülnünk. Addigra szegény csaj már jó messzire sodródott, de végül is kihúztuk és ugyan mosollyal a száján, de percekig csak remegett egész testében – amit meg tudok érteni. Csak egy gond volt: egy evező odaveszett. 5 perc múlva már mindannyian nevettünk és próbáltuk kielemezni az esetet. Mire a vezető csak mondta, hogy mivel jó csapat voltunk, egy kicsit élvezetesebbé akarta tenni a dolgot, és valószínű rossz pontot választott a sodráson való átkeléshez… még soha nem vesztett el embert, – kicsit ő is meg volt szeppenve. Fényképeket csináltunk és ebben a pillanatban felkiáltott Jan: the paddle! és tényleg, ugyan picit meggörbülve, de kimentettük az elveszett evezőt. Így a vezető lelki nyugalma is teljes volt, mert azért ő volt felelős.

Kb. fél óra és sok gyönyörű szép pillangó kíséretében megérkeztünk végcélunkhoz, egy útszéli kis kunyhóhoz, ahol kajával vártak minket. Lemosakodtunk az utcai csapnál és melegedtünk a napon.

Következő úticél: Chitwan Nemzeti Park. A transzfer ugye benne volt a kifizetett csomagban. Azonban mint már említettem, itt a transzfer az ilyen hátizsákosoknak szervezett túráknál abból áll, hogy kiállunk az útra és fogunk egy buszt/teherautót, szóval valami járművet. A vezetőnk így is tett, de miután már fél órát állt az út szélén és kb. a 20. busz ment tovább azzal, hogy teli vannak, kezdett a helyzet kilátástalanná válni, 7 személynek helyet találni. És itt tudtuk meg, hogy miért is: It’s festival time! Aha!  Mindenki utazik a családjához, minden közlekedési eszköz dugig van, ezért is volt a főút (ill. egyetlen út) Kathmanduba az előző nap úgy teli, hogy dugó keletkezett a leállt teherautók miatt. És ettől kezdve tudtuk, hogy mindig minden, ami nem terv szerint sül el, az a fesztivál miatt van (majd később leírom milyen ünnepről is van szó).

Szóval azt mondta a srác, hogy  készüljünk föl rá, hogy egy busz tetején kell utaznunk. Ezt sokan csinálják Nepálban. Sajnos nem sikerült képet készítenem róla, de a legtutibb az, amikor szerencsétlen kecskéket rakják fel a tetőre és azok egyensúlyoznak egész úton a tetőn. Ez a tetős dolog tulajdonképpen még vicces is lett volna, de itt olyan mérhetetlen por van mindenhol, meg a nap is égetett, több mint 30 fok volt, hogy ezt kínzás lett volna végigcsinálni. De már meg is állította a következő buszt, teli emberekkel és zsákokkal. A két fiúnak kellett volna felmászni, azonban láttuk, hogy van azért állóhely még, így mondtuk,  megpróbáljuk benn. A bennülők csodálkozó, de mosolygó arccal követték, míg a cuccainkat felkötötték a tetőre, mi meg megpróbáltunk elhelyezkedni a beltérben. Kiderült, hogy még volt 2 hely. Ide a 2 fiút ültettük le, mert mindketten 185 cm magasságúak, de mint a legtöbb ázsiai busz, ez is csak kb. 170 cm-re méretezve. Szóval így buszoztunk 1 órát; én fél lábbal egy zsákon, másikkal a földön, de behajtott fejjel mert nekem is alacsony volt. Azonban a  kilátás gyönyörű volt a folyóvölgyre és sok vízesés mellett haladtunk el. Az útviszonyok katasztrofálisak – sokszor egy szakadék pereménél már csak egy autó fér el és akkora kátyúk vannak, hogy még lépésben is félő,  hogy tengelytörést szenvedünk. Kb. 1 óra múlva már mindegyikőnk ült, mert sok ember szállt le, vagy mert voltak nepáli férfiak akik átadták a helyüket!!!!

2 óra elteltével elérkeztünk abba a városba, ahol a busz-hostess (ez itt is úgy működött mint Kínában, hogy a buszsofőr mellett volt egy másik pasi, aki a  pénzt szedte be, meg az utasokat szórakoztatta) mondta, hogy Chitwan, és szálljunk ki. Ez még nem Sauhara volt (a falu, ahol a sok szállás a nemzeti park látogatói számára áll), de itt vártak ránk tényleg Jeep-pel a különbözö szállók alkalmazottjai (mert a csapatból mindenki másik szállóba vette meg a „Chitwan-csomagját“).

Mi a Tiger Camp-ben foglaltunk, és két srác jött elénk. Kedvesen üdvözöltek és már indultunk is. Kb. 20 perc volt az út a szállóig, végig falvakon és rizsföldeken át. A rizsföldeken mindenhol folyt az aratás. Vagy épp száradni terítették le a rizskalászokat, vagy már a teheneket járatták rajta, hogy kiessenek a száraz magok, vagy éppen egy kalászt megfogtak és egy kiterített ponyvára verték kézi erővel ki a magokat.

Alig hogy megérkeztünk, jött elénk egy komoly,  30 év körüli nepáli férfi (hatalmas, gyönyörű fekete szempillákkal és párduc mozgással), üdvözölt minket és kérdezte, hogy kaptunk-e ebédet? Mondtuk igen. Megkért minket, hogy ha letettük a cuccainkat jöjjünk le rögtön vissza, mert indulunk az Elephant Breeding Centerbe (Elefánt Tenyésztési Centrum) megnézni a bébi elefántokat. Én úgy rohantam vissza, mint a pinty, majd kiugorva a bőrömből

Egy teherautó rakterében vittek minket egy folyópartig. Gyönyörű volt! A nap már lemenőben volt és megvilágította a távoli hófödte hegycsúcsokat. Itt láttuk elöször: Annapurna – már csak pár nap, és ott leszünk!

De először ezt a csodát élveztük itt – sok vízibivaly, csend, minden gyönyörű zöld és mi vékony csónakokban a padlón ülve kelünk át a folyón – ezek a helyi csónakok nagyon érzékenyek voltak – egy apró mozdulat és oldalra billenünk.

Első pillanatban elszomorodtam, ahogy láttam, hogy az elefántok vastag láncon ki vannak kötve. De magam is rájöttem, hogy nem kis ölebekről van szó. Elmondták, hogy egész napi programjuk van, sok időt kinn töltenek a dzsungelben,  meg a folyóparton. Úgy megsimogattam volna a két kis (2 évesek) ikerelefántot… Állítólag egyedülállóak; csak egyszer történt meg, hogy ikrek születtek, de akkor meg is halt az anyuka.

Este sétálgattunk még, tetszett a szállásuk, hogy nem a faluban, hanem a legvégén, közvetlenül a folyóparton volt. Voltak szúnyogok (én nagyon féltem, mert olvastam, hogy az utóbbi időben itt sok Dengue-láz eset volt. Szedtünk Vitamin B1-et, amitől állítólag bűzlünk a szúnyogok számára – de vagy túl rövid volt az  a 1,5 hetes szedés, vagy ezek a szúnyogok nem riadnak el ilyesmitől, mert mégis megcsíptek.)

Ja, este itt is volt áramszünet, úgy mint első este Kathmanduban. Ez Nepálban teljesen mindennapos, hogy egyszerűen pár órára nincsen áram – a szállodásoknak van áramfejlesztőjük,  a többiek meg gyertyánál ülnek… érdekes a bevásárlás itt vidéken a boltokban gyertyafénynél.

Der Beitrag 4. nap – Rafting haladóknak erschien zuerst auf Tripmunks.

Pár perccel 6 előtt keltünk, mert a napfelkeltét nem akartuk elmulasztani. Leírhatatlan látvány várt minket a szálloda kertjében – a folyóból felszálló párában felbukkannak a dzsungelból visszatérő elefántok, hátukon a napi fűadagjuk, és átkelnek a felkelő nap narancssárga fényénél a folyón. Finom fekete teát ittunk gyömbérrel és élveztük a látványt.

Itt a videó: Sunrise in Chitwan

9 körül beszálltunk a már előző nap kipróbált instabil csónakba, hogy elinduljunk a kanu túrára a folyón.

A kényelmetlen üléstől eltekintve gyönyörű volt a nyugodt vízen halkan előre suhanni, végig a háttérben az Annapurna havas csúcsai csillogtak a napfényben,  a csónak orrában meg a „generális“ (ranger) suttogta halkan mindig mit látunk  körös körül szinte közvetlenül mellettünk:

napozó krokodilokat (itt két fajta krokodil él: a csőrös az nem húsevő, a másikkal inkább ne úszkáljunk, azt ajánlotta a generális :-))

nagyon sokféle madarat, még pávát is egy fa tetején és jégmadarat.

Kb. 40 perc múlva kiszálltunk egy helyen, két csoportra osztódtunk és kaptunk egy biztonsági oktatást a dzsungeltúránkhoz, ha találkoznánk egy tigrissel, egy szabadon élő elefánttal vagy egy orrszarvúval. Szóval halknak kell lenni és semmi esetre sem szabad elszaladni. OK.

Mi nem a generálissal, hanem Usaval mentünk (a szállodánkból ismert vezetővel – nagyon szerettük őt, látszott, hogy nagyon imádja a természetet, olyan tipikus szégyenlős, de kedves nepáli férfi – aki a hegyekben élő szegény családját ebből a munkából látja el.)

A dzsungelnek ez a része nem tűnt félelmetesnek, egyszerű erdő nagy fákkal. A szélén nagy fű nőt, majd két méteres. Oda dobált Usa fákat, meg fülelt, hogy akad-e orrszarvúra. De sajnos nem. Mentünk tovább, ő tovább fülelt, egyszer csak megállt és nagyon erősen nézett fölfelé. Kérdeztem mi van. Mondta, hogy langur-ok vannak a környéken. Kérdeztem, ezt honnan tudja. Mondta, hogy érzi a szagukat. (Ez annyira giccsesen hangzik egy kivülállónak, de ennek a srácnak a szájából hallva, tudtuk, hogy tényleg igazat mond.) Azt is elmagyarázta, hogy Nepálban két fajta majom él: langur (fekete arc – világos test) meg azok a majmok akiket már Kathmanduban a templomokban is láttunk. Hirtelen fölfelé mutat és tényleg látunk párat fönt ugrálni magasan.

Miután kicsodálkoztunk magunkat, elindultunk a füves rész felé. Ebben az évszakban a legmagasabb a fű, akár 2 méter. Ezért kevesebb az esélye, hogy látunk valamilyen állatot, ami itt az apró tavakban, patakokban iszik a fű között. Felmentünk egy kilátóba. (3 japán nő várakozott már ott – egyfolytában a zizegő reklámszatyraikban kotorászva – engem meg az idegbaj kerülgetett ilyenek láttán – reklámszatyorral a dzsungelbe állatmegfigyelésre!!!)

Egyszer csak a saját hangomat hallottam amint felkiálltok „There is a rhino!“. És tényleg, egy orrszarvú közeledett felénk (a japán nők elkezdtek ismét reklámszatyraikban kotorászni, mire mérgesen rájuk förmedtem, hogy csend legyen). A fű tényleg nagyon magas volt, csak a hátát láttuk és sajnos tényleg irányt változtatott. Elkezdtünk utána szaladni, de mire odaértünk arra a helyre, már sajnos elment.

Még egy jó órát jártuk a dzsungelt, de sajnos nem láttunk más állatot. Vannak, akik még ennyit sem látnak mint mi, szóval én boldog voltam. A legfurcsább érzés az a szakasz volt, amikor egy 2 m magas füves-nádas részen keresztül keltünk át, egy nagyon szűk ösvényen. Valamelyik Dzsungelkönyves filmben van egy rész, ahol a tigris az ilyen fű közül kikukkant – és Usa mondta, hogy a tigrisek azok 1 napi járóföldre innen élnek, de ő már látott párszor errefelé tévedt tigriseket. Egy pillanatra azért összeszorult a gyomrom…

De szerencsésen visszaértünk a szállónkkal szembe és már csak át kellett evezni a másik partra – pont időben, mert a déli napsütésben és a párában kezdett a dzsungellevegő fullasztó lenni. Gombaleves gyömbérrel és isteni vegetáriánus hamburger várt ránk salátával.

Nem sok időnk volt pihengetni, ebéd után beszálltunk a teherautóba és indultunk a következő dzsungel túránkra: ezúttal elefántháton. A településen sok állami (de van privát is) munkás-elefántot tartanak. Ezeknek  egyik dolga ugye az, hogy a turistákat elvigye egy 1-1,5 órás kirándulásra a dzsungelbe. Egy négyszög alakú fa keretbe 4 ember tud felszállni, mégpedig úgy, hogy a lábunk között volt a fakeret. Ebből adódóan már előre tudtuk, hogy nem lesz olyan egyszerű móka.

Hatalmas fák között bandukoltunk az elefántunk hátán, míg a vezetőnk egy félig szétmarcangolt szarvasra mutatott és mondta: Tiger attack! Vagyis, hogy egy tigris ette meg félig a szarvast. Kicsit később egy tónál kisebb szarvasokat tudunk közvetlen közelről figyelni, kicsit arrébb megint másik csapatot. Végül vaddisznóanyukát a kismalacokkal.

Érdekes volt egy ilyen hatalmas dzsungelban barangolni és közelről állatokat nézni, de azért csalódás is volt bennünk, mert orrszarvút nem láttunk. De örültünk is, hogy vége lett, mert nagyon kényelmetlen volt…

A délutánt vacsoráig a parton ülve, napozva és egy isteni banános palacsinta elfogyasztásával töltöttük.

Vacsorára csirkecomb volt, amit Jan itt meg is evett. Én, mivel a csirkecomb nem a kedvenc kajáim közé tartozik, inkább egy zöldséges pizza mellett döntöttem.

Aztán elmentünk a helyi kulturházba, ahol a helybéliek népi táncokat adtak elö. Mégha fáradtak is voltunk, kihagyhatatlan élmény volt.

Este ismét teljes megvilágításnál bújtunk ágyba… biztos ami biztos.

Der Beitrag 5. nap – Welcome to the jungle! erschien zuerst auf Tripmunks.

A magasabb fűben a sok pókhálót a vízcseppek tették láthatóvá, ahogy pedig rájuk sütött a nap, csillogtak. Sok madár keringett körülöttünk, vagy szállt le a vízpart környékén. Ilyenkor Usa elővette a könyvét és a sok száz oldalból fellapozta a látott madarat. Mindeközben elefántok jelentek meg a ködből és siettek el mellettünk fűvel megrakodva a táboruk felé.

A 1,5 órás séta után jót reggeliztünk, összepakoltunk, és 9 órakor már vittek is minket a turistabusz parkolóba, ahol még az ülésünkhöz is kísértek minket. A Tiger Camp-el nagyon meg voltunk elégedve, ilyen kedves személyzettel (csak fiúk) még soha sem találkoztunk. Egy pillanatig sem éreztük azt, hogy csak azért kedvesek, mert pénzt akartak. Ezért aztán kaptak is borravalót.

Hát a szépen kidíszített és kifestett turistabusz kényelmetlenebb volt mint a közbusz, amivel Chitwanba mentünk. Már 1 óra után alig éreztük a hátsó felünket. Ráadásul egy drága helyen álltunk meg ebédelni, ahol 350 Rp-t fizettünk egy ebédért, mert kétszer kérdeztük meg mennyibe kerül és mindkétszer mind a ketten 150-t értettünk. (Tényleg nagyon szörnyű, ahogy a számokat angolul kiejtik. A legrosszabb mindig a 20 és a 30 – egyszerűen nem megkülönböztethető.)

A táj gyönyörű volt, sok rizsföld és egyre több hegycsúcs, ahogy egyre fentebb és fentebb haladtunk a hegyekben.

Aztán a 4 órás út utolsó 1 órájában a zötykölődés úgy felzargatta a drága kaját a gyomrunkban, hogy áldás volt megérkezni Pokhara buszállomására. Ahol aztán a szokásos őrület kezdődött: 100 szállásközvetítő és 50 taxis ugrik rá egyszerre az emberre, dollárjelekkel a szemükben … boldog voltam, hogy foglaltunk szállást. De mikor  elutasítottuk őket, és nem hagytuk becsapni magunkat, hogy a mi szállásunk nem is jó helyen van, hanem a város másik végén stb. sőt közöltük, hogy taxi sem kell, hanem gyalog fogjuk megtenni a kb. 600 m-t, erre nagyon bemérgesedtek és szidtak minket. Ezt nem szívesen írom le, mert ez Nepálra nem annyira jellemző, Nepálban soha nem rontottak ránk árusok mint más országokban. Ezek itt már nagyon benne voltak az üzletben, már nagyon megízlelték a pénz ízét.

Amikor megérkeztünk a foglalt szállásra, kiderült, hogy tele van. Először mérges lettem és féltem, hogy valami másodrendűt kapunk, de 3 házzal arrébb kísértek minket a New Annapurna Guest House-ba, és fellélegeztem, mert egy nagyon szép, tiszta, rendes, csendes házban kötöttünk ki. Az erkélyről szép látvány tárult elénk a hegycsúcsokra. A kertben lehetett üldögélni,és melegvíz is volt. (Ezt alá kell húzni, sok helyen nincsen).

De egyébként a félelmem természetesen hülyeség volt, mert Pokhara ebből él, egyik vendégház követi a másikat. Esetleg azt lehet hátránynak mondani, hogy a Lake Side (tehát a tó melletti főutca, vagyok Pokhara belvárosa) elején található. Már itt is voltak üzletek, éttermek, utazási irodák, internetcafék, de azért egy jó km-t kellett a központi részig sétálni. Mondjuk ez nekünk inkább előny volt, mert nekünk a központi rész az már túl zajos volt.

Egyébként a tó tényleg nagyon szép, főleg a hegyekkel a háttérben.

Vettünk egy hamisított The North Face hátizsákot, mert eldöntöttük, hogy csak a legszükségesebbet visszük magunkkal a hegyekbe és csak a két kis hátizsákot, és nem a nagyot.

Vacsorára csak péksütit ettünk, mert a felrázódott drága kaja (még mindig dühös vagyok miatta) még nem nyugodott le … de lehet kicsit izgultunk is a másnap reggel miatt…

Der Beitrag 6. nap – Pokhara az Annapurna lábánál erschien zuerst auf Tripmunks.

Csak a legszükségesebbet vittük magunkkal, úgy hogy minden beleférjen Jan fotós- és az én új hamisított 30 l-es hátizsákomba. Ez állt fejenként a következőkből: Hálózsák, selyem inlet, törölköző, fogkefe és fogkrém, tusfürdő, gyógyszerek, naptej, 3 póló, flip-flop (papucs), túrabakancs, 1 vékony nadrág, 1 pulóver, baseballsapka, kendő, 1 túranadrág, 1 softshell fölső és a dzseki. Ennek a nagyrésze ugye rajtunk volt. (hozzá kell tennem, a cuccok legtöbbje ugye marha drága modern túraszerkó, amik csak feleakkora helyet foglalanak,  gyorsan száradnak és nagyon könnyűek – azt kell mondjam megérik az árukat)

Ja és egy üveg ásványvíz, amit gond nélkül átvittünk a biztonsági ellenőrzésen. Ebből az üvegből ittunk 1 héten keresztül. Ugyanis gondolni kell a környezetvédelemre is – ha már Kathmandu főutcáján, ahol hemzsegnek a nyugati turisták egy kuka sincsen, akkor fönn a hegyekben végképp nincs. Ugyan felhordják a vizet a turistáknak, de mi történik az üvegekkel? Hát vagy visszahordják azokat a völgybe ahol aztán úgyis az út szélén kötnek ki, vagy ott fönn gyűjtik őket a hátsóudvarukban, halmokban, míg a műanyag mindenféle mérget lead a természetben. Mivel a víz sehol sem biztonságos, így mindig megtöltöttük az üvegünket a szálláson a csapból, és dobtunk bele egy fertőtlenítő tablettát. Ettől ugyan olyan íze lett, mintha az úszómedencében nyeltük volna a vizet, de másrészről ha az ember ki van merülve, még jól is esett, hogy a víznek volt valami íze.

Szóval 5.45-kor megettük a reggeli banános palacsintánkat, és 6-kor jött értünk a taxi. 6.10-kor a reptéren voltunk (még a miklósi vasútállomásnál is kisebb), kifizettük a 170 Rp illetéket, feladtuk a hátizsákomat, átmentünk a biztonsági ellenőrzésen. Leültünk, felkészülve rá, hogy akkor 7.30-ig, amíg indulunk még várnunk kell több mint egy órát. De 6.20-kor egyszer csak kiabáltak, hogy mindenki aki Jomsomba megy, jöjjön. És nem volt gond, hogy mi nem a 6.30-as gépre vettük a jegyet, mehettünk. Így történt, hogy rekordot állítottunk fel, pontosan 1 órával azután, hogy felébredtünk, már startoltunk is egy géppel az ég felé. 18 fős volt a gép. Nagyon szép látvány nyílt egész idő alatt a hegyekre, és 20 perc múlva már landoltunk is. Hál ég tiszta, szép idő volt, még picit sem rázkódott a propelleres.

Itt nem számít a menetrend, itt csak az időjárás számít! A gépek csak délelőtt repülnek.  Reggel megkezdik és 20 percenkén jönnek-mennek amíg az embereket fel nem hozzák olyan gyorsan ahogy csak tudják – mert az időjárás  bármelyik pillanatban rosszra fordulhat.

Hideg volt fönn, kb.  5 fok körül. A kijáratnál megnézték az engedélyeinket és kézzel beírták az adatainkat egy nagy könyvbe. Már indulhattunk is kifelé. Nagyon boldog voltam, hogy minden ilyen jól zajlott és hajtott a kíváncsiság minél hamarabb útra kelni. De alig tettünk meg pár métert, éreztem, hogy valami nincs rendben. Olyan fáradtnak, gyengének éreztem magam. Jomsom még szinte aludt. Először azt hittem, biztos az izgalom a repülés miatt. Betértünk egy szállóba, és ittunk egy csésze teát. Kis pihi után újra elindultunk, de a szívem úgy vert, mintha kilómétereket futottam volna. Ráadásul szédültem és nagyon gyenge voltam. De elindultunk, mert látni akartam, amiért ide jöttünk. Azt gondoltam majd elmúlik.

Jomsomból (2700 m) elindultunk dél-nyugati irányba lefelé Marpha felé. A táj tényleg kimondhatatlanul szép volt, csak éppen az út ugye itt nem turista ösvény volt már, hanem a  rendes út (tehát köves-poros), ahol néha régi, öreg, büdös buszok haladtak el mellettünk és ekkor mindig percekig csak álltunk és a kendőnket a szánkra-orrunkra szorítottuk, hogy ne fulladjuk meg a portól.

Marpha után áttértünk a folyó másik partjára, és itt már ösvényen haladtunk. Gyönyörű látvány nyílt a Dhaulagiri-re. 10 percenként szünetet kellett tartani, mert a szívem úgy kalapált mintha ki akarna ugrani a helyéről.

11 óra után elértük Tukuche-t. Itt nagyon nagy szél fújt (egy szoros végülis, ahol mindig nagy erővel fúj a szél) és szemünk-szánk tele volt porral.

Betértünk pihenni az első vendégházba. Nagyon szép volt, mint kiderült a holland tulajdonos vezette nepáli feleségével. Beszélgettem a nővel aki azt mondta, hogy tuti hogy hegyi beteg lettem, ezek a pontos tünetei. Mondtam neki, hogy az pedig alig lehet, hisz az aklimatizálódást a nagyobb túráknál is 3000 m-nél kezdik, és a Dolomitokban is voltam már 2500 m-en. Elmagyarázta, hogy itt a levegő annyira száraz és más, hogy még ő is néha – hosszabb távollét után – ha visszajön ide, gondja van 1-2 napig. (A szálló nagyon szép volt: http://www.highplainsinn.to/aboutus.html)

Kivettünk egy szobát, és aludtunk egyet. Mikor 15 óra körül felébredtem, már jobban éreztem magam, így sétáltunk egyet Tukuche-ban. Nagyon szép kis falu, sok kedves ember,  akik épp az almaszüret közepén voltak.

Mire visszaértünk, már megint gyengének és szédülősnek éreztem magam. Teázgattunk, aztán 3 másik túrázós sráccal beszélgettünk a kandallónál estig. Ők már 12 napja voltak úton az Annapurna körül. Megtudtuk, hogy az elképzeléseink a túratervünkkel kapcsolatban igenis reálisak, ők is ugyanazt tervezik.

Vacsorára fokhagymalevest rendeltem – mint kiderült tökéletes volt a választásom, a fiúk guide-ja elmondta, hogy a fokhagymaleves a legjobb a hegyibetegség ellen. Ezután szinte mindennap ettem – egy csészében legalább egy egész fej benne volt – imádtam.

De akkor most már itt az ideje, hogy  konkrétabban is bemutassam, miről is beszélek. Szóval az Annapurna Nemzeti Parkban vagyunk. Tulajdonképpen az Annapurna (8091 m) körül megy a híres Annapurna Circuit (a körút) turistaút Beshi Sahar-tól Birethanti (Naya Pul-ig). Ez az út kb. 16-21 napos túrát jelent- tempótól és kondíciótól függően. Az állomások (falvak – piros ponttal jelölve a térképen) között átlagosan napi 5-8 órás szakaszok vannak, és 2 nap akklimatizálódásra van betervezve, ezeken a napokon nem szabad tovább haladni. Mi ugye idő híján úgy döntöttünk, hogy a körnek csak a Jomsom-tól lévő szakaszát járjuk be.

Ja és itt egy link a hegyibetegségről, érdekes így utólag olvasni,  hogy mi is történik a szervezetben:
hegyibetegség

Der Beitrag 7. nap – Irány a Himalája erschien zuerst auf Tripmunks.

Így indultunk el reggel 7.30-kor tovább lefelé, úgy terveztük Ghasa lesz az aznapi uticélunk. Már semmi bajom nem volt, nagyon jól éreztem magam.

Mivel sajnos nyáron a monszun elmosta a hidat Tukuche és Larjung között, nem tudtunk átmenni a szép ösvényre a folyó másik partjára, hanem az úton kellett tovább menni.

Este még beszélgettem Purnával a háziasszonnyal és mondta, hogy az út mindent tönkretesz. Ez egy ördögi kör, ha belegondolunk. Van út, így fel tudják hozni a dolgokat gyorsabban és kényelmesebben a völgyből, az ellátás (főként a turistáké, hisz itt ebből él az emberek többsége) javul. Azonban napról-napra terjed a híre a turisták között, hogy Jomsom és Tatopani között az út pora nagyon idegesítő. Elveszi a kedvet a túrázástól, és így a túrázók inkább úgy döntenek, hogy a 3 napos út helyett ezt a szakaszt megteszik busszal vagy Jeeppel 1 nap alatt.Így több napjuk marad még a Poon Hill ill. az Annapurna Senctury-re (szentélynek nevezik az Annapurna básistáborhoz (4130m) vezető utat.) Ebből azonban az sül ki, hogy a vendégházak, akik itt rá vannak utalva a turistákra, kezdenek tönkremenni, mert ezen a szakaszon már alig szállnak meg emberek. Nagyon nagy kár.

Larjung faluja is tetszett, szép kilátás nyílt a Dhaulagiri gleccsereire. Kalapani is modern szállásokkal rendelkezett, de ezeknek is a fele be volt zárva.

Mire megérkeztünk Ghasa-ba (falu 9 szálláshellyel) már nagyon hideg viharos szél fújt. A National nevűben vettünk ki egy kétágyas szobát (300 Rp). A szobában hidegebb volt mint kinn, a deszkafalak minden lyukján, főleg az ablakkeret körül mindenhol süvített be a szél. Mivel délután 2 óra volt, nem tudtunk mást tenni, mint beülni az étkezdébe –  ahol begyújtottak egy nagyon füstös kályhát – és olvasgatni ill. almáspitét enni (ami a hegyekben tényleg isteni volt).

19.30-kor felmentünk a „szobánkba“ (inkább kamra volt), magunkra vettük az összes létező ruhánkat (beleértve a basebalsapkát és 2. pár zoknit is), bebújtunk a hálózsákba és magunkra húztuk a lyukas és dohos plédet… és imádkoztunk, hogy ne fagyjunk meg éjszaka.

Der Beitrag 8. nap – Egy felhős nap a hegyekben erschien zuerst auf Tripmunks.

A Ghasa és Tatopani között szakasz a világ legmélyebb völgyének számít. Ugyanis itt pont a Dhaulagiri (8167 m ) és az Annapurna I. (8091 m) között haladunk.  Mivel a két csúcs között csak 34 km van, ez a völgy itt több mint 6000 m mély.

Ezen a szakaszon volt lehetőség kikerülni az utat, és a folyó keleti partján haladtunk, míg elértük a Rukse Chharara vízesést, ami tényleg hatalmas volt.

13.30-kor érkeztünk meg Tatopani-ba. Itt aztán van választék a szállások között. Mi a Himalayan View-ban vettünk ki egy szobát 350 Rp-ért „forró“ vizet fürdőszobával. Mivel előző nap a hideg miatt hanyagoltuk a mosdást, itt azonnal az inkább langyos tusoló alá ugrottunk. Aztán elindultunk ennivalót keresni. Mivel a szálláson az étlapon az árak majdnem dupla olyan drágák voltak mint eddig, egy utcai pici étkezdénél kötöttünk ki, ahol momo-t (nepáli tésztabatyuk, legtöbbször zöldséggel töltve) és krumplival töltött szamoszát (http://jeindia.hu/index.php/recipes/1820) ettünk. Isteni volt!

Este ismét ide tértünk vissza, mert Happy Hour volt, és pattogatott kukoricát kaptunk a sör mellé. Aztán Yak sajttal megszórt chowmain-t rendeltünk (sült tészta). Volt ott még két amerikai nő –  akik ugyanúgy a Happy Hour sört használták ki, – s elkezdtek prédikálni nekünk, hogy miért nem a szálláson vacsorázunk? Hiszen azért olyan olcsó a szoba, mert a pénzt a kajával keresik a szállásadók.  Én erre elmagyaráztam neki, hogy ez a szállás semmivel nem jobb mint Tukuche-ban, sőt transzport szempontjából 1500 m-rel magasabban is fekszik, az árak itt mégis magasabbak, ezen kívűl van bőven vendég itt Tatopaniban, mert a busszal elegen jönnek idáig. Akkor miért ne támogathatnék egy özvegy embert a két iskolás lányával?  Áramszünet volt ekkor is, és biztonság kedvéért volt nálunk egy pici bányászlámpa. A férfi tök sötétben főzte a tésztánkat (a földön keverve), mert más világítási eszköze nem volt. Felajánlottam neki a lámpánkat de elutasította. Ezalatt a lánya elszaladt, és 5 perc múlva két kis gyertyával jelent meg, amiket meggyújtott az asztalunkon. Nagyon finom volt a vacsora, főleg az olvadt yak-sajt rajta.

A szálláson rettentő mérgesen néztek ránk, állandóan kérdezgették, hogy mit akarunk vacsorázni, de mondtuk, hogy nem vagyunk éhesek. Csak a reggelit rendeltük meg.

Mint minden estére a hegyekben, a havas hegycsúcsok körül már vastag felhőréteg gyülemlett össze. Tudtuk, hogy a másnapi szakasz lesz a legkeményebb, és nem akartuk, hogy pont essen az eső. Kérdeztük a „szakácsunkat“, nevetve csóválta meg a fejét, és mondta, hogy biztos nem lesz eső.  Hát reméljük…

Der Beitrag 9. nap – A világ legmélyebb völgyében erschien zuerst auf Tripmunks.