Két dolog van, amit egy Kínába utazó be kell véssen az agyába:

– Kína egy hatalmas nagy ország (akkora mint maga Európa) és

– nagyon, de nagyon sok kínai ember él ott (1,3 milliárd).

Ezzel a két dologgal rendszeresen szembesül az utazó. Utólag mondhatom, hogy Kína mindenképp egy Backpacker-barát (hátizsákos utazó) ország, de az első pontból adódik, hogy itt képtelenség csak busszal meg vonattal utazni, néha repülni is kell az országon belül, ha nagyobb távolságokat akarunk áthidalni. Szerencsére ezek a repülőutak sem olyan drágák. De a kínaiak létszámához, az állandó hatalmas tömegekhez, még az utazás végéig sem tudtam hozzászokni. Hihetetlen, hogy alig lehet valahol is egy nyugodt helyet találni.

“Hosszúorrú”-ként – így neveznek bennünket fehéreket a “ferdeszeműek” – úgysem lehet észrevétlenül maradni. Mivel az én orrom tényleg tutira megfelel ennek a leírásnak, sokszor maradtak legtöbbször gyerekek tátott szájjal állva amikor elmentem mellettük. Pekingben vagy Shanghaiban már nem keltünk feltűnést, de vidéken szinte mindig csodálkozva néznek meg minket. Datongban például (1,5 millió lakos kb. 6 órára Pekingtől), amikor öten hosszúorrúak végigvonultunk az utcán, a következő esetre lettem figyelmes: az egyik kis étteremből egy pincérlány meglátott minket, nevetve szaladt a kolléganőjéhez és mutatott a saját orrára majd ki az utcára a mi irányunkba. A következő pillanatban már szinte az egész vendégsereg minket nézett, némelyikük integetett. Az emberek megpróbálnak udvariasak lenni – ill. próbálják nem létező angoltudásukat mutatni – és úton-útfélen hangosan “HALLO”-t köszönnek felénk. Mi ugye jól nevelt európaiak kénytelenek vagyunk visszaköszönni: Nihao! (kínaiul a szia)… de ha emberek százai köszönnek naponta HALLO-t … egyszer eléri az ember azt a pontot, hogy már nehéz nevetve vissza-nyihao-zni…

23 napunk (máj. 13. – jún. 6-ig) volt rá, hogy közelebbről is megismerjük ezt az ősrégi kultúrával rendelkező országot. Következő útitervet dolgoztam ki: Peking – Datong – Pingyao – Xian – Shanghai – Guilin – Longsheng –Yangshuo – Hongkong (habár Hongkong tulajdonképpen nem is Kína, de erről majd később)

(Hogy ez az élménybeszámoló más utazóknak is információkkal szolgáljon, leírom az aktuális árakat is. A többi olvasónak szolgáljon segítségként, hogy 1 Euro = 10 Yuan. Az ide berakott fényképek inkább az „érdekes“ mint a „művészien szép“ kategóriába sorolandóak. Aki a szép képeket (vagy esetleg mind a 800-at) akarja látni, az szóljon.)

Der Beitrag Hátizsákkal Kelet-Kínában erschien zuerst auf Tripmunks.

Es gibt zwei Sachen, die man sich vor einer China-Reise gut einprägen sollte: China ist riesig und es gibt sehr sehr viele Chinesen. Denn mit diesen zwei Gegebenheiten wird man permanent konfrontiert. Im Nachhinein kann ich sagen, dass China definitiv ein Backpacker-freundliches Land ist, aber aus Punkt 1 ergibt sich, dass man sich hier nicht nur auf Bus oder Zug einschränken kann, man muss zwangsweise auch auf Inlandsflüge zurückgreifen, die aber nicht allzu teuer sind. Aber die Anzahl der Chinesen – die Massen – an die konnte ich mich bis zum letzten Tag nicht gewöhnen. Es ist unglaublich, man findet kaum ein ruhiges Plätzchen. Als „Langnase“ kann man sich sowieso nicht verstecken – so nennen die Chinesen die „Nicht-Schlitzaugen“ – also uns Weiße. Und da ich dieser Bezeichnung ausgesprochen gut gerecht werde, wurde ich öfters richtig angestarrt. In Peking oder Shanghai verursacht eine Langnase kein Aufsehen mehr, aber in der Provinz wird man stauend angesehen. In Datong sind wir zu 5 über die Hauptstraße gelaufen (eine 1,5 Millionen Stadt 6 Zugstunden von Peking entfernt). Als wir die Straße entlang gingen, wurde ich auf eine Kellnerin in einem kleinen Bistro aufmerksam. Sie ist stehen geblieben und hat uns angestarrt, dann rief sie ihrer Kollegin zu, deutete auf ihre eigene Nase und zeigte auf uns. Beide kicherten und bald guckten uns sämtliche Gäste unglaublich an und lächelten uns zu. Sie wollen freundlich zu uns sein bzw. sie wollen ihre nicht vorhandene Englisch-Kenntnisse zur Schau tragen, deshalb ruft jeder – ob groß oder klein, arm oder wohlhabend – HELLO zu. Oder ich glaube eher, es ist für sie einfach nett, wenn sie stolz am Abend bei der Kartenrunde erzählen können: ich habe heute Kontakt zu einer Langnase gehabt. Nun aber wieder die Erinnerung an Punkt 2: sehr sehr viele grüßen uns mit HELLO und wir – gut erzogene Europäer – sind wir gezwungen zurückzugrüßen, aber bei Hunderten von Menschen täglich… irgendwann geht es nicht mehr!!!

Wir hatten 23 Tage Zeit (13.05. – 06.06.), um dieses Land ein bisschen näher kennenzulernen. Ich habe folgende Route im Vorfeld ausgearbeitet: Beijing – Datong – Pingyao – Xian – Shanghai – Guilin – Longsheng –Yangshuo – Hongkong – sprich den Osten des Landes.

(Um mit anderen Reisenden die Erfahrungen und die aktuellen Reiseinfos zu teilen, beschreibe ich in unserem Bericht auch die aktuellen Preise. (10 Yuan ([oder auch Renminbi (RMB) genannt] = 1 Euro) Die eingefügten Bilder gehörten eher in die Kategorie „interessant“ als „künstlerisch schön“. Wer die Schönen (oder gar alle 800) sehen möchte, soll uns Bescheid sagen!)

Der Beitrag Mit Rucksack durch Ost-China erschien zuerst auf Tripmunks.

A 3-as terminalba érkeztünk – nagyon modern és új, és hogy a német turistáknak lehetőségük legyen ezt a szuper épületet megcsodálni, így a legesleghátsó kapunál szállhattunk ki és keresztül gyalogolhattunk az egész terminálon. Még ha közben több tucat szabad kapu is volt. Hát igen, ez is egy módja, ahogy Kína bemutatja a külföldieknek modernségét és gazdasági erősségét. Az útlevél ellenőrzés gond nélkül zajlott (a vízumot külön Münchenben a nagykövetségen kellett megkérvényeznem), pecsét a vízum mellé és mehetek tovább. Vagyis előtte még értékelhettem a hivatalnokot, hogy elégedett voltam-e? Minden hivatalnok előtt van egy szerkezet (mindegy hogy bank, zoll vagy vasút), ahol az eddigi értékelés van csillagokkal jelölve, és nekem is lehetőségem van zöld, sárga vagy piros Smiley-t nyomni. Mégsem láttam soha egy igazán kedves hivatalnokot…

Miután az automatából pénzt vettünk ki, irány az Airport vasút, ami közvetlen összeköti a repteret a belvárossal. Na itt kezdődött Kína. Ugyanis ott, ahova a nyíl a vonatjellel mutatott, állt egy kis iroda, az ablakai teleírva kínaiul. De semmi angol kiírás. Amint közelebb léptünk és kérdezni akartuk, hogy itt kell-e a jegyet venni, már nyújtotta is a hölgy felénk a két jegyet. Na, nem is lesz ez olyan nehéz!

Akkor most jön a kínai specialitás: biztonsági ellenőrzés. Minden egyes alkalommal, amikor egy vasútállomásra (akármilyen pici faluról is van szó), vagy akár egy metró állomásra belépünk (a Mennyei béke tere környékén még az aluljárókban is) átvilágítják a csomagokat, ugyanúgy, mint nálunk a repülőtereken. Rend a lelke mindennek; még ha épp akkor léptünk is ki a reptér biztonsági övezetéből. Le a 16 kg-os hátizsákokkal és be a scannerbe. Ès mert ez jó dolog, ugyanez a játék, amikor átszállunk a metróba. Apropó metró – tökéletesen modern és jól kiépített (az olimpiára minden szépen elkészült). Az egyetlen gond vele, hogy nem úgy, mint Európa nagyvárosaiban a megállók 500-1000m-enként vannak – itt sajnos 2000-3000m van köztük, így sok helyen nagyon sokat kell gyalogolni.

Bejelentkeztünk a hostelünkbe (www.leohostel.com) és már úton is voltunk a Mennyei béke teréhez ill. a Tiltott Városba. Keresztülmegyünk a környező bevásárló utcán; teli tipikus ázsiai utcai konyhával (cookshop, Garküche), teaboltokkal és kínai csecsebecse boltokkal.

A Mennyei béke terén szembesültünk először úgy igazán a 2. megállapításommal: SOK KÍNAI és még több KÍNAI TURISTA. A turizmus virágzik Kínában. Nagyon sokan utaznak saját országukon belül. Ennek megfelelően az első sor amit láttunk, az Mao mauzóleumának várakozási sora volt – nagylelkűen saccolva 3 km rendezett sor, szépen szalagokkal kijelölve.

Kínaiak imádnak sorban állni. Néha az volt az érzésem ez náluk szinte hobby, olyan nagy nyugalommal csinálják. De hát igen, hozzá vannak szokva. De vannak köztük specialisták, akik a tolakodásban még jobbak. Mindig voltak olyanok, akik egyszerűen oldalról az első elé beálltak, mintha életről-halálról lett volna szó, csak hogy hamarabb megkapják a jegyüket vagy az italukat, mintha észre sem vették volna, hogy több ember is ugyanazért sorban áll. Ami a legidegesítőbb, a többiek úgy tesznek, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne, nem szólnak semmit és várnak tovább. (Egyszer nem bírtam ki, 3-an álltunk sorba, pont én jöttem volna és egy pasi beállt elém és kérte a Coláját. Nagyon felhúztam magam és kézzel-lábbal mutogatva a sor végére küldtem, miközben ő bocsánatkérve úgy tett, mintha nem is látta volna, hogy sorban állás van. Hihetetlen.)

Mao-t nem akarjuk látni és 3km hosszan végképp nem sorban állni. Megyünk tovább a Tiltott Városba. A tömeg úgy nyomul be, mintha futószalagon szállítanák őket (még szerencse, hogy péntek van), a csoportok különböző színű sapkákat viselnek: narancs, sárga, piros (minél idétlenebb és feltűnőbb annál jobb), de a lényeg, hogy a vezetőjük zászlót lobogtatva minél hangosabban üvöltsön velük a megaphone-on keresztül.

A levegő nagyon furcsa. Tudjuk, hogy süt a nap, mégsem látjuk, mert egy vastag szmog-réteg lebeg a város fölött. Olyan mintha köd lenne mindenhol. Ezért a képeknek is furcsa színük lett sajnos.

A Tiltott Város hatalmas és gyönyörű. Néhány nappal ezelőtt megnéztük “Az utolsó császár” c. filmet, ami Pu Ji (az utolsó császár) életét meséli el. Sok részletet forgattak ugye, és érdekes volt látni ezeket a jelenetekből.

Már délután volt és éhesek voltunk, így elindultunk az első szerencsepróbára éttermet keresni (ok, a szó kicsit túlzás, inkább kajáldát mondok). Már tudtuk előre, hogy nem szabad a külsőre adni. Mégis legelső alkalomként egy olyan „Etablissement“-t kerestünk, ahol legalább kívülről rögtön látni lehetett, hogy étteremről van szó: ételek fényképei (ugyan ezer éve kifakultan) lógtak a falon. Szerencsére az étlap is fényképekkel volt, így „könnyű“ dolgunk volt. Éhesek voltunk, így 3 ételt rendeltünk. De utána már megtanultuk, hogy tulajdonképpen 1 étel 2 porció rizzsel bőven elég kettőnknek. Nagyon finom volt, és igen az aranyszabályt is bevéstük az agyunkba: minél piszkosabb a szakács köténye, annál ízletesebb a kaja

Aztán kimetróztunk az olimpia területére. Megnéztük a madárfészket meg a környékét – hát nem semmi miket építettek ide az olimpiára!

Visszafelé a metrón másodjára jöttek vak kéregetők hozzánk. A séma ugyanaz: az első a kasszával elöl vezeti maga mögött a furulyán zenélő vakot. Mivel ő kínosan sokáig állt előttem, odanyújtottam a zsebemben lévő 1Yuant. Kifelé menet egy kedves asszony elég bosszúsan próbálta nekünk elmagyarázni, hogy ezt nem kellett volna. Igen, másnap már tudtuk, hogy itt a kéregetők csak szervezett kéregetésnek lehetnek tagjai.

A hostelba visszatérve lefoglaltuk másnapra a 10km-es túrát a Kínai Nagy-falon. (240Y/p.P. inkl. Reggeli + ebéd – belépő 100Y/p.P.)

Az első éjjel elég nyugtalanul telt, a szobánk közel volt a bárhoz az első belsőkertben, így minden beszélgetést hallhattunk, ami onnan átszűrődött.



Der Beitrag 1. nap – Első lecke a kínai turizmusról erschien zuerst auf Tripmunks.

Wir landeten am Terminal 3 – Supermodern und neu, und um das Ganze genießen und bewundern zu können, wurden wir am allerletzten Gate rausgelassen um das komplette Terminal durchlaufen zu können. Passport-Check lief ohne Probleme, habe einen Stempel meinem Visa gegenüber bekommen. Man darf die Beamten bewerten: wenn man unzufrieden war, drückt man rotes trauriges Smiley, wenn man freundlich behandelt wurde, dann drückt man grünes lächelndes Smiley – jeder Beamter (sei es Zoll oder Bank) in China hat so ein eigenes Gerät und der Kunde sieht die aktuelle Bewertungsrate. Trotzdem habe ich nie ein richtig freundliches Beamten erlebt.

ATM zu finden war kein Problem, so ging es weiter zur Airport ShuttleTrain. Hier ging es schon los: es stand eine Container-Bude da, ohne jegliche englische Aufschrift – aber man ahnte, hier kann man sich die Tickets kaufen. Die Frau hat uns gleich 2 Tickets entgegengereicht. Geht doch!

So und jetzt kommt Chinas Spezialität: Sicherheitskontrolle. Jedes mal, wenn man einen Bahnhof oder eine Metrostation betritt (rund um den Platz des Himmlischen Friedens sogar bei der ganz normalen Fußgängerunterführung), muss man das Gepäck durchscannen lassen – genauso wie am Flughafen. Sogar am Dorf-Bahnhof. Ordnung muss sein – auch wenn wir gerade eben den Sicherheitsbereich des Flughafens verlassen haben, deshalb die 16 kg Rucksäcke abschnallen, durchleuchten lassen und wieder aufnehmen. Und weil es schön ist nochmal beim Umstieg in die Metro. Apropo Metro – super modern (für die Olympiade alles fein gemacht) und gut ausgebautes Netz – aber: die Stationen sind nicht wie in Europa so in ca. 500 – 1000 m Entfernung zueinandern, sondern 2000 – 3000 m oder mehr und durch den gesamten Innenstadt-Sehenswürdigkeiten-Bereich gibt es keine Metro – es ist also Laufen oder Busfahren angesagt.

Wir checken in unserem Hostel ein (www.leohostel.com) und auf gehts zum Platz des Himmlischen Friedens und zur Verbotenen Stadt. Wir laufen durch unser Einkaufsviertel, voll mit Garküchen, Teeläden und typisch chinesischen Ramschläden. Am Platz des Himmlischen Friedens werden wir zum ersten Mal mit Punkt Nr. 2 konfrontiert. Viele Chinesen und noch mehr chinesische Touristen. Die Tourismusbranche boomt in China. Wahnsinnig viele sind unterwegs in ihrem Land. Dementsprechend die erste Warteschlange, die wir zu sehen bekommen, ist die zu Maos Mausoleum – geschätzte Länge: 3 km, schön ordentlich mit Bändchen markiert.

Chinesen lieben es anzustehen. Das ist irgendwie ein Hobby für sie, sie machen das total gelassen. Sie sind es ja schon gewöhnt. Aber was sie noch lieber machen: von der Seite reindrängeln. Es gab immer welche, die sich von der Seite einfach ganz locker ganz nach vorne mogeln, als ginge es um Leben und Tod und sie müssten sofort an die Tickets oder an die Getränke rankommen. Und die anderen dulden es. Sie stehen weiter friedlich in der Schlange und warten, ohne die Drängelnden zu warnen.

Mao wollen wir nicht sehen und uns schon garnicht 3 km lang anstellen. Wir bummeln lieber durch die Verbotene Stadt. Die Massen werden eher wie auf dem Fließband durchgescheucht, durch Megaphone angebrüllt, mit lustigen Fähnchen geleitet. Und was ganz wichtig ist: jede Truppe hat eine eigene Mütze (Cap), am besten in rosa oder orange.

Die Sicht ist die ganze Zeit komisch: es liegt eine dicke Smog-Schicht über Beijing. Es ist warm, wir wissen, dass die Sonne ab und zu hinter den Wolken durchkommt, aber durch diesen Nebel erkennt man sie nicht. Leider sind die Bilder deshalb auch nicht so schön geworden.

Die Verbotene Stadt ist wunderschön und wirklich beeindruckend. Wir haben im Vorfeld von einem Kollegen den Film „Der letzte Kaiser“ ausgeliehen bekommen. Es war interessant, Orte aus dieser historischen Verfilmung wieder zu erkennen.

Wir hatten Hunger, also auf zur ersten Essenserfahrung. Wir wussten schon, man soll bei „Restaurants“ nicht auf das Äußere achten. Wir haben trotzdem schon mal ein Etablissement ausgesucht, wo man schon von außen erkennen konnte, dass es ein Restaurant ist: Fotos von Gerichten hingen an den Wänden. Zum Glück war die Karte auch mit Bildern versehen, so konnten wir einfach mit dem Finger auf das Gericht zeigen. Wir bestellten 3 Gerichte, es sah alles so klein aus. Wie wir dann gelernt haben, sind in China die Portionen riesig. Also ein Gericht für zwei Personen mit zwei Portionen Reis reichen völlig aus. Das Essen war super lecker. Gleich hier mussten wir lernen, dass das Äußere nichts bedeutet, und wahrscheinlich je dreckiger die Kleidung des Kochs, umso besser das Gericht.

Wir sind dann noch zum Olympia-Park rausgefahren und haben das Vogelnest fotografiert. Ganz schöne Arbeit wurde hier für die Olympiade geleistet, das Olympiagelände ist riesig und rund um ist alles neu.

Rückwärts in die Stadt kamen wieder blinde Bettler in der Metro vorbei. Das Schema ist immer gleich: vorne läuft ein „schlecht angezogener“ gesunder Mensch mit einer „Kasse“ und zieht einen Blinden hinter sich, der auf einer Flöte oder sowas spielt. Als wir jetzt zum zweiten Mal solche vor uns standen, hatte ich 1 Yuan in der Hosentasche, und habe ihn in die Kasse geworfen. Sie standen so peinlich lange vor uns. Hinterher hat uns eine Frau nett versucht zu erklären – trotzdem mit strenger Miene, dass wir das nicht hätten tun dürfen. Ja, ab dem zweiten Tag haben wir begriffen, dass in China das Betteln ein organisiertes Geschäft ist. Normale bedürftige Menschen würden nicht betteln.

Im Hostel haben wir für den nächsten Tag eine Tour gebucht: 10 km Wanderung auf der großen Mauer (240 Yuan/p.P. incl. Breakfast + Lunch – Eintrittspreise 100 Yuan/p.P.)

Die erste Nacht war unruhig, unser Zimmer war im ersten Innenhof (Yard) und hörte man von der Bar jedes Geräusch.

Der Beitrag 1. Tag – Erste Lektion in Sachen chinesischer Tourismus erschien zuerst auf Tripmunks.

A vezetőnk elkísért minket a parkolótól a falig (hamis idegenvezető igazolványával – nem is az ő képe volt rajta, de Kínában ugyan ez kit zavar). Itt aztán mondta (illetve inkább úgy mondom, hogy azt értettük, hogy azt próbálja mondani), hogy majd a 21-es számú toronynál Simataiban vár ránk, ő nem jön velünk. De hát, ugye ha a „Come on“ und „Yes“ –nél többre nem telik az angol tudásból, akkor a megértetés elég nehézséges lehet… Így aztán elindultunk az idegenvezető nélkül, ami úgyis nevetségesen hangzik, mert egy falon ugye ki tudna eltévedni.

Ha valaki azt hiszi, hogy a Kínai Nagy-falon sétál az ember, akkor marha nagyot téved. Ugyanis a fal nem más, mint egy hatalmas lépcsőépítmény, állandóan lépcsőn le és lépcsőn föl mászunk (néhány helyen szó szerint négykézláb mászunk fölfelé!). Ez a része a falnak, ahol mi kirándultunk egy relatív nyugodt szakasz, nem sok turistát hoznak ki ide erre a megerőltető, 2.túrára, – a legtöbbjüket Badalingba viszik. Innivalót és souvenir-t szünet nélkül lehet venni a falon a mongol asszonyoktól. Alig lehet tenni egy lépést anélkül, hogy ne szólítanának meg bennünket. Először feltűnés nélkül követnek, aztán kérdeznek honnan jöttünk, úgy tesznek, mintha ők is turisták lennének. De egyszer csak kinyitják a hátizsákjukat és feltétlenül neked akarják eladni az egész tartalmát. Nekik ez a megélhetés.

Kb. 3 óra elteltével érkeztünk meg Simataiba. Ezt onnan tudtuk, hogy hirtelen egy jegyszedő állt előttünk és vagy látni akarta a jegyünket erre a szakaszra, vagy meg kellett, hogy vegyük tőle (40Y). Hol a vezetőnk? Hisz kifizettük a jegyeket előre, és ő azt mondta itt a szakasz másik végén vár ránk. Kb. 15 perc várakozás és kupaktanács után fizettünk és mentünk tovább. (Kíváncsian várva, hogy mit szól majd a hostel ehhez…).

A legutolsó toronynál ült a guide és lebegtette az idióta zászlóját. Egy “Yes”-szel rábólintott, hogy majd visszakapjuk a kifizetett belépőt. A szakasz legvégén volt egy függőhíd egy folyó fölött – olyan érzés volt átmenni rajta, mintha részegek lettünk volna. Itt is 5Y-t kellett fizetni – a vezető megint csak hülyén lesett, de fizetett. Egyértelmű volt, hogy most volt itt először. A területről kiérve felkínálta a lehetőséget, hogy aki akar az egy függődróton lecsúszva a folyó fölött juthat le a parkolóig, ugyanis ez pont 40Y-ba került. Jan kipróbálta, neki nagyon nagy élmény volt, én inkább legyalogoltam a hátizsákokkal és visszakaptam a 40Y-t. Lefelé menet láttam, hogy a vezető is a dróton csúszott le. Elkezdtem számolni: 9-en vagyunk, 100-at fizettünk a belépőkre, de tulajdonképpen csak 95Y-ba kerültek. Vagyis maradt neki zsebre 9 X 5 = 45Y. Én úgy saccolom, hogy ez nekik olyan mint nekünk 45 euro, szóval azért mégis csak egy összeg, és akkor ebből így meg tudta engedni magának a lecsúszást. De nem akartam tovább gondolkozni, mert éhes voltam, irány az ebéd, amihez még 1 km-t gyalogolnunk kellett.

Egy családi ház szerű volt asztalokkal körbevéve. Egy szobába vezettek minket, ahol ezek a tipikus kínai asztalok a forgatható kerek lappal a közepén álltak. Jött a háziasszony és kérdezte, hogy iszunk-e sört. Utazásaim során már tapasztaltam, hogy jobb a dolgokat előre tisztázni, így kérdeztem, hogy egy ital is benne foglaltatik-e az ebédünkben? A vezető felemelte a hüvelykujját és mondta: “Yes, okay”. Úgy legyen. Kaja előtt kimentem kezet mosni a “mosdóba”, ami az udvaron lévő kerti csap volt. Mellette egy vödörben halmozódtak a csirkebelsőségek – megnyugodtam, legalább tudom, hogy ezt nem szolgálják fel Hozták a különböző finomságokat (spenót, mangold, chiliscsirke, tofu stb.). Úgy, mint ahogy Kínában szokás, az emberek közösen rendelnek és mindenki ehet minden ételből. Egyszer csak mikor már a végén jártunk, a sarokban fekvő vezető srác felkiáltására lettünk figyelmesek: “Get in the car!” Aha, szóval amerikai-action-filmekből tanul angolul…Amikor felálltunk és menni készültünk jött a háziasszony és 5Y-t akart az italokért kasszírozni. Néztünk a vezetőnkre, mondtuk, hogy azt állította, benne van az ebédben. Szerencsére az amerikaiak is azon a véleményen voltak, mint mi: nem hagyjuk magunkat átverni, és beültünk a buszba. Kezdődött a kiabálás, telefonálás, értetlenkedés, de 15 perc után csak elindultunk vissza Pekingbe. Számomra el volt intézve a dolog: 5Y-nal többet fizettünk a belépőkért mint kellett, abból most ki lett fizetve az ital. Az amerikai srácok nem hagyták annyiban, és a recepción panaszkodtak, hogy tulajdonképpen semmiféle idegenvezetést nem kaptunk, miért fizettük a 240Y-t fejenként – a 1,5 órás kocsiútért biztos nem a 0,60Y/liter benzinárnál.

Így aztán másnap reggeltől a hostel falán a túraplakát ki lett javítva, és aznaptól fogva már nem “travel guide” (idegenvezető) hanem “chinese speaking safety guide” (kínaiul beszélő biztonsági kisérő) volt írva

Jutalomként elmentünk megmasszíroztatni a lábunkat. Kína híres ugye a reflex zónás lábmasszázsról és 35Y 40 percért szinte ajándék. (Aranyos, ahogy nem tudják kimondani azokat a szavakat, amik mássalhangzóra végződnek. Így „foot massage” helyett mindig „foote massage”-t mondtak). Ez volt az első ilyen élményem, és én inkább fájdalmas, de hatásosként sorolnám be. Itt nem simogatnak, hanem tudatosan bizonyos reflexpontokat nyomkodnak, ill. ütnek és masszíroznak. De a 3.-4. masszázs után már nem olyan érzékeny az ember, és a fájdalom is elmarad.

Még valamit tanultunk aznap este: soha ne rendelj angol nyelvű étlapból – az árak sokkal magasabbak, mint a kínaiban. Amikor ezt észrevettem a szomszéd asztalnál, kértem a kínai étlapot, de a nő nem akarta ideadni, kézzel-lábbal ellenkezett. Ha nem rendeltünk volna addigra, akkor ez lett volna a pillanat, amikor felállunk és továbbállunk, mert léteznek még más étkezdék is, ahol nem feltétlenül vágnak át ill. próbálnak kihasználni.

Der Beitrag 2. nap – We rocked the Great Wall erschien zuerst auf Tripmunks.

Unser Guide (mit seinem gefälschten Guide-Ausweis) hat uns auf die Mauer gebracht, und sagte (sorry, ich korrigiere: wir haben es so verstanden, dass er uns versuchte zu sagen…), dass er bei Turm Nummer 21 auf der anderen Seite in Simatai auf uns wartet. Aber wenn man nur „Come on“ und „Yes“ auf englisch kann, ist das mit der Verständigung so eine Sache… Also los ging es. Wann jemand denkt, man spaziert so schön auf der Mauer, der irrt sich gewaltig. Die Mauer ist eigentlich ein Treppenbauwerk, es geht ständig über Treppen auf und ab… ein überwältigend gewaltiger Marsch. Der Guide hat uns noch bis zur Grenze von Jinshanling begeleitet, dann ist er umgedreht.

Dieser Abschnitt ist relativ ruhig, nicht viele trauen sich die Strecke zu bzw. die Touristengruppen werden immer nach Badaling gebracht. Getränke und Souvenirs kann man sich pausenlos von den mongolischen Frauen besorgen. Kaum einen Schritt kann man machen, ohne belagert zu werden, sie verfolgen einen erstmal unauffällig, fragen sie einen woher man kommt, als wären sie auch Touristen und würden mitlaufen mit Rucksack und so, aber irgendwann versuchen sie den Inhalt ihrer Rucksäcke loszuwerden…

Nach 3 Stunden kamen wir in Simatai an. Aber da stand plötzlich ein Ticketverkäufer am Turm und wollte Eintrittsgeld für diesen Abschnitt kassieren. Wo ist unser Guide? Wir haben doch schon die Tickets bezahlt, er wollte doch auf dieser Seite auf uns warten… Nach 15 Minuten haben wir beschlossen, doch selbst zu zahlen (40Y), mal schauen was unser Hostel sagt, sie müssen dies doch zurückerstatten. Beim vorletzten Turm saß er dann und hat seine idiotische rote Fahne gewedelt. Er meint mit „Yes“, dass wir das Geld zurückbekommen. Dann kam noch die Hängebrücke, richtig gefährliches Gefühl wie sie hin-und herschaukelt, als wäre man betrunken. Hier wurden nochmal 5Y verlangt… da guckte er wieder doof, aber er bezahlte dann doch. Uns wurde klar, er machte diese Tour zum ersten Mal mit, er hatte keine Ahnung wie das hier ist.

Wir haben es geschafft – es war ein gigantisches Gefühl auf diesem unglaublichen Bauwerk zu wandern und ständig seine Ausmaße vor Augen zu haben!

Es war kurz nach 13 Uhr, auf geht’s zum Lunch. Beim Ausgang gab es eine Seilkonstruktion. Man konnte den Weg nach unten einfach abkürzen, indem man über den Fluß auf einem Seil runterrutscht. Kostenpunkt 40Y. Der Guide hat angeboten, wer möchte, dem bezahlt er die Fahrt, den anderen gibt er die 40Y (Eintritt Simatai) zurück. Jan hat sich abgeseilt – es war für ihn ein tolles Erlebnis sich frei fallen zu lassen und hinterher noch eine Bootsfahrt.

Ich bin mit den Rucksäcken runtergelaufen. Dabei habe ich gesehen, dass der Guide sich auch abseilt. Nun habe ich nachgerechnet: Eintrittsgelder: 95Y – bezahlt haben wir aber 100Y pro Kopf. 9 Leute -> 9 x 5 = 45Y kann er einstecken, aus diesem Geld ist er runtergefahren. Denn 40Y sind für einfache Menschen schon sehr viel Geld hier. Also mindestens muss man das so auffassen, als wenn wir 40 Euro dafür bezahlt hätten. Ich finde es nicht korrekt, ich beschließe es dem Hostel zu sagen, die Tour war auch mit Reiseleitung angekündigt, und die Amis haben sich auch schon beschwert, dass wir kein Wort über die Mauer gehört haben, keine Erklärung, nichts. Nun aber auf zum Lunch. Natürlich mussten wir dafür nochmal 1 km laufen. Es war praktisch ein Einfamilienhaus mit Tischen. Im Hof, wo ich meine Hände gewaschen habe, sammelten sich in Eimern die Hühnerinnereien. Na wenigstens weiß ich, dass ich die nicht zu essen bekomme :-). Die Wirtin hat uns Bier angeboten. Aus Vorsicht (man lernt ja auf Reisen), fragte ich im Vorfeld, ob das Getränk inklusive sei, oder müsse man es selbst bezahlen. Guide zeigt mit dem Finger 1 und sagt „Okay, yes“. Alles klar. Wir hatten auf den Drehplattentisch mehrere Gerichte aufgetischt bekommen, die alle wahnsinnig lecker waren. (In China bestellt man gemeinsam mehrere Gerichte, und jeder darf sich von allen bedienen. Es ist sehr praktisch – so kann man viele Sachen probieren).  Irgendwann wurden wir mit dem Aufschrei von dem in der Ecke liegenden Guide unterbrochen: „Get in the car!“ (hm, er lernt Englisch wohl aus Ami-Action-Filmen :-). Wir standen auf, worauf die Wirtin kam, und wollte 5Y für die Getränke kassieren. Ich war froh, dass die Ami-Jungs das genauso sahen wie wir: es wurde gesagt ein Getränk ist inklusive, also zahlen wir nichts mehr. Alle sind zum Minibus gegangen und eingestiegen. Diskussion ging los, Telefoniererei… wir sind aber standhaft geblieben, und nach 10 Min. fuhren wir endlich doch nach Beijing. Für mich war die Sache somit erledigt, wir hatten unsere 5Y von den Eintrittsgeldern in Getränkeform wieder. Aber die Ami-Jungs haben sich an der Rezeption doch noch beschwert. Und das Ergebniss: ab dem nächsten Tag wurde auf der Tour-Beschreibung an der Hostelwand der Tourguide überklebt mit: „chinese speaking safety-guide“

Als Belohnung gingen wir zur Fußmassage (35Y für 40 Min) – das war meine erste echte chinesische Fußmassagen-Erfahrung – und würde es schmerzhaft aber wohltuend beschreiben. Es wird nicht gestreichelt, sondern richtig bewußt – auch durch Schlagen – die entsprechende Punkte gedrückt und massiert. Aber nach der 3.-4. Massage sind die Punkte schon so gut bearbeitet, dass man keine Schmerzen mehr empfindet.

Wir haben noch was am Abend gelernt: Niemals vom „English Menu“ essen – die Preise sind teurer als auf der chinesischen Karte. Als ich aber die chinesische Karte sehen wollte, hat sie mir die Kellnerin nicht gegeben. Schade, dass wir schon bestellt haben, das wäre ja der Moment gewesen, wo ich immer umdrehe und rausgehe – es gibt ja noch andere Läden wo man essen kann, ohne beschissen zu werden.

Der Beitrag 2.Tag – We rocked the Great Wall erschien zuerst auf Tripmunks.

10 óra körül érkeztünk meg a Temple of Heaven parkjába. Vasárnap lévén már a bejáratnál tömeg volt. Nagyon sokan voltak a parkban – mindenki egy cél érdekében: relaxszálni – de mindenki a saját egyéni módján. Élvezet volt látni, hogy mindenki lazán viselkedik, senki sem szégyenli magát, azért amit tesz. Volt, aki Tai Chi-t gyakorolt, volt, aki balettozott, volt, aki kínai operákat adott elő, különböző hangszereken játszottak, kínai dominóztak, kártyáztak, ugrálóköteleztek, bácsik horgoltak… és mindegyikük körül kis csoportok gyűltek össze, akik élvezettel követték őket szemmel és szálltak be a mókába.

A legszebb a szabadkórus volt: Egy karmester elkezdett egy-két emberrel egy rét közepén énekelni – hamar már több mint száz ember gyűlt össze és énekeltek közösen. Egy nagyon jó dolgot tanultam: egyszerűen sétálás közben kb. minden 10. lépésnél tapsolni egyet. Nagyon megnyugtató dolog.

A legérdekesebb azonban a kínaiak táncőrülete. Itt a parkban is úgy volt, hogy különböző sarkokon különböző zenét játszottak magnóról: tangó, keringő stb. És mindenki oda ment, amire táncolni akart. De ez nem csak itt volt, ezt esténként különböző városokban sok téren láttuk: összegyűlnek és táncolnak a város közepén.

Szóval a templom nagyon szép, de ide érdemes a hétvégén jönni és ezt a kedves színjátékot a parkban megnézni. Európában kinevetnék az emberek a másikat, ha kiállna énekelni vagy táncolni egy park közepén. Tényleg kár.

A Lama-Temple-hez menet már a metróban éreztük a füstölők illatát, az utcán lehet minden fajtát és méretet kapni. Vettünk is egy kis csomagot (2Y). A templomok szépen renoválva vannak, de vasárnap lévén sok hívő látogató volt, így mi nem gyújtottuk meg a mi füstölőnket.

Az olimpiára épült új metrónak köszönhetően közvetlen el lehet most már jutni a Nyári Palotához. Oh, micsoda meglepetés – tömeg van itt is – na mindegy, akkor is meg akarjuk nézni az egész területet. Északról indulunk el dél felé, így szinte egész idő alatt a lábunk alatt látjuk a tavat. A tegnapi túrától jó kis izomláz van a lábunkban, de nincs kifogás, felmászunk itt is a csomó lépcsőn a pagoda tetejéig. És ahogy mondani szokás, a kilátás minden fájdalmat elfelejtetett (legalábbis ezt beszéljük be magunknak). A Harmónia Kertjében szerencsénk van, és pont egy kis koncert van, tradicionális hangszereken.

Visszafelé hamarabb szállunk ki a metróból, és a Hutong negyeden keresztül sétálunk a Tiltott Város felé. Hutongnak hívják az itteni régi házakat. Kin Pao csirkét eszünk az első éttermünkben. Természetesen megajándékozzuk magunkat egy lábmasszázzsal, most egy másik stúdióban. Itt azonban feltétlen ránk akarnak sózni valami olcsónak kinéző – állítólag szuper krémet – 20Y-ért. Kemények maradunk, és nemet mondunk még 5 perc győzködés után is, amire aztán abbahagyják, de a szemükkel ölni tudnának.

22³⁰kor megérkezünk az állomásra. (00^30-kor indulna a vonatunk Datongba). A jegyeket a Hostel szerezte be nekünk (természetesen nem ingyen, de így legalább lett jegyünk). A furcsa csak az volt, hogy a vonatunk számát sehogy sem tudtuk felfedezni a vasút kijelző-tábláján. Amikor megkérdeztünk egy alkalmazottat, rámutatott az állomás nevére és rázta a fejét. Hát persze, a vonat Datongba nem a központi vasútállomásról megy, hanem a nyugati állomásról, ezért nem Beijing van oda írva (2 jel), hanem 3 jel, vagyis Beijingxi (Xi = nyugat). Én okoska, nem ügyeltem rá, pedig ezt még előre meg is jelöltem a bibliánkban, a Lonely Planet-ben. De hogyan jutunk oda? A metró már épp nem közlekedik. Irány a taxi állomás. Természetesen itt is szépen rendezetten sorba kellett állni. Egy fiatal srác szólított le minket, kérdezte hová akarunk menni. Azt mondta 100Y-ért elvisz minket. Automatikusan 80Y-at mondtunk rá, ő bólintott. De valahogy nem volt kóser, láttam, hogy egy nő mellettem csóválta a fejét. Mégsem mentünk vele, kivártuk a sorunkat és fél óra múlva 31Y-ért (taxaméterrel) megérkeztünk a nyugati állomásra.

Hardsleeper helyre (kemény alvós) vettük a jegyeinket. Kínában van Hardseater (kemény ülős), Softseater, Hardsleeper és Softsleeper. Softsleeper az első osztály, csak a gazdagabbak tudják megengedni maguknak, klimatizált és 4-en alszanak egy becsukható ajtajú kabinban. A Hardsleeper is jobb osztály (a szegények tényleg csak ülnek), itt is ágyak vannak, és ugyanúgy friss ágyneműt kap az ember, mint az első osztályon. De itt 6-an alszanak egy részlegben és nincs ajtó, vagyis végül is az egész vagon nyitott.

Már 20 perccel indulás előtt elkezdődik a beszállás, minden nagyon rendezett. A kínai vasút nagyon hivatalos, mindig tisztelegnek egymásnak, fehér kesztyűt viselnek stb. Minden vagonnak van 1-2 saját kalauza, akik arra is figyelnek, hogy jó helyen szállj ki. Beszálláskor elveszik a kártyát és a helyjegynek megfelelő műanyag kártyát kap az utas. Kb. 20 perccel érkezés előtt visszakapja az ember a rendes jegyét (amit a pályaudvar elhagyásakor még egyszer ellenőriznek). Szóval el sem lehet téveszteni az állomást –ami 2-3 órás késésnél nagyon megnyugtató.

Hogy milyen volt az első éjszakánk a Hardsleeper-részlegben? Füstös. Minden tiszta, szóval semmi nem áll az alvás útjába (füldugó természetesen alapfelszerelés) DE: mint mondtam az egész kocsi nyitott. A Nr. 3. legidegesítőbb kínai dolgok listáján: a dohányzás. Csak férfiak cigiznek, de azok mindenhol és mindig és olyan tapintatlan és szemtelen módon, amit még soha sehol sem tapasztaltam… a tömött buszon, várótermekben, éttermekben a már legyező barátnőjük arcába… és ugyanúgy a teli Hardsleeper-vagonban is az ágyon ülve. Még ha tiltó jel ki is van téve – tök mindegy. Senki nem is szól érte semmit. Érthetetlen. Így aztán füstfelhőben aludni nem volt valami felemelő érzés, és be is láttuk, hogy kénytelenek vagyunk emiatt következő alkalommal Softsleepert foglalni.

Der Beitrag 3. nap – Tapsolva Pekingen keresztül erschien zuerst auf Tripmunks.

Danach ging es zur Parkanlage rund um den Tempel des Himmels. Es war Sonntag und bereits am Eingang gab es viele Menschen. Alle wollten in den Park, um sich zu entspannen – jeder auf seine eigenen Weise. Es war Wahnsinn, hier hat sich jeder locker gelassen, keiner hat sich geschämt: es wird gesungen, auf Instrumenten gespielt, getanzt, geturnt, akrobatisiert, Karten bzw. Domino gespielt, Opas häkeln, viele meditieren, Qi Gong Übungen machen… und um jeden einzelnen bilden sich Grüppchen, die begeistert mitmachen. Am beeindruckendsten war der freie Chor. Ein Mann hat sich hingestellt und hat dirigiert, und alle die wollten konnten mitsingen. Ich habe was ganz tolles gelernt: beim Laufen klatschen. Nicht oft, so bei jedem 10. Schritt. Es befreit irgendwie.

Fazit: Die Tempelanlage ist schön, aber hierher muss man wirklich am besten am Wochenende kommen. Es ist wirklich beeindruckend, wie die Leute hier entspannen. In Europa würde man einen verrückt erklären, wenn man im Park tanzt, geschweige denn sich hinstellt und singt.

Danach ging es zum Lama-Tempel. Bereits in der U-Bahn-Station riecht man die Räucherstäbchen, und diese werden haufenweise verkauft. Nun kauften wir auch eine kleine Packung (2Y). Diese Anlage ist auch gut renoviert, aber mit Stäbchen anzünden war wohl nix, es gab zu viele Gläubige am Sonntag. Da haben wir uns doch lieber zurückgehalten.

Schnell ging es dann weiter zum Sommerpalast (ganz gut mit der neuen U-Bahn zu erreichen). Oh welch ein Wunder – Menschenmengen… macht nix, müssen wir durch, und zwar von Norden zum See runter. Nach dem Mauer-Trip am Vortag hatten wir tierischen Muskelkater – aber zur Pagode mussten wir zähnezusammenbeißend einige Hundert Treppen mal wieder hoch. Aber die Aussicht auf den See lässt die Schmerzen vergessen (oder wir redeten uns das ein).

Im Garten der Harmonie haben wir Glück und erwischen ein kleines Konzert auf alten chinesischen Instrumenten und eine kurze Tanzvorführung.

Wir schlenderten dann in der Hutong-Gegend bis zur Verbotenen Stadt, wo wir in das Restaurant vom ersten Tag einkehren und Kung Pao Hähnchen essen. Zur Fußmassage sind wir dieses Mal in ein „eleganteres“ Studio eingekehrt, hier wollten sie uns zusätzlich unbedingt noch eine Fußcreme für 20Y aufdrehen. Wir haben uns aber standhaft geweigert, wofür wir böse Blicke ernteten, aber die Behandlung wurde doch gut durchgeführt.

Um 22.30 Uhr sind wir am Bahnhof (um 00.30 Uhr geht unser Zug nach Datong). Aber irgendwie komisch… auf der Anzeigetafel finden wir unseren Zug nicht. Wir fragen einen Angestellten, der auf den Abfahrtsort zeigt: Beijingxi (ein Zeichen mehr als Beijing – und steht natürlich für West). Ich Doofchen habe nicht darauf geachtet… aber im Vorfeld noch in Lonely Planet markiert: Der Zug nach Datong fährt vom anderen Bahnhof. Aber wie kommen wir hin?? Metro gibt es nicht mehr. Also Taxi. Ein junger Kerl fängt uns ab, und bietet uns die Fahrt für 100Y an. Komisch ist, dass eine Frau neben uns den Kopf schüttelt. Neee, neee, wir trauen ihm nicht. Wir stellen uns ganz normal beim Taxistand an, und werden in 25 Min für 31Y mit Taxameter zum anderen Bahnhof kutschiert. Bahnhofsbereich für den Zug ist schon überfüllt, aber wir finden noch 2 Plätze.

Wir haben Hard-Sleeper gebucht. In China gibt es: Hard-Seater, Soft-Seater, Hard-Sleeper und Soft-Sleeper. Soft-Sleeper ist wie First-Class, können sich nur Wohlhabende leisten, es liegen 4 Personen in einem zuschließbaren Abteil. Hard-Sleeper ist auch noch was besseres: hier liegen 6 Personen in einem Abteil, aber die vielen Abteile in dem Wagen sind offen. 20 Minuten vor Abfahrt wurde man in den langen Zug geboardet. Die Bahn ist in China ist was richtig Hochoffizielles. Jeder Wagen hat 1-2 eigene Schaffner, diese nehmen die Karten entgegen und bekommt man dafür eine Plastikkarte. Kurz bevor man aussteigen muss, bekommt man die originale Karte wieder und gibt man die Plastikkarte ab. Auf dieser Weise kann man die Station gar nicht verfehlen. Die Schaffner und die Bahnhofangstellten salutieren immer dem Zug, auf Uniform und Haltung wird immer penibel geachtet.

Und wie war unserer Nacht im Hardsleeperbereich? Rauchig. Man bekommt ja frische Bettwäsche (Kissen, Decke, Laken), man kann gut schlafen: aber wie gesagt, der Gang ist offen. Und die nervigste Sache in China Nr. 3 (zu Nr. 1 und Nr. 2 komme ich noch) ist das Rauchen. Nur Männer rauchen, aber auf eine rücksichtslose Weise, die ich noch nirgendwo auf der Welt erlebt habe. Überall, selbst in überfüllten Zügen, Bussen, Wartehallen, Restaurants, direkt ins Gesicht der schon wedelnden Freundin. Und die Leute sagen nichts. Auch wenn das Rauchen ausdrücklich durch Schilder verboten ist: sie rauchen und niemand sagt was dagegen. Dementsprechend schläft man praktisch in einer Rauchwolke bei Hardsleeper. Dieses Erlebnis hat uns gezeigt, dass wir bei der Wahl der Klasse doch auf Softsleeper umsteigen müssen, das mit dem Rauch müssen wir uns echt nicht antun.

Der Beitrag 3.Tag – Klatschend durch Beijing erschien zuerst auf Tripmunks.

Zum Frühstück gehen wir zu einem Dumpling-Straßenrestaurant. Um 9 Uhr ging es los mit unserer Reiseleiterin, die so eine ähnliche Sprache wie Englisch sprach

Das hängende Kloster ist ein unglaubliches Baukunstwerk. Das Gebäude wird tatsächlich nur von den Stäben/Stangen gehalten und klebt praktisch an der Felsenwand. Es ist alles so eng und hoch – richtig schwindelerregend.

Unser Mittagessen haben wir in einem an Werkskantine erinnernden Restaurant eingenommen. War recht gut das Essen, über die Toiletten hingegen möchte ich nicht reden…

Die Yungang-Grotten mit den riesigen Buddha-Statuen waren aber richtig beeindruckend. Leider wurde dieser Besuch mal wieder mit einem Abzock-Versuch überschattet. An dem Parkplatz angekommen, sagte die Reiseführerin (rundherum eine riesige Baustelle), dass wir nun auf Minibusse umsteigen müssten, weil der Eingang 2km entfernt sei. Dies kostet extra 10Y. Ich bin stutzig geworden und habe gleich zu diskutieren angefangen, denn wir hatten alles bezahlt und nun plötzlich das. Das andere deutsche Mädchen auch mit. Die Spanier konnten keinen Englisch, der Ami und der Franzose wollten sich nicht einmischen. Da ich keine weitere Unterstützung bekam, habe ich es gelassen. Hätte auf mein Bauchgefühl hören sollen und lieber loslaufen, denn mit den Minibussen wurde lediglich die Baustelle umfahren, und man konnte schön beobachten, dass der Eingang tatsächlich nur 600m entfernt gewesen wäre. Ich war stinksauer, habe wieder angefangen, jetzt haben aber die Spanier auch ihre Zähne gezeigt. Nun hat die Reiseleiterin nur noch gestottert, plötzlich wusste sie nicht mehr wie weit tatsächlich der Eingang ist – mein Gott, sie macht doch die Tour mindestens einmal die Woche, wie blöd sehen sie uns denn?!?!? Nun hat sie anscheinend eingesehen, dass sie mit ihren Kumpels nicht durch uns extra Geld verdienen kann und versprach, dass wir 5Y zurückbekommen, wenn wir zurücklaufen. Dies ist auch so geschehen.

Übrigens diese riesige Baustelle neben dran, dort bauen sie so eine Art Mini-Verbotene Stadt hin, eine Tempelanlage. Auf die Frage, was das wird, erklärte sie uns, dass dort eine Tempelanlage aus der DingDong-(oder wie auch immer)-Dynastie stand, aber in dem Krieg sie ja zerstört wurde, und nun wird sie neu aufgebaut. Bei welchem Krieg denn? – Es gab viele Kriege in China, in einem von denen – hieß die Antwort und es ging weiter mit der Besichtigung der Grotten. Hmm, ist aber irgendwie komisch, die riesige Tempelanlage wurde zerstört, aber die riesigen Buddha-Statuen blieben unversehrt… Unser Urteil nach dem Urlaub ist, dass die Chinesen den Tourismus als wichtigen Wirtschaftszweig entdeckt haben und natürlich müssen die Touristen mit Sehenswürdigkeiten (je größer umso besser) angelockt werden, in diesem Fall um die Attraktion der Grotten noch größer zu machen. Und das gleiche passiert auf einer riesigen Baustelle in der Innenstadt von Datong, wo eine kleine Klosteranlage auf das 5fache erweitert wird. Wie gesagt: der chinesische Tourismus boomt. Und wenn eine Stadt keine Sehenswürdigkeiten hat, dann baut sie sich welche. Ich wage es zu behaupten, dass in paar Jahren sieht man die meisten Sehenswürdigkeiten total aufgepusht. Schade.

Wir sind in Datong Innenstadt noch Spazieren und Essen gegangen, wo wir, wie schon erzählt, von den Einwohner richtig angestarrt wurden. Und um 23.00 Uhr ging es weiter mit dem Nachtzug (dieses Mal Softsleeper) nach Pingyao.

Der Beitrag 4.Tag – Hängendes Kloster und die Yungang-Höhlen erschien zuerst auf Tripmunks.

Érdekes volt, hogy az utazási iroda képviselője, amikor felírta az adatainkat (Kínában mindig mindenhol az útlevél minden apró részlete felírásra kerül) mondta, hogy a magyarok innen Datong környékéről vándoroltak el. Hát igen, Datong Belső-Mongólia határterületén fekszik.

Reggelizni egy utcai konyhába megyünk és dumplingot eszünk. 9 órakor indulunk az idegenvezetőnkkel. Fiatal lány, aki olyan angolra hasonlító nyelvet is beszélt

A Függő Kolostor egy lélegzetelállító épület, tényleg csak a támasztógerendák (alatta) tartják. Fenn még én is szédültem, pedig nekem soha nincs gondom a magassággal. De az egész épület a hegyoldalra ragad, és nagyon szűk, így szinte lebeg az ember.

Ebédre, egy gyári konyhára emlékeztető étkezdében ettünk (több csoporttal együtt). Itt is több ételt kaptunk a nagy asztalra, meg természetesen teát. Volt mángold, babbal és datolyával töltött puffancsok, édes-ánizsos disznóhús, csirke chilis szószban stb. Arról, hogy a WC hogy nézett ki, inkább nem beszélek…

A barlangok a hatalmas Buddha-szobrokkal szenzációsak voltak (kár hogy a két legnagyobban nem lehetett fényképezni, ahol a 17 m-es szobor áll.). Sajnos ez a megtekintés is kapott egy kis mellékízt a következő story miatt:

Amikor megérkeztünk a parkolóba (körös-körül hatalmas építkezés), mondta a lány, hogy át kell szállnunk minibuszokra, mert a bejárat 2 km-re van. A minibusz 10Y-ba kerül extra. Itt a többi részvevővel furcsán néztünk egymásra: hisz mindenért fizettünk és az úrban az irodából meg lehet bízni, hisz nagyon jól tudja, hogy csak azért mennek hozzá a turisták, mert az interneten mindenki ajánlja ezt a túrát. Elkezdődött a vita. Az idegenvezető csaj úgy tett, mintha nem tudna semmiről, neki ezt így mondták és akkor ez így van. Sajnos a spanyolok, akik már 2 hete voltak úton és sok tapasztalatot szereztek, nem tudtak angolul, de ők is a mi véleményünkön voltak. Többségben voltak a nem hozzászólok. Így kifizettük a pénzt és beszálltunk a minibuszokba. No mit ad Isten! Egész idő alatt láttuk mellettünk a parkolótól vezető utat a bejáratig, mi meg az építkezés kellős közepén lettünk jól átzötykölve. A gyalogút max. 500 m lett volna. Kiszállva most már mindenki fellázadt. Nem igaz, hogy a csaj ezt nem tudta, hisz itt dolgozik – és be is látva, hogy nem éri meg veszekedni, felajánlotta, hogy visszakapunk 5Y-t ha visszafelé gyalog megyünk. Így is lett, én meg visszafelé a spanyolokkal csevegve tapasztalatokat cseréltem. Egyébként a hatalmas nagy építkezés a területen: itt egy nagyon nagy templomvárost húznak fel. Amikor megkérdeztük a lányt, azt mondta, hogy itt már sok-sok évvel ezelőtt ilyen templomépületek álltak a Ding-Dong-Dynastia idejéből (vagy valamelyik a sok közül), de a háborúban lerombolták. Megkérdeztük, melyik háborúban? – „Hát sok háború volt errefelé, az egyikben“. – Aha, érdekes, hogy a templomokat a földdel tették egyenlővé, de a barlangok a szobrokkal érintetlenek maradtak.

A mi véleményünk a megfigyeltek alapján a következő: Kína felfedezte a turizmust fontos gazdasági ágazatként, és ha épp nincs elég látnivaló, akkor építeni kell néhányat. Minél nagyobb az attrakció, annál több a látogató, annál több pénz folyik be. Ugyanez történik éppen Datong belvárosában is. Hatalmas nagy építkezés keretében bővítenek egy kis buddhista templomot a kb. tízszeresére. Merem állítani, hogy 10 év múlva ugyanezeket a helyeket felkeresve teljesen más kép tárul majd elém, mindenhol új „régi“ építmények állnak. Minden kínai turista elhiszi, amit az idegenvezető a megaphonon keresztül kiabál felé. Kár.

Este az éjszakai vonatra várva Datong belvárosában sétáltunk, ahol öten – mint már meséltem – nagy érdeklődést keltettünk a lakosság körében. Ha ide hosszú orrú turistacsoportok jönnek, akkor direkt a barlangokhoz jönnek, nem a belvárosba. 23 órakor indultunk Pingyaoba tovább (ezúttal softsleeper-kabinban)

Der Beitrag 4. nap – A Függő Kolostor és a Yungang-barlangi Buddha szobrok erschien zuerst auf Tripmunks.