Két dolog van, amit egy Kínába utazó be kell véssen az agyába:

– Kína egy hatalmas nagy ország (akkora mint maga Európa) és

– nagyon, de nagyon sok kínai ember él ott (1,3 milliárd).

Ezzel a két dologgal rendszeresen szembesül az utazó. Utólag mondhatom, hogy Kína mindenképp egy Backpacker-barát (hátizsákos utazó) ország, de az első pontból adódik, hogy itt képtelenség csak busszal meg vonattal utazni, néha repülni is kell az országon belül, ha nagyobb távolságokat akarunk áthidalni. Szerencsére ezek a repülőutak sem olyan drágák. De a kínaiak létszámához, az állandó hatalmas tömegekhez, még az utazás végéig sem tudtam hozzászokni. Hihetetlen, hogy alig lehet valahol is egy nyugodt helyet találni.

“Hosszúorrú”-ként – így neveznek bennünket fehéreket a “ferdeszeműek” – úgysem lehet észrevétlenül maradni. Mivel az én orrom tényleg tutira megfelel ennek a leírásnak, sokszor maradtak legtöbbször gyerekek tátott szájjal állva amikor elmentem mellettük. Pekingben vagy Shanghaiban már nem keltünk feltűnést, de vidéken szinte mindig csodálkozva néznek meg minket. Datongban például (1,5 millió lakos kb. 6 órára Pekingtől), amikor öten hosszúorrúak végigvonultunk az utcán, a következő esetre lettem figyelmes: az egyik kis étteremből egy pincérlány meglátott minket, nevetve szaladt a kolléganőjéhez és mutatott a saját orrára majd ki az utcára a mi irányunkba. A következő pillanatban már szinte az egész vendégsereg minket nézett, némelyikük integetett. Az emberek megpróbálnak udvariasak lenni – ill. próbálják nem létező angoltudásukat mutatni – és úton-útfélen hangosan “HALLO”-t köszönnek felénk. Mi ugye jól nevelt európaiak kénytelenek vagyunk visszaköszönni: Nihao! (kínaiul a szia)… de ha emberek százai köszönnek naponta HALLO-t … egyszer eléri az ember azt a pontot, hogy már nehéz nevetve vissza-nyihao-zni…

23 napunk (máj. 13. – jún. 6-ig) volt rá, hogy közelebbről is megismerjük ezt az ősrégi kultúrával rendelkező országot. Következő útitervet dolgoztam ki: Peking – Datong – Pingyao – Xian – Shanghai – Guilin – Longsheng –Yangshuo – Hongkong (habár Hongkong tulajdonképpen nem is Kína, de erről majd később)

(Hogy ez az élménybeszámoló más utazóknak is információkkal szolgáljon, leírom az aktuális árakat is. A többi olvasónak szolgáljon segítségként, hogy 1 Euro = 10 Yuan. Az ide berakott fényképek inkább az „érdekes“ mint a „művészien szép“ kategóriába sorolandóak. Aki a szép képeket (vagy esetleg mind a 800-at) akarja látni, az szóljon.)

Der Beitrag Hátizsákkal Kelet-Kínában erschien zuerst auf Tripmunks.

A 3-as terminalba érkeztünk – nagyon modern és új, és hogy a német turistáknak lehetőségük legyen ezt a szuper épületet megcsodálni, így a legesleghátsó kapunál szállhattunk ki és keresztül gyalogolhattunk az egész terminálon. Még ha közben több tucat szabad kapu is volt. Hát igen, ez is egy módja, ahogy Kína bemutatja a külföldieknek modernségét és gazdasági erősségét. Az útlevél ellenőrzés gond nélkül zajlott (a vízumot külön Münchenben a nagykövetségen kellett megkérvényeznem), pecsét a vízum mellé és mehetek tovább. Vagyis előtte még értékelhettem a hivatalnokot, hogy elégedett voltam-e? Minden hivatalnok előtt van egy szerkezet (mindegy hogy bank, zoll vagy vasút), ahol az eddigi értékelés van csillagokkal jelölve, és nekem is lehetőségem van zöld, sárga vagy piros Smiley-t nyomni. Mégsem láttam soha egy igazán kedves hivatalnokot…

Miután az automatából pénzt vettünk ki, irány az Airport vasút, ami közvetlen összeköti a repteret a belvárossal. Na itt kezdődött Kína. Ugyanis ott, ahova a nyíl a vonatjellel mutatott, állt egy kis iroda, az ablakai teleírva kínaiul. De semmi angol kiírás. Amint közelebb léptünk és kérdezni akartuk, hogy itt kell-e a jegyet venni, már nyújtotta is a hölgy felénk a két jegyet. Na, nem is lesz ez olyan nehéz!

Akkor most jön a kínai specialitás: biztonsági ellenőrzés. Minden egyes alkalommal, amikor egy vasútállomásra (akármilyen pici faluról is van szó), vagy akár egy metró állomásra belépünk (a Mennyei béke tere környékén még az aluljárókban is) átvilágítják a csomagokat, ugyanúgy, mint nálunk a repülőtereken. Rend a lelke mindennek; még ha épp akkor léptünk is ki a reptér biztonsági övezetéből. Le a 16 kg-os hátizsákokkal és be a scannerbe. Ès mert ez jó dolog, ugyanez a játék, amikor átszállunk a metróba. Apropó metró – tökéletesen modern és jól kiépített (az olimpiára minden szépen elkészült). Az egyetlen gond vele, hogy nem úgy, mint Európa nagyvárosaiban a megállók 500-1000m-enként vannak – itt sajnos 2000-3000m van köztük, így sok helyen nagyon sokat kell gyalogolni.

Bejelentkeztünk a hostelünkbe (www.leohostel.com) és már úton is voltunk a Mennyei béke teréhez ill. a Tiltott Városba. Keresztülmegyünk a környező bevásárló utcán; teli tipikus ázsiai utcai konyhával (cookshop, Garküche), teaboltokkal és kínai csecsebecse boltokkal.

A Mennyei béke terén szembesültünk először úgy igazán a 2. megállapításommal: SOK KÍNAI és még több KÍNAI TURISTA. A turizmus virágzik Kínában. Nagyon sokan utaznak saját országukon belül. Ennek megfelelően az első sor amit láttunk, az Mao mauzóleumának várakozási sora volt – nagylelkűen saccolva 3 km rendezett sor, szépen szalagokkal kijelölve.

Kínaiak imádnak sorban állni. Néha az volt az érzésem ez náluk szinte hobby, olyan nagy nyugalommal csinálják. De hát igen, hozzá vannak szokva. De vannak köztük specialisták, akik a tolakodásban még jobbak. Mindig voltak olyanok, akik egyszerűen oldalról az első elé beálltak, mintha életről-halálról lett volna szó, csak hogy hamarabb megkapják a jegyüket vagy az italukat, mintha észre sem vették volna, hogy több ember is ugyanazért sorban áll. Ami a legidegesítőbb, a többiek úgy tesznek, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne, nem szólnak semmit és várnak tovább. (Egyszer nem bírtam ki, 3-an álltunk sorba, pont én jöttem volna és egy pasi beállt elém és kérte a Coláját. Nagyon felhúztam magam és kézzel-lábbal mutogatva a sor végére küldtem, miközben ő bocsánatkérve úgy tett, mintha nem is látta volna, hogy sorban állás van. Hihetetlen.)

Mao-t nem akarjuk látni és 3km hosszan végképp nem sorban állni. Megyünk tovább a Tiltott Városba. A tömeg úgy nyomul be, mintha futószalagon szállítanák őket (még szerencse, hogy péntek van), a csoportok különböző színű sapkákat viselnek: narancs, sárga, piros (minél idétlenebb és feltűnőbb annál jobb), de a lényeg, hogy a vezetőjük zászlót lobogtatva minél hangosabban üvöltsön velük a megaphone-on keresztül.

A levegő nagyon furcsa. Tudjuk, hogy süt a nap, mégsem látjuk, mert egy vastag szmog-réteg lebeg a város fölött. Olyan mintha köd lenne mindenhol. Ezért a képeknek is furcsa színük lett sajnos.

A Tiltott Város hatalmas és gyönyörű. Néhány nappal ezelőtt megnéztük “Az utolsó császár” c. filmet, ami Pu Ji (az utolsó császár) életét meséli el. Sok részletet forgattak ugye, és érdekes volt látni ezeket a jelenetekből.

Már délután volt és éhesek voltunk, így elindultunk az első szerencsepróbára éttermet keresni (ok, a szó kicsit túlzás, inkább kajáldát mondok). Már tudtuk előre, hogy nem szabad a külsőre adni. Mégis legelső alkalomként egy olyan „Etablissement“-t kerestünk, ahol legalább kívülről rögtön látni lehetett, hogy étteremről van szó: ételek fényképei (ugyan ezer éve kifakultan) lógtak a falon. Szerencsére az étlap is fényképekkel volt, így „könnyű“ dolgunk volt. Éhesek voltunk, így 3 ételt rendeltünk. De utána már megtanultuk, hogy tulajdonképpen 1 étel 2 porció rizzsel bőven elég kettőnknek. Nagyon finom volt, és igen az aranyszabályt is bevéstük az agyunkba: minél piszkosabb a szakács köténye, annál ízletesebb a kaja

Aztán kimetróztunk az olimpia területére. Megnéztük a madárfészket meg a környékét – hát nem semmi miket építettek ide az olimpiára!

Visszafelé a metrón másodjára jöttek vak kéregetők hozzánk. A séma ugyanaz: az első a kasszával elöl vezeti maga mögött a furulyán zenélő vakot. Mivel ő kínosan sokáig állt előttem, odanyújtottam a zsebemben lévő 1Yuant. Kifelé menet egy kedves asszony elég bosszúsan próbálta nekünk elmagyarázni, hogy ezt nem kellett volna. Igen, másnap már tudtuk, hogy itt a kéregetők csak szervezett kéregetésnek lehetnek tagjai.

A hostelba visszatérve lefoglaltuk másnapra a 10km-es túrát a Kínai Nagy-falon. (240Y/p.P. inkl. Reggeli + ebéd – belépő 100Y/p.P.)

Az első éjjel elég nyugtalanul telt, a szobánk közel volt a bárhoz az első belsőkertben, így minden beszélgetést hallhattunk, ami onnan átszűrődött.



Der Beitrag 1. nap – Első lecke a kínai turizmusról erschien zuerst auf Tripmunks.

A vezetőnk elkísért minket a parkolótól a falig (hamis idegenvezető igazolványával – nem is az ő képe volt rajta, de Kínában ugyan ez kit zavar). Itt aztán mondta (illetve inkább úgy mondom, hogy azt értettük, hogy azt próbálja mondani), hogy majd a 21-es számú toronynál Simataiban vár ránk, ő nem jön velünk. De hát, ugye ha a „Come on“ und „Yes“ –nél többre nem telik az angol tudásból, akkor a megértetés elég nehézséges lehet… Így aztán elindultunk az idegenvezető nélkül, ami úgyis nevetségesen hangzik, mert egy falon ugye ki tudna eltévedni.

Ha valaki azt hiszi, hogy a Kínai Nagy-falon sétál az ember, akkor marha nagyot téved. Ugyanis a fal nem más, mint egy hatalmas lépcsőépítmény, állandóan lépcsőn le és lépcsőn föl mászunk (néhány helyen szó szerint négykézláb mászunk fölfelé!). Ez a része a falnak, ahol mi kirándultunk egy relatív nyugodt szakasz, nem sok turistát hoznak ki ide erre a megerőltető, 2.túrára, – a legtöbbjüket Badalingba viszik. Innivalót és souvenir-t szünet nélkül lehet venni a falon a mongol asszonyoktól. Alig lehet tenni egy lépést anélkül, hogy ne szólítanának meg bennünket. Először feltűnés nélkül követnek, aztán kérdeznek honnan jöttünk, úgy tesznek, mintha ők is turisták lennének. De egyszer csak kinyitják a hátizsákjukat és feltétlenül neked akarják eladni az egész tartalmát. Nekik ez a megélhetés.

Kb. 3 óra elteltével érkeztünk meg Simataiba. Ezt onnan tudtuk, hogy hirtelen egy jegyszedő állt előttünk és vagy látni akarta a jegyünket erre a szakaszra, vagy meg kellett, hogy vegyük tőle (40Y). Hol a vezetőnk? Hisz kifizettük a jegyeket előre, és ő azt mondta itt a szakasz másik végén vár ránk. Kb. 15 perc várakozás és kupaktanács után fizettünk és mentünk tovább. (Kíváncsian várva, hogy mit szól majd a hostel ehhez…).

A legutolsó toronynál ült a guide és lebegtette az idióta zászlóját. Egy “Yes”-szel rábólintott, hogy majd visszakapjuk a kifizetett belépőt. A szakasz legvégén volt egy függőhíd egy folyó fölött – olyan érzés volt átmenni rajta, mintha részegek lettünk volna. Itt is 5Y-t kellett fizetni – a vezető megint csak hülyén lesett, de fizetett. Egyértelmű volt, hogy most volt itt először. A területről kiérve felkínálta a lehetőséget, hogy aki akar az egy függődróton lecsúszva a folyó fölött juthat le a parkolóig, ugyanis ez pont 40Y-ba került. Jan kipróbálta, neki nagyon nagy élmény volt, én inkább legyalogoltam a hátizsákokkal és visszakaptam a 40Y-t. Lefelé menet láttam, hogy a vezető is a dróton csúszott le. Elkezdtem számolni: 9-en vagyunk, 100-at fizettünk a belépőkre, de tulajdonképpen csak 95Y-ba kerültek. Vagyis maradt neki zsebre 9 X 5 = 45Y. Én úgy saccolom, hogy ez nekik olyan mint nekünk 45 euro, szóval azért mégis csak egy összeg, és akkor ebből így meg tudta engedni magának a lecsúszást. De nem akartam tovább gondolkozni, mert éhes voltam, irány az ebéd, amihez még 1 km-t gyalogolnunk kellett.

Egy családi ház szerű volt asztalokkal körbevéve. Egy szobába vezettek minket, ahol ezek a tipikus kínai asztalok a forgatható kerek lappal a közepén álltak. Jött a háziasszony és kérdezte, hogy iszunk-e sört. Utazásaim során már tapasztaltam, hogy jobb a dolgokat előre tisztázni, így kérdeztem, hogy egy ital is benne foglaltatik-e az ebédünkben? A vezető felemelte a hüvelykujját és mondta: “Yes, okay”. Úgy legyen. Kaja előtt kimentem kezet mosni a “mosdóba”, ami az udvaron lévő kerti csap volt. Mellette egy vödörben halmozódtak a csirkebelsőségek – megnyugodtam, legalább tudom, hogy ezt nem szolgálják fel Hozták a különböző finomságokat (spenót, mangold, chiliscsirke, tofu stb.). Úgy, mint ahogy Kínában szokás, az emberek közösen rendelnek és mindenki ehet minden ételből. Egyszer csak mikor már a végén jártunk, a sarokban fekvő vezető srác felkiáltására lettünk figyelmesek: “Get in the car!” Aha, szóval amerikai-action-filmekből tanul angolul…Amikor felálltunk és menni készültünk jött a háziasszony és 5Y-t akart az italokért kasszírozni. Néztünk a vezetőnkre, mondtuk, hogy azt állította, benne van az ebédben. Szerencsére az amerikaiak is azon a véleményen voltak, mint mi: nem hagyjuk magunkat átverni, és beültünk a buszba. Kezdődött a kiabálás, telefonálás, értetlenkedés, de 15 perc után csak elindultunk vissza Pekingbe. Számomra el volt intézve a dolog: 5Y-nal többet fizettünk a belépőkért mint kellett, abból most ki lett fizetve az ital. Az amerikai srácok nem hagyták annyiban, és a recepción panaszkodtak, hogy tulajdonképpen semmiféle idegenvezetést nem kaptunk, miért fizettük a 240Y-t fejenként – a 1,5 órás kocsiútért biztos nem a 0,60Y/liter benzinárnál.

Így aztán másnap reggeltől a hostel falán a túraplakát ki lett javítva, és aznaptól fogva már nem “travel guide” (idegenvezető) hanem “chinese speaking safety guide” (kínaiul beszélő biztonsági kisérő) volt írva

Jutalomként elmentünk megmasszíroztatni a lábunkat. Kína híres ugye a reflex zónás lábmasszázsról és 35Y 40 percért szinte ajándék. (Aranyos, ahogy nem tudják kimondani azokat a szavakat, amik mássalhangzóra végződnek. Így „foot massage” helyett mindig „foote massage”-t mondtak). Ez volt az első ilyen élményem, és én inkább fájdalmas, de hatásosként sorolnám be. Itt nem simogatnak, hanem tudatosan bizonyos reflexpontokat nyomkodnak, ill. ütnek és masszíroznak. De a 3.-4. masszázs után már nem olyan érzékeny az ember, és a fájdalom is elmarad.

Még valamit tanultunk aznap este: soha ne rendelj angol nyelvű étlapból – az árak sokkal magasabbak, mint a kínaiban. Amikor ezt észrevettem a szomszéd asztalnál, kértem a kínai étlapot, de a nő nem akarta ideadni, kézzel-lábbal ellenkezett. Ha nem rendeltünk volna addigra, akkor ez lett volna a pillanat, amikor felállunk és továbbállunk, mert léteznek még más étkezdék is, ahol nem feltétlenül vágnak át ill. próbálnak kihasználni.

Der Beitrag 2. nap – We rocked the Great Wall erschien zuerst auf Tripmunks.

10 óra körül érkeztünk meg a Temple of Heaven parkjába. Vasárnap lévén már a bejáratnál tömeg volt. Nagyon sokan voltak a parkban – mindenki egy cél érdekében: relaxszálni – de mindenki a saját egyéni módján. Élvezet volt látni, hogy mindenki lazán viselkedik, senki sem szégyenli magát, azért amit tesz. Volt, aki Tai Chi-t gyakorolt, volt, aki balettozott, volt, aki kínai operákat adott elő, különböző hangszereken játszottak, kínai dominóztak, kártyáztak, ugrálóköteleztek, bácsik horgoltak… és mindegyikük körül kis csoportok gyűltek össze, akik élvezettel követték őket szemmel és szálltak be a mókába.

A legszebb a szabadkórus volt: Egy karmester elkezdett egy-két emberrel egy rét közepén énekelni – hamar már több mint száz ember gyűlt össze és énekeltek közösen. Egy nagyon jó dolgot tanultam: egyszerűen sétálás közben kb. minden 10. lépésnél tapsolni egyet. Nagyon megnyugtató dolog.

A legérdekesebb azonban a kínaiak táncőrülete. Itt a parkban is úgy volt, hogy különböző sarkokon különböző zenét játszottak magnóról: tangó, keringő stb. És mindenki oda ment, amire táncolni akart. De ez nem csak itt volt, ezt esténként különböző városokban sok téren láttuk: összegyűlnek és táncolnak a város közepén.

Szóval a templom nagyon szép, de ide érdemes a hétvégén jönni és ezt a kedves színjátékot a parkban megnézni. Európában kinevetnék az emberek a másikat, ha kiállna énekelni vagy táncolni egy park közepén. Tényleg kár.

A Lama-Temple-hez menet már a metróban éreztük a füstölők illatát, az utcán lehet minden fajtát és méretet kapni. Vettünk is egy kis csomagot (2Y). A templomok szépen renoválva vannak, de vasárnap lévén sok hívő látogató volt, így mi nem gyújtottuk meg a mi füstölőnket.

Az olimpiára épült új metrónak köszönhetően közvetlen el lehet most már jutni a Nyári Palotához. Oh, micsoda meglepetés – tömeg van itt is – na mindegy, akkor is meg akarjuk nézni az egész területet. Északról indulunk el dél felé, így szinte egész idő alatt a lábunk alatt látjuk a tavat. A tegnapi túrától jó kis izomláz van a lábunkban, de nincs kifogás, felmászunk itt is a csomó lépcsőn a pagoda tetejéig. És ahogy mondani szokás, a kilátás minden fájdalmat elfelejtetett (legalábbis ezt beszéljük be magunknak). A Harmónia Kertjében szerencsénk van, és pont egy kis koncert van, tradicionális hangszereken.

Visszafelé hamarabb szállunk ki a metróból, és a Hutong negyeden keresztül sétálunk a Tiltott Város felé. Hutongnak hívják az itteni régi házakat. Kin Pao csirkét eszünk az első éttermünkben. Természetesen megajándékozzuk magunkat egy lábmasszázzsal, most egy másik stúdióban. Itt azonban feltétlen ránk akarnak sózni valami olcsónak kinéző – állítólag szuper krémet – 20Y-ért. Kemények maradunk, és nemet mondunk még 5 perc győzködés után is, amire aztán abbahagyják, de a szemükkel ölni tudnának.

22³⁰kor megérkezünk az állomásra. (00^30-kor indulna a vonatunk Datongba). A jegyeket a Hostel szerezte be nekünk (természetesen nem ingyen, de így legalább lett jegyünk). A furcsa csak az volt, hogy a vonatunk számát sehogy sem tudtuk felfedezni a vasút kijelző-tábláján. Amikor megkérdeztünk egy alkalmazottat, rámutatott az állomás nevére és rázta a fejét. Hát persze, a vonat Datongba nem a központi vasútállomásról megy, hanem a nyugati állomásról, ezért nem Beijing van oda írva (2 jel), hanem 3 jel, vagyis Beijingxi (Xi = nyugat). Én okoska, nem ügyeltem rá, pedig ezt még előre meg is jelöltem a bibliánkban, a Lonely Planet-ben. De hogyan jutunk oda? A metró már épp nem közlekedik. Irány a taxi állomás. Természetesen itt is szépen rendezetten sorba kellett állni. Egy fiatal srác szólított le minket, kérdezte hová akarunk menni. Azt mondta 100Y-ért elvisz minket. Automatikusan 80Y-at mondtunk rá, ő bólintott. De valahogy nem volt kóser, láttam, hogy egy nő mellettem csóválta a fejét. Mégsem mentünk vele, kivártuk a sorunkat és fél óra múlva 31Y-ért (taxaméterrel) megérkeztünk a nyugati állomásra.

Hardsleeper helyre (kemény alvós) vettük a jegyeinket. Kínában van Hardseater (kemény ülős), Softseater, Hardsleeper és Softsleeper. Softsleeper az első osztály, csak a gazdagabbak tudják megengedni maguknak, klimatizált és 4-en alszanak egy becsukható ajtajú kabinban. A Hardsleeper is jobb osztály (a szegények tényleg csak ülnek), itt is ágyak vannak, és ugyanúgy friss ágyneműt kap az ember, mint az első osztályon. De itt 6-an alszanak egy részlegben és nincs ajtó, vagyis végül is az egész vagon nyitott.

Már 20 perccel indulás előtt elkezdődik a beszállás, minden nagyon rendezett. A kínai vasút nagyon hivatalos, mindig tisztelegnek egymásnak, fehér kesztyűt viselnek stb. Minden vagonnak van 1-2 saját kalauza, akik arra is figyelnek, hogy jó helyen szállj ki. Beszálláskor elveszik a kártyát és a helyjegynek megfelelő műanyag kártyát kap az utas. Kb. 20 perccel érkezés előtt visszakapja az ember a rendes jegyét (amit a pályaudvar elhagyásakor még egyszer ellenőriznek). Szóval el sem lehet téveszteni az állomást –ami 2-3 órás késésnél nagyon megnyugtató.

Hogy milyen volt az első éjszakánk a Hardsleeper-részlegben? Füstös. Minden tiszta, szóval semmi nem áll az alvás útjába (füldugó természetesen alapfelszerelés) DE: mint mondtam az egész kocsi nyitott. A Nr. 3. legidegesítőbb kínai dolgok listáján: a dohányzás. Csak férfiak cigiznek, de azok mindenhol és mindig és olyan tapintatlan és szemtelen módon, amit még soha sehol sem tapasztaltam… a tömött buszon, várótermekben, éttermekben a már legyező barátnőjük arcába… és ugyanúgy a teli Hardsleeper-vagonban is az ágyon ülve. Még ha tiltó jel ki is van téve – tök mindegy. Senki nem is szól érte semmit. Érthetetlen. Így aztán füstfelhőben aludni nem volt valami felemelő érzés, és be is láttuk, hogy kénytelenek vagyunk emiatt következő alkalommal Softsleepert foglalni.

Der Beitrag 3. nap – Tapsolva Pekingen keresztül erschien zuerst auf Tripmunks.

Érdekes volt, hogy az utazási iroda képviselője, amikor felírta az adatainkat (Kínában mindig mindenhol az útlevél minden apró részlete felírásra kerül) mondta, hogy a magyarok innen Datong környékéről vándoroltak el. Hát igen, Datong Belső-Mongólia határterületén fekszik.

Reggelizni egy utcai konyhába megyünk és dumplingot eszünk. 9 órakor indulunk az idegenvezetőnkkel. Fiatal lány, aki olyan angolra hasonlító nyelvet is beszélt

A Függő Kolostor egy lélegzetelállító épület, tényleg csak a támasztógerendák (alatta) tartják. Fenn még én is szédültem, pedig nekem soha nincs gondom a magassággal. De az egész épület a hegyoldalra ragad, és nagyon szűk, így szinte lebeg az ember.

Ebédre, egy gyári konyhára emlékeztető étkezdében ettünk (több csoporttal együtt). Itt is több ételt kaptunk a nagy asztalra, meg természetesen teát. Volt mángold, babbal és datolyával töltött puffancsok, édes-ánizsos disznóhús, csirke chilis szószban stb. Arról, hogy a WC hogy nézett ki, inkább nem beszélek…

A barlangok a hatalmas Buddha-szobrokkal szenzációsak voltak (kár hogy a két legnagyobban nem lehetett fényképezni, ahol a 17 m-es szobor áll.). Sajnos ez a megtekintés is kapott egy kis mellékízt a következő story miatt:

Amikor megérkeztünk a parkolóba (körös-körül hatalmas építkezés), mondta a lány, hogy át kell szállnunk minibuszokra, mert a bejárat 2 km-re van. A minibusz 10Y-ba kerül extra. Itt a többi részvevővel furcsán néztünk egymásra: hisz mindenért fizettünk és az úrban az irodából meg lehet bízni, hisz nagyon jól tudja, hogy csak azért mennek hozzá a turisták, mert az interneten mindenki ajánlja ezt a túrát. Elkezdődött a vita. Az idegenvezető csaj úgy tett, mintha nem tudna semmiről, neki ezt így mondták és akkor ez így van. Sajnos a spanyolok, akik már 2 hete voltak úton és sok tapasztalatot szereztek, nem tudtak angolul, de ők is a mi véleményünkön voltak. Többségben voltak a nem hozzászólok. Így kifizettük a pénzt és beszálltunk a minibuszokba. No mit ad Isten! Egész idő alatt láttuk mellettünk a parkolótól vezető utat a bejáratig, mi meg az építkezés kellős közepén lettünk jól átzötykölve. A gyalogút max. 500 m lett volna. Kiszállva most már mindenki fellázadt. Nem igaz, hogy a csaj ezt nem tudta, hisz itt dolgozik – és be is látva, hogy nem éri meg veszekedni, felajánlotta, hogy visszakapunk 5Y-t ha visszafelé gyalog megyünk. Így is lett, én meg visszafelé a spanyolokkal csevegve tapasztalatokat cseréltem. Egyébként a hatalmas nagy építkezés a területen: itt egy nagyon nagy templomvárost húznak fel. Amikor megkérdeztük a lányt, azt mondta, hogy itt már sok-sok évvel ezelőtt ilyen templomépületek álltak a Ding-Dong-Dynastia idejéből (vagy valamelyik a sok közül), de a háborúban lerombolták. Megkérdeztük, melyik háborúban? – „Hát sok háború volt errefelé, az egyikben“. – Aha, érdekes, hogy a templomokat a földdel tették egyenlővé, de a barlangok a szobrokkal érintetlenek maradtak.

A mi véleményünk a megfigyeltek alapján a következő: Kína felfedezte a turizmust fontos gazdasági ágazatként, és ha épp nincs elég látnivaló, akkor építeni kell néhányat. Minél nagyobb az attrakció, annál több a látogató, annál több pénz folyik be. Ugyanez történik éppen Datong belvárosában is. Hatalmas nagy építkezés keretében bővítenek egy kis buddhista templomot a kb. tízszeresére. Merem állítani, hogy 10 év múlva ugyanezeket a helyeket felkeresve teljesen más kép tárul majd elém, mindenhol új „régi“ építmények állnak. Minden kínai turista elhiszi, amit az idegenvezető a megaphonon keresztül kiabál felé. Kár.

Este az éjszakai vonatra várva Datong belvárosában sétáltunk, ahol öten – mint már meséltem – nagy érdeklődést keltettünk a lakosság körében. Ha ide hosszú orrú turistacsoportok jönnek, akkor direkt a barlangokhoz jönnek, nem a belvárosba. 23 órakor indultunk Pingyaoba tovább (ezúttal softsleeper-kabinban)

Der Beitrag 4. nap – A Függő Kolostor és a Yungang-barlangi Buddha szobrok erschien zuerst auf Tripmunks.

A „Harmony Hostel“-t Pingyao-ban már Datongból lefoglaltunk, így “Mr. Kristina” feliratú lappal vártak minket az állomáson reggel 7 órakor, és vittek minket motoros riksával a Hostelbe.

Hűvös volt még, de a felkelő nap fényében szép volt keresztülmenni a városfalon majd az egyébként autók elöl lezárt óvároson. Szerencsére rögtön beköltözhetünk a szobánkba (130/éj), így 2 nap után végre tusolhatunk és alszunk még egy kört – hál’ ég horkolás nélkül.

Aztán sétáltunk az óvárosban és megcsodáltuk a szép régi épületeket és belső kertjeiket. A legtöbb épület természetesen időközben, a turisták ellátására szolgál – boltok, étkezdék, szállások stb. Itt végre nincs szmog, és mivel autók sem járnak kicsit nyugodtabb is körülöttünk minden. A városnak ugyan 450 ezer lakosa van, de ebből itt a belvárosban semmit nem vettünk észre, olyan volt mintha falun lettünk volna.

<

Már ezután a pár nap után átállt az agyunk a Yuan-ra. Minden, ami 20Y-nál többe kerül, azt drágának számít. Már nem számolunk át semmit Euróba, hanem megpróbáljuk megsaccolni, mennyit fizetne egy kínai valamiért. Természetesen külföldiként (=turista) mindenhol ránk- ill. utánunk kiabálnak; próbálják a portékaikra irányítani figyelmünket és eladni bármit – még olyan dolgokat is amit, logikus hogy nem tudnánk hazavinni. Egy idő után természetesen már nehéz mindig csak mosolyogva megrázni a fejünket. Próbáljuk egyértelműen “NO”-val jelezni, hogy nincs szándékunkban bármit is venni (Marokkóban ebből értettek, nem is próbálkoztak tovább). De itt ez nem jelentett semmit. Olvastam a “China-Knigge” (Kínai protokoll és etikett) című könyvben, hogy a kínaiak nem mondanak nemet, ugyanis ez illetlen lenne. Ők csak azt mondják, hogy majd átgondolják a dolgot. Valószínűleg ezért nem értik meg, ha mi NEM-et mondunk. Azt hiszik nem gondoljuk komolyan. Így aztán Pingyao belvárosában egy idő után felhagytunk bármiféle visszajelzéssel, és csak nézelődtünk. Persze, ha vásárolni akartunk, akkor természetesen először alkudtunk. A tapasztalat azt mutatta, hogy legalább a felére, drágább dolgoknál akár az ötöd részére is le lehet (KELL) alkudni az árat.

Sétálás közben figyelni kell az embernek arra, hogy ne lépjen bele egyik-másik friss köpésbe. Itt a köpködés az egy teljesen természetes – sőt tanácsos, egészséges dolog. Ennek megfelelően hagyományosan zajlik: először is elkezdik nagyon mélyről gyűjteni a váladékot, felgargalizálják a torkon és nagy cuppanással kiköpik. Egyszer nem elég! A reggeli tisztítás minimum 2-3 alkalommal kell, hogy megismétlődjön. Minél groteszkebb hangot adnak ki közben, annál hatásosabb. Ja, és minél közelebb sikerül köpni valaki lábához (az utcán, a boltban vagy a buszon – teljesen mindegy hol van az ember), annál jólesőbb érzés… valószínűleg. Mint mondtam, legtöbbször reggel zajlott ez a garattisztítás – és minden jel szerint úgy reggel 5⁴⁵ és 6³⁰ között a legfelemelőbb érzés – mert elég gyakran sikerült ezzel ébreszteniük minket…

Délutánra unalmas lett a sétálgatás, így 2 biciklit béreltünk és elindultunk a 7 km-re lévő Suanglin (buddhista) templomhoz. A körülmények ehhez nem voltak teljesen optimálisak: még ha eltekintünk is az erős szembeszéltől, a poros főúton mellettünk percenként eldöngető feketeszenet szállító kamionokat nem lehetett teljesen semmibe venni. Szerencsére vittem szájvédőt, mégsem hinnétek el, hogy nézett ki a törölköző este arcmosás után. Pedig ezek a körülmények teljesen mindennaposak és normálisak Kínában – biciklisek, kismotorosok és motorosok (utóbbiak természetesen mind sisak nélkül, és legtöbbször az egész család; szóval ketten-hárman egy motoron) vezetnek ilyen körülmények között.

A templom nem volt restaurálva, az eredeti színét már rég elvesztette és mindent a por fedett be. De épp emiatt volt érdekes látni, hogy is néz ki valami, amit a turisztikai minisztérium még nem nagyobbított meg és nem polírozott ki. A másik előnye természetesen az volt, hogy itt végre egyedüli látogatók voltunk.

Visszafelé a városban egy házba tértünk be, aminek a falán egy “Lábmasszázs” reklám lógott. Mivel a ház nem teljesen a belváros közepén volt, úgy gondoltunk itt próbálunk szerencsét. Mint mindig kézzel és lábbal magyarázva megegyeztünk 30 perc láb és 15 perc hátmasszázsban 40Y-ért. Minden szolgáltatás jó volt. De ami igazán megérte, az a bepillantás az életükbe!

Amikor megérkeztünk, akkor csak az anyuka volt otthon, így hívta rögtön mobilon (szinte mindenkinek van mobilja!!!) a lányt, hogy mindkettőnket egyszerre tudjanak kezelni. Az utcáról rögtön ide a “nappaliba” lépett be az ember. Ebben a helyiségben zajlott le az egész életük, itt volt a mosdó (csap tállal), a tv, az ágy, az étkezőasztal – és természetesen a masszázsszalon is. Hátul a belső udvarban szobákat adtak ki kínai turistáknak. Az emberek az utcáról gyakran integettek be, mire az apuka párszor kiment csevegni. Nem voltak szegények, se jómódúak, abszolút átlag. A másik lány az egyik fotelben ült és épp a kisbabáját szoptatta. Majd forró vízzel itatta. (A kínaiak állandóan forró vizet, vagy teát isznak – egész nap).

Azt kell tudni, hogy a kisbabák/gyerekek nem viselnek Kínában pelenkát (kivéve Pekingben vagy Shanghai elegánsabb környékein), Pamperst meg aztán végképp nem. Mackó alsót vagy pizsamaalsót hordanak, ami a lábuk között teljesen fel/ki van vágva. Így aztán a gyerek bárhol és bármikor leguggolhat és szabadon pisilhet mindenféle öltözködési cécó nélkül, vagy hogy bármilye is nedves legyen. Ennek a neveltetésnek az első lépését itt tanultuk meg: egyszer csak elkezdett a baba pisilni, erre az anyuka kitartotta maga elé – hogy a szoba közepére folyt minden (feltörölni minek, a melegben úgyis felszárad). Közben “SSSSSSS” hangot adott ki. Majd megint az ölébe ültette a gyereket és letörölte a maradék nedvességet a nadrágjába. Így aztán a gyerek megtanulja, hogyha “SSSSSS”-t mondanak neki, akkor pisilni kell neki. Szóval a gyerekek bármikor bárhova pisilhetnek, mindegy, hogy épp egy bolt bejárata előtt vannak, vagy a buszon (itt, mondjuk azért van egy feltörlő rongy – de ha épp nincs idő használni, akkor a következő utas közvetlenül a tócsa közepébe rakja le a csomagját – nem számít). De azért a szülők ügyelnek arra, hogy mielőtt felszállnak egy tömegközlekedési eszközre, akkor előtte vagy egy fa tövébe vagy egy szemetesvödör fölé tartják a gyereket és közben az ismert “SSSSS” hangot adják ki. Hogy mi a helyzet a nagyobb dolgokkal? …. ugyanez…de azért kedves látni szülőket, akik a gyerek után egy lapáttal csak eltávolítják az utca közepére esett dolgot. A helyzet akkor válik bonyolulttá, ha a babának a városi busz kellős közepén, az anyuka ölében jut eszébe elkezdeni nyomni….

Így ismertük meg végre a valódi Kínát – vagyis vidéken.

Der Beitrag 5. nap – Isten hozott a valódi Kínában erschien zuerst auf Tripmunks.

Egy kis étkezdében ettünk hideg, lángos ízű puffancsot. A néni még ingyen levest is szolgált fel nekünk: víz reszelt tésztával – abszolút semmi íze nem volt neki.

Délelőtt megint felkerestük az előző nap felfedezett aranyos teaboltunkat. Mivel a Ginseng teát már próbáltuk, ma jázmin volt soron. (mihelyst kiissza az ember a csészéből, azonnal újra töltenek, a vendég soha nem kaphat keveset – ez nekünk furcsa, mert nekünk európaiaknak az az illetlenség, ha valamit otthagyunk, és nem fogyasztjuk el – csiki-csuki állapot). A tulajdonosnő nagyon kedves volt (semmi esetre sem tolakodó vagy rámenős) és mindig beszélgetett velünk kicsit angolul. Mesélte, hogy 10 éve van neki ez a teaboltja, és ez évben költözött ebbe a nagyobb helyiségbe. 2000Y-ba kerül a bérleti-díj egy hónapra, mert 10 évre előre kifizette ugyanis így olcsóbb volt. Van egy 7 éves lányuk, aki azonban vidéken él a nagyszülőkkel. Ő és a férje a hét minden napján reggel 6-tól este 10-ig dolgoznak. A lányukat csak a szünidőben látják. Kérdeztem, hogy van-e szabadságuk? Mosolygott (kedvesen kinevetett), arra nincs idejük. Nagyon boldognak vallja magát, mert olyan munkája van, amit szeret, és ebből meg tudnak élni. Ő is megcsodálta az óránkat – mint nagyon sokan mások is. Mondta, hogy itt nagyon kevesen hordanak órát – habár manapság már nem olyan feltűnő, hisz a mobiltelefonokon van óra.

Már első naptól kezdve feltűnt nekünk, hogy a kínaiak mindenféle színű és fajta italtárolókkal járkálnak (a legtöbbjük úgy néz ki, mint egy cumisüveg, mások, meg mint egy műanyag termoszkanna). Ezek mindig vagy forró vízzel, vagy teával (belerakják reggel a teafüvet, és napjában többször öntenek hozzá vizet) vannak töltve. Forró vizet bárhol kap az ember ingyen (állomás, reptér, bolt, vonat, éttermek = mindenhol). Így aztán mi is vettünk egy műanyag “kannát” (25Y) és természetesen jázmin teát hozzá, ami aztán mindig velünk volt és víz helyett mi is teát ittunk. Az éttermekben sem rendelnek italt, hanem egyszerűen forró vizet kérnek és a saját kannájukból isznak – vagy az étterem ingyen teát szolgál fel.

Ebédre egy pingyaoi különlegességet – tésztacsöveket ettünk, amit chiliszószba mártogattunk.

Délutánra teljes masszázst rendeltünk a szobánkba (egész testre). A két nő pontosan is érkezett, mi lefeküdtünk a nagy faltól-falig ágyunkra és ők fentről lefelé haladva elkezdtek masszírozni minket. Nagyon hamar kiderült azonban, hogy az egyikőjük tényleg tudja is, hogy mit csinál, és professzionális módon nyomkod meg pontokat, nyújt meg izmokat stb. De az enyém az csak nyomkurászott rendszer nélkül. Eléggé elkeseredtem az 1 óra végére, és amikor mentem fizetni a hostel-nénihez, elmondtam neki, hogy ez így nem volt ok, hogy az egyik nem is rendesen masszírozott. Megkérdezte, melyik volt jó és melyik nem? „Ó igen, persze, hát ő hivatásos tanult masszőr, a másik meg nem.“ – hangzott válaszként. Na ekkor már tudtam, hogy ilyen arrogáns válasz után teljesen felesleges bármit is tovább feszegetni és kifizettem a fejenként 60Y-t. DE, ha a hülye vonatjegyünk végre a kezünkben lett volna, akkor biztos megmondtam volna neki, hogy ne hirdessen itt szuper masszázst, ha a végén bármilyen jött-ment asszony lesz iderendelve. DE, mivel még mindig nem adta ide a jegyeinket, és csak hitegetett, hogy „igen meglesznek, nem gond“, addig sajnos nem mertem balhét csapni. GYŰLÖLÖM ha függök bárkitől is.

Este a hostel előtt ültünk és olvasgattunk, amikor egy gyümölcsárus jött 3 kerekű biciklivel. Volt nála friss banán, körte, alma. Mutattam neki, hogy 2 banánt kérek – erre 7 banánt nyújtott felém. Mutattam neki még egyszer lassan – hüvelykujj és mutató ujjakat felmutatva, hogy 2-t kérünk – erre zavartan néz rám és bólogat. Ekkor egy lány a hostelből jött segítségünkre: hüvelyk és mutatóujjak fel = 7. A 2-t, azt a mutató és a középső ujjakkal mutatják (mint a „peace“-t). Teljesen más a szám-mutatási rendszerük, de legalább most már ezt is megtanultuk – ami nagyon nagy segítség volt a további útra.

Egyébként nagyon sokféle és fajta gyümölcs van Kínában – főleg a görögdinnye, a cseresznye, meg a művészien kivágott ananászoktól futott össze a nyál a számban. De a legkedvesebb a főtt kukorica volt (csövön, úgy, mint otthon!!) – minden utcasarkon lehetett kapni és nehéz volt ellenállni az illatának.

A nap fénypontja az esti színházlátogatás volt. A kedves teás hölgyünk mesélt nekünk a helyi színházról, ahol esténként zenés darabot adnak elő Pingyao történetéről. Elkísért minket a színházba, megmutogatott mindent és vett nekünk két jegyet – kedvezményesen, helyi lakos engedménnyel. Ugyan nem értettük meg miről is szólt a darab, de szép volt, ahogy táncoltak meg énekeltek. Vicces volt, ahogy a kínai nézők szórakoztak a darabon. Mindegyik égett a vágytól, őket vonják be a darabba, hívják a színpadra, még ha nevetségessé is tették magukat.

A kedvenc éttermünkben vacsoráztunk – alig 5 asztal, a tulajdonos hölgy=felszolgáló mindig nagyon kedves volt – és az ételek – álom. Hideg gyümölcsleves volt, panírozott bab meg más finomságok.

Jan-nak időközben számos púp van a fején – az ajtókeretek egyszerűen nem hozzá vannak méretezve. (egyébként a metrón is vicces volt Pekingben, hogy mindig átláttunk mindenki feje fölött, és a kapaszkodók nekünk inkább vállmagasságban voltak) Ja és akkor még ugye ott vannak a gonosz szellemek: őket úgy lehet a szobából/házból kirekeszteni, hogy magas (legalább 20 centis) küszöböt építenek, merthogy a szellemeknek nincs térdük, így nem tudnak átlépni a magas küszöbön. Szóval, ha Jan egy ajtón, mint például a mi szobánk ajtaja, átmegy, akkor egyszerre kell felemelnie a térdét és lehajtania a fejét… és a franc se gondol mindig erre a bonyolult tornagyakorlatra…..

És még mindig várunk a vonatjegyeinkre, mindig csak későbbel biztatnak…

Der Beitrag 6. nap – Pihenőnap erschien zuerst auf Tripmunks.

A nap fénypontja az ebéd volt. A kedvenc éttermünkben “Lótusgyökeret édes-savanyú mártásban” rendeltünk, és utólag is visszagondolva, ez volt a legeslegfinomabb (szorosan követve a panírozott sült banánnal, meg a macskahalas egytálétellel, meg a pirított tofu zöldbabbal…meg a, meg a… minden isteni finom volt)!

Ezenkívül megállapítottuk, hogy nem csak a nagyvárosban, hanem itt falun is szokás a fiatal párok körében, hogy a fiú viszi a lány kistáskáját/válltáskáját. Úgy látszik a mai fiatal fiúk így mutatják ki a tiszteletüket.

De a legaranyosabb az volt, hogy a szerelmespárok mindketten egyforma pólót viselnek – szóval már kilométerekről látszik, hogy összetartoznak… és a rózsaszín pólóing épp nagyon divatos volt. Egyébként nem láttunk ölelkező vagy csókolózó párt. Ugyan fogják egymás kezét, vagy egy rövid ölelés, de a nyilvánosság előtt nem mutatnak több gyengédséget.

Este láttunk egy halottas menetet. Hosszú autósor (csak férfiakkal), a sor legvégén meg jöttek a nők fehér lenvászon ruhában, és rituálisan sírtak. A menet közepén voltak a halott kollégái – úgy látszik pék vagy szakács volt. Aztán meg a hamvait vitték vállon. Nagy zajt csaptak. Pár nappal később egy másik faluban aztán láttuk, hogy a menet után a halottas házhoz mennek. A ház meg az utcarész ki van díszítve, hangosan szól a zene, esznek és isznak, dominóznak. Szóval náluk inkább vidáman folyik a halotti tor.

Délután érkezett egy holland srác biciklivel – alig lehetett látni belőle valamit a kosztól. Nem tudom, hogy tudta-e kezdettől fogva mire vállalkozik, amikor a kínai főutakon biciklizik…? Mi ugye belekóstoltunk ennek az élvezetébe. Én erről a kalandról ezekután inkább lemondok.

Este az éttermünkben – mint mindig – lassú, nyugodt zene szólt kínai énekkel (nem a tradicionális = európai fülnek nyávógós-nyavalygós, hanem rendes modern ének). Megkérdeztük a tulajdonoscsajt, hogy ez milyen zene? Erre egy másik boltba vezetett minket az utcában, ahol egy Bob Marley-s pólos srác ült, és „hivatalosan“ kalózmásolatokat készített és adott el. Így emlékbe 20Y-ért vettünk egy eredeti kalózmásolt kínai zene CD-t souvenirba

Este 10 órakor hagytuk el Pingyao belvárosát egy kivilágítatlan motoros riksán, de a sofőrnőnk épen leszállított minket 6Y-ért az állomásra.

Der Beitrag 7. nap – A várakozás napja erschien zuerst auf Tripmunks.

Aztán bementünk 2 bankba, hogy beváltsunk egy traveller-checket, hát nem vártuk ki az 1 órás sort. Egyébként a neten található információk már elévültek, mert az előkészületekkor mindenhol azt olvastam, hogy automaták csak nagyvárosok nagyobb bankjaiban vannak. Ez nem igaz; szinte mindenhol van automata. Mivel az ország abszolút biztonságos, nem éri meg a herce-hurca a traveller-checkkel.

Az agyaghadsereg kb. 20 km-re van a belvárostól. Természetesen mehettünk volna szervezetten, de inkább a kalandosabb és olcsóbb megoldás választottuk: a hivatalos tömegközlekedési eszközt. A busz 1 óra alatt visz ki 11Y-ért és gyakorlatilag a kapu előtt áll meg.

A terület elég nagy, és jó sokat kell gyalogolni a 3 csarnokig – de így legalább a tömeg is eloszlik. Az első csarnokban van a legtöbb katona. A második csarnok jóval kisebb, itt a vezérek tábora van.

A harmadik meg szinte csak egy földhalom, mert nem ássák ki a többit addig, amíg nem találják meg annak a módját, hogyan lehet meggátolni, hogy kiásás után elveszítsék a színüket. Ugyanis szép színesek lennének, de kiásás után ez eltűnik. De fantasztikus, hogy minden egyes katona másképp néz ki!

Visszaérve a városközpontba a muszlim-negyedbe vetettük magunkat, mert meghaltunk éhen és itt sok kis étkezde volt. Itt teljesen más ételek voltak, mint eddig megszoktuk. Végigsétáltunk a negyed piacközein, ami teli volt utcai konyhákkal (abszolút nomád körülményekkel) és utcai árusokkal. Itt láttuk az első énekesmadarakat kalitkában.

Sok édességet árultak, de itt is meg kellett tapasztalnunk, hogy semmi sem igazán édes, ami édesnek néz ki – mindennek sós utó- vagy mellékíze van. Szörnyű volt, szinte minden próbálkozásunkat ki kellett dobni, mert számunkra ehetetlen volt. Pedig mi tényleg nyitottak vagyunk az újdonságok iránt.

Ja! Még valami: Kínában sehol, de sehol nem láttunk szerencsekekszet – ott nem létezik.

Így aztán (szégyellem bevallani), hogy végre megint ehessünk valami édeset, vettünk a McDonald’s-ban 2 banánpitét (2db/7Y)(mint itthon az almás pite ott banánnal töltve). Nagyon fincsi volt. Egyébként a hamburger, a pizza és társai tabu volt az egész utazás alatt.

Este a hostelben dumpling-party volt. Saját magunk készítettük a kis hússal töltött batyukat. Finomra sikerültek, jól belaktunk vacsorára.

Sötétedés után elmentünk sétálni és fényképeztük a kivilágított városfalat, illetve annak a déli kapuját. Nagyon pezseg az éjszakai élet Xianban, sok európai stílusú bár van (majdnem európai árakkal). De a „normál” lakosoknak természetesen a közkedvelt tömeges tánc marad, itt láttuk a legnagyobb csoportosulást.

Der Beitrag 8. nap – Az agyagkatonák erschien zuerst auf Tripmunks.

A legjobb azonban az ébresztésünk volt: Pontosan 6 órakor hangos csámcsogásra és szürcsölésre ébredtünk – pont az ablakunk előtt reggeliztek tésztalevest – pedig ugye külön étkező volt erre a célra. De itt a szürcsögés és csámcsogás egyáltalán nem illetlen, teljesen normális. Dehát hogy is tudna az ember levest pálcikával enni!? Be kell, hogy valljuk, erre ott hamar rászokik az ember.

Reggelizni egy pékségbe mentünk egy nagy bevásárlóközponthoz. (Mert ott akartuk megnézni az objektívek meg a netbook-ok árát.). Itt cukrászda is üzemelt, így reggeli közben azt néztük, hogyan díszíti a szájmaszkos cukrász a tortát földieperrel, uborkával és petrezselyemmel … hmm 

A nagy mecsetet csak Jan nézte meg, én inkább a bazárban vettem egy-két selyemkendőt. Minden eladó kínálja a selyemkendőket – de ha megnézi az ember, az emblémán „100% Polyester“ áll.

Ebédelni egy hatalmas „tésztakajáldába” mentünk (The first noodle under the sun – volt a neve), itt isteni tésztalevest ettünk (kb. 1m hosszú tésztával). Ezen a helyen láttam legelőször teknősbékát az étlapon…. pfffuj

Délután kb. 35 fokban kibuszoztunk a Nagy Libapagodához.

Nagy tér és park veszi körül, így szombat lévén voltak egynéhányan rajtunk kívül… Itt is történt valami érdekes. Ültünk egy padon az árnyékban, egyszer csak megjelent 2 lány, és eléggé tört angollal megkértek, hogy hagy fényképezhessék le magukat velünk, mert ez nekik a házi feladat. A végén egy füzetet is odatartottak, hogy írjuk le a nevünket és hogy honnan jöttünk. Alig telt el pár perc, megint jött két lány ugyanezzel a kéréssel. Hogy tényleg egy ártatlan házi feladat volt-e, vagy a kínai állam akart statisztikát arról, hogy mennyi és milyen külföldi jön ebbe a parkba… azt nem tudtuk meg

Végül a fél órás szökőkút-show-t élvezhettük. Részben mi jól le lettünk hűtve, a fényképezőgépek pedig megmosva. De az érdekes az volt, hogy a zenei aláfestés csak európai klasszikus zenét tartalmazott: Kék Duna keringő, Radeczky induló, stb.

A reptérre este 17 órakor nyilvános Airport-busszal mentünk – annak ellenére, hogy néhány taxisofőr meg is próbálta a hátizsákjainkat bepakoláskor megkaparintani és meggyőzni minket arról, hogy a busz majd csak 2 óra múlva fog elindulni, és biztos, hogy nem érjük el a gépünket. Miután 10 perc múlva elindult a busz, szemtanúi lettünk az egyetlen koccanásos balesetnek egész utunk során – és ezt azért írom le, mert ez egy csoda – olyan vezetési stílus és szokások mellett mint ahogy ott vannak … de erről később.

A repülőnk Shanghaiba (Shanghai Airlines-t nagyon tudjuk ajánlani) 2 óra késéssel 23 órakor indult, mert a légtér túl volt terhelve. Úgy vettük észre, a repülőgép késések rendszeresek. Hajnal 1 órakor landoltunk, ami azért volt gond, mert tömegközlekedés a Pudong reptérről Shanghai belvárosába csak 23 óráig jár. Így csak taxi maradt volna (kb. 250Y), de mázlink volt és ment még egyetlen egy éjszakai transzferjárat a másik reptérre. Nagy nehezen kisilabizáltuk merre is megy, és hogy kb. melyik megállónál kell a hostelünkhöz kiszállnunk.

Végül rámutattunk a plakáton az utcanévre, a vezető bólintott és berakva a csomagjainkat már indultunk is, ugyanis a közepes méretű busz tömve volt, mi az ajtónál álltunk. (25Y) De ez az út is egy szuper példa arra, hogy a legtöbben nem hagynak minket, hosszúorrúakat elveszni! A sofőr szinte egész idő alatt szemkontaktust tartott, és amikor a mi megállónkhoz érkeztünk intett nekünk. Csak 2 percre voltunk a Phönix Hostel-ünktöl. De sajnos a nap nem ezzel az örvendetes ténnyel zárult. Amikor bementünk, egy álmos recepciós lány fogadott minket, hogy már azt hitte nem jövünk, és így kiadta a szobánkat. AAAAAHHHHHH, ez nem lehet igaz gondoltuk, hiszen direkt még irtunk is nekik, hogy később érkezünk (már elővigyázatosságból), mire visszaírták, hogy nem gond; a recepció 24-órás. Egyetlen lehetőség egy társasági hálószoba volt – amit azért rákérdezésre 80 helyett 50-ért kaptunk meg. A 4 db emeleteságy közül mi kaptuk meg az utolsó szabad ágyat. Ugyan az ágynemű tiszta volt, a berendezés szinte új, a légkondi működött (én mondjuk, örültem, hogy a másik sarokban aludtunk), szóval végül is minden oké volt, de annyira felidegesítettük a történeten magunkat, hogy csak nehezen tudtunk elaludni.

Der Beitrag 9. nap – Egy forró nap Xianban erschien zuerst auf Tripmunks.